• Fotó: Dr. Boga Bíborka archívuma
– Mivel foglalkozik?
– Svájcban élek és kutatóként a fenntarthatóság és újrahasznosíthatóság területén dolgozom. A kutatócsoportban kritikus nyersanyagokkal foglalkozunk. Doktori tanulmányom során olyan fotokatalizátorok kifejlesztésével foglalkoztam, amelyek a szén-dioxid redukciójára alkalmazhatók. A szén-dioxid átalakításának jelentősége napjainkban megkérdőjelezhetetlen: a növekvő atmoszférikus CO₂-koncentráció közvetlenül hozzájárul a klímaváltozáshoz és a globális felmelegedéshez. Emellett
reaktorok modellezésével és víztisztítással is foglalkoztam, utóbbit szintén fotokatalizátorok alkalmazásával, mikroreaktorokban.
A mostani témám tulajdonképpen ennek a folytatása: ugyanúgy környezeti problémák megoldásán dolgozom, csak már nem laboratóriumi szinten, hanem egy rendszerszintű megközelítésből. Jelenleg ontológiákat fejlesztünk ki, ezek olyan strukturált (tudás)modellek, amelyek meghatározzák a fogalmakat és az azok közötti kapcsolatokat, illetve szabályokat és axiómákat. Ezt jelenleg a fenntarthatóság és a kritikus anyagok területén alkalmazzuk azért, hogy fel tudjuk mérni, milyen anyagokat lehet visszanyerni az életciklusuk végére ért termékekből, például járművekből, elektromos eszközökből. Ehhez adatokra van szükség az adott termékek (alkatrészeire bontva) kémiai összetételéről. Ezeket az összetételi adatokat az ontológiák segítségével tudjuk rendszerezni.
– Hogy lesz egy erdővidéki lányból svájci kutatóintézet kritikus nyersanyagokkal foglalkozó kutatója?
– Nagyon szerettem a magyar irodalmat, a nyelveket, a matematikát és a kémiát, de végül a vegyészmérnöki képzést választottam, mert ebben az utóbbi kettőt ötvözni tudtam. Érettségi előtt nehéz volt döntenem, mert amint előbb említettem,
más területek is vonzottak, de abban a döntési helyzetben úgy éreztem, egy gyakorlati pálya lenne számomra megfelelő.
A vegyészmérnöki ennek egyfajta kompromisszuma volt. Amikor Kolozsvárra alapképzésre felvételiztem, még az volt a tervem, hogy később tanítani fogok. Ám már első évben csatlakoztam a Materials for Environmental Applications (Környezeti alkalmazásokhoz fejlesztett anyagok) elnevezésű kutatócsoporthoz, ami új perspektívát nyitott számomra. A mesterképzés végére úgy éreztem, szeretném látni a világot, és szakmai, valamint személyes téren is új tapasztalatokat szerezni. Más kultúrák és rendszerek megismerése sok lehetőséget hozott, és bár volt benne bizonytalanság, a lépések természetesen követték egymást. Hittem abban, hogy új lehetőségek nyílhatnak meg előttem, ha készen állok és nyitottan fogadom azokat.
• Fotó: Dr. Boga Bíborka archívuma
– Mi motiválta a tudományos pályán?
– Mindig is érdekelt, hogyan működik a világ körülöttünk – milyen folyamatok irányítják életünket és a természetet. 2021 februárjában, az Erdőfüléről Kolozsvárra tartó utam során szinte véletlenül értesültem a Német Szövetségi Környezetvédelmi Alapítvány (Deutsche Bundesstiftung Umwelt) által meghirdetett ösztöndíjprogramról, amely közép- és kelet-európai fiatal pályakezdőknek szólt.
Azonnal éreztem, hogy ez az én utam, ezért beküldtem a kutatási tervem, és óriási örömömre kiválasztottak.
Így összeszedtem a bátorságom, és egy hátizsákkal meg egy bőrönddel nekivágtam szerencsét próbálni. Először Rostockba kerültem, a Leibniz Katalízis Kutatóintézetbe, ahol egy nemzetközi csapat fogadott. Már az első naptól olyan emberek között dolgozhattam, akik más háttérrel, más szemlélettel érkeztek, és ez hozzájárult ahhoz, hogy egy más nézőpontból is tudjam értelmezni és szemlélni a világot. Később a Dortmundi Műszaki Egyetemen töltöttem hat hónapot, ahol egészen más légkört tapasztaltam. Mindkét helyszín másképp formált, és együtt egyedi tapasztalatot adtak. Ennek nyomán is azt kell mondanom, hogy egyre inkább hiszek az élet flowjában: nyelvek, országok és tudományágak közt.
Egészen sajátos élmény volt számomra, hogy bár angolul felsőfokon beszéltem, németül viszont alig, mégis sikerült megtalálnom a helyem.
A nyelvet útközben sajátítottam el, ami plusz nehézséget és feladatot is jelentett, és rájöttem, kemény munkával és kitartással bárhová el lehet jutni. Ezek az élmények nemcsak a szakmai, hanem a személyes fejlődésemhez is nagyon hozzájárultak.
– Volt valami ijesztő vagy aggasztó az elején?
– A legelején nem volt ijesztő vagy aggasztó, és ez volt a legjobb. Igazából amikor ennek nekivágtam, a fókusz leginkább a célon volt, és nem a félelmeken. Idővel azonban egyre inkább éreztem, hogy a kutatási pályán mindig is jelen van a bizonytalanság:
az ösztöndíjak és kutatási pályázatok általában csak egy bizonyos időre szólnak, és posztdoktorális kutatóként itt Svájcban legtöbbször kétéves szerződések vannak.
A sikeres pályázatok és a személyes teljesítmény alapján döntenek az esetleges szerződés-hosszabbításról. Ezt a bizonytalanságot kihívásként és kalandként is meg lehet élni, de egy idő után terhet is jelenthet. Véleményem szerint a személyes élethelyzet nagyon sokat számít: például az, hogy van-e családod, vagy egyedül élsz, jelentősen befolyásolhatja, hogyan éljük meg a bizonytalanságot és a kihívásokat.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– Örömet ad az a tudat, hogy valami maradandót hozhatok létre, azaz, hogy hozzá tudok tenni egy apró darabot ahhoz, amit ma tudománynak nevezünk. Ez a „hozzáadott érték” legtöbbször egy egyszerű megfigyelésből indul: valamiből, amit én vettem észre, gondoltam át, majd kísérleti és/vagy és számítási módszerekkel igazoltam. Ezután jön a leírás, a szakmai bírálatok alapján történő többszöri átdolgozás, és végül pedig a megosztás a tudományos közösséggel. Amikor erre visszajelzést kapok, például egy konferencián,
amikor látom az emberek szemében a felismerést vagy a lelkesedést, akkor érzem igazán, hogy megérte.
A legnagyobb elégtétel, ha valami olyat sikerül kifejleszteni, amit mások később használni vagy alkalmazni tudnak.
• Fotó: Dr. Boga Bíborka archívuma
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Néhány hete tartottunk egy workshopot a kollégákkal az ontológiákról, és meglepően sok pozitív visszajelzés érkezett. A rendezvény után konkrét együttműködési ötletekkel kerestek meg bennünket, ami egyértelmű jele annak, hogy értékesnek tartják a munkánkat. Ezek a visszajelzések mindig megerősítenek abban, hogy jó irányba haladunk.
– Sikeresnek érzi magát?
– Számomra a siker inkább elégedettséget jelent: ha egy hosszú projekt végén látom az eredményt, és azt, hogy amit fáradtságos munkával felépítettem, az értéket teremt. De az is ugyanennyire fontos, hogy közben a személyes életemben se veszítsem el az egyensúlyt, legyen időm a természetben feltöltődni, emberekkel kapcsolódni, egy jó könyvbe belemerülni. Ha ez mind megvalósul, elégedett vagyok.
– És mi az, ami ma kihívást jelent a pályán?
– Őszintén szólva, ma az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy megőrizzem az egyensúlyt a szakmai és a személyes életem között.
A tudomány nagyon teljesítményorientált közeg, ahol könnyű elveszni a feladatok és elvárások sűrűjében.
A határidők, a projektek, a pályázatok állandó jelenléte mellett külön figyelmet igényel, hogy tudatosan kijelöljem a saját határaimat, és ne engedjem, hogy mindent elvigyen a munka.
– Hogyan látja, a szakmai pályát hátráltatta-e bármikor az, hogy Ön nő?
– Bár a vegyészmérnöki szakterület hagyományosan nem tartozik a nőies pályák közé, én személyesen nem tapasztaltam nyílt megkülönböztetést.
– Szembesült a szakmai pályán olyan kihívásokkal, amelyekkel véleménye szerint a férfi kollégáknak kevésbé kell megbirkózniuk?
– Ami feltűnt az évek során, hogy a férfi kollégák általában sokkal magabiztosabban lépnek fel.
Sokszor akkor is határozottak, ha szakmailag éppen nem feltétlenül áll minden tökéletesen össze.
Ezt nem kritikaként szeretném megfogalmazni, hanem inkább egy személyes észrevételként. Engem például ez arra ösztönzött, hogy határozottabban képviseljem a saját álláspontomat.
– Mit tanácsolna fiatal, kutatói pályát is fontolgató fiatal lányok számára?
– Szerintem a legfontosabb, hogy merjék kipróbálni magukat a kutatói pályán. Fontos a nyitottság, rugalmasság, tájékozottság: felismerni a lehetőségeket, és élni velük. A több nyelv ismerete ma már elengedhetetlen ahhoz, hogy a nemzetközi közegben érvényesülni tudjon. Rengeteg a kihívás, de ugyanannyi a lehetőség is.
korábban írtuk
Online kihívások – A tiltás nem elég
Egy kihívásban való részvétel része lehet az önértékelési folyamatnak, amelyben a fiatal azt éli meg, hogy végre valamit képes volt megtenni, azáltal lett „valaki”, hogy végrehajtotta a kihívást. Ugyanakkor az önbizalom növelésének eszköze lehet.
