• Fotó: Dr. Imecs Mária archívuma
– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– A villamos hajtástechnika a tudományterület, ami a villamos gépek alkalmazásával és azoknak a szabályozásával foglalkozik. Ez volt az a terület, amivel a legtöbbet foglalkoztam, és amelynek multidiszciplináris jelleggel nagyon széleskörű az alkalmazhatósága. Így a kutatás szempontjából nagyon hálás terület, viszont nagyon sokan elkerülik, és nők ezen a területen mondhatni nem nagyon vannak. Világszínvonalon, főleg nyugaton, egyáltalán. Nem csak az informatika vagy az elméleti villamosságtani oldalról való megközelítéséről van szó, hanem konkrétan az energiaátalakításról és annak a szabályozásáról. Ez az a terület, ahonnan a nők általában elmenekülnek, inkább a lassú vagy mozgás nélküli folyamatok automatizálása, valamint a számítástechnika felé orientálódnak. Úgyhogy nekem mindig férfiakkal kellett dolgoznom, annál is inkább mert az aktuális hajtástechnikai kutatás csapatmunkát igényel. Engem ezért sokszor csodabogárnak tartottak az országban, mindenhol, ahol tanítottam. A hajtástechnika tulajdonképpen a villamos gépek automatizált üzemeltetése a teljesítményelektronika és a számítástechnika alkalmazásával. Mindenhol jelen van, ahol mozgásról van szó. Ezzel foglalkoztam már az utolsó egyetemi években, és – pár évi megszakítással – ezzel folytattam évtizedekig a Kolozsvári Műszaki Egyetemen.
A Sapientián például én indítottam el a Villamos gépek és a Szabályozott villamos hajtások, valamint mesteri szinten a Teljesítményelektronikai konverterek és villamos hajtások korszerű irányítása című tantárgyakat,
és nyugdíjazásom után is még évekig tanítottam ott is, a mai napig is. A teljesítményelektronika és a számítástechnika abban az időben, amikor én végeztem, nagyrészt hiányzott, gyakorlatilag még nem lehetett alkalmazni, pedig enélkül ma már nincsen korszerű hajtástechnika. Az utóbbi ötven év rohamos fejlődésének köszönhetően nagyon hálás volt ez a terület számomra. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a villamos gépek alkalmazásai és szabályozása nagyrészt minden villamosmérnöki területet érint, a mechanikai részektől a számítástechnikáig. Szerencsém volt mind Kolozsváron, mind Marosvásárhelyen a kiváló kollégákkal, akik nélkül nem tudtuk volna kivitelezni a doktori tézisek témáit. Jelenleg a tizenötödik doktoranduszom készül doktori disszertációt védeni. Ez az utolsó aktív doktori témavezetésem. Még vannak ötleteim, amit félek, már nem mind tudok kivitelezni, mivel nyugdíjasként nagyon összeszűkült hivatalosan az egyetemen a kutatási lehetőségem.
– Hogyan lett egyetemi oktató/tudományos kutató? Milyen út vezetett idáig?
– A tanítás úgy látszik, a véremben van. Elemista koromban rám bízott a tanító néni egy osztályismétlő fiút, hogy otthon délutánonként segítsem a tanulásban, hogy be tudja fejezni a négy osztályt, majd a hetedik osztály elvégzése előtt hasonló helyzetben voltam egy osztálytársnőmmel, akit az osztályfőnöknőm bízott rám. Később az osztálytársaimnak is rendszeresen segítettem főleg matematikából és fizikából, reggeli konzultációkat tartottam az órák előtt. Már akkor élveztem, hogy el tudok magyarázni dolgokat másoknak. Az egyetemen is sokszor segítettem a kollégáknak, főleg a lányoknak, akik igényelték. Így
már akkor tanítottam párhuzamosan, amikor még magam is tanultam.
Az egyetem után először az iparban dolgoztam tervezőintézetekben, Bukarestben a félvezetőgyárban, aztán Kolozsváron egy gépgyárban, ahol nem a villamosságtanban foglalkoztattak, hanem géptervezésben. Öt évig tartott ez az időszak, de végül sikerült visszakerülni az egyetemre. Ez sem volt könnyű, politikai okokból ugyanis többször visszautasították a tanársegédi állás felvételi vizsgáira való jelentkezésemet. Csak később, nagy nehezen kaptam lehetőséget, és akkor kezdtem el oktatni. Onnantól azonban végig a Műszaki Egyetemen maradtam Kolozsváron tanársegédként, majd adjunktusként, 1990 után docensként, rá két évre már professzorként, és később a Sapientia EMT-n is, már annak az indulásakor, vállaltam a tanítást.
– Mi volt az elsődleges motivációja ahhoz, hogy ezt a pályát válassza?
– Mérnök-tanár családból származom: szüleim építő- és építészmérnökök voltak, mindketten tanítottak egyetemen is, mi mindhárman a testvérek a mérnöki pályát választottuk, a bátyám is és végül a húgom is, aki előtte tizenhárom évig hegedült. Édesapám ajánlotta nekem a villamosmérnöki pályát. A bátyám már két évvel előttem odajárt, ő viszont rádióamatőr volt, és a technika volt általában az érdeklődési köre. Én mindig nagyon jó voltam matematikából és fizikából, tanulmányi olimpiákon is rendszeresen részt vettem, sok fiút magam mögé utasítva. Édesanyám példájára műépítészetre gondoltam, ami annak idején csak Bukarestben volt, de
édesapám azzal győzött meg, hogy a villamosmérnöki pályának van jövője, és maradjak itthon a családi környezetben, ami előnyösebb, annak ellenére, hogy én jól ismertem Bukarestet,
mert középiskolás koromban aktív atléta voltam. Sokszor utaztunk oda versenyekre, és hónapokat töltöttem edzőtáborban is. Így jelentkeztem végül is Kolozsváron az akkor elektromechanikának nevezett egyetlen szakra az Elektrotechnika Karon. Nem tudtam elképzelni, milyen villamosmérnök leszek, de aztán a tanulás során az elér eredményeknek tulajdoníthatóan magabiztosabb lettem, főleg, amikor már sikerült megoldanom olyan kutatási feladatot, ami hasznos volt az oktatóimnak is. A több mint száz diákból évfolyamelsőként végeztem. Ez annak ellenére sikerült, hogy politikailag sok nehézségem volt, nem léptem be a pártba sem, és végzősként emiatt nem tartottak vissza az egyetemen tanársegédnek. De soha sem adtam fel, és végül is, ahol dolgoztam, mindig meg tudtam állni a helyem.
• Fotó: Dr. Imecs Mária archívuma
– Kolozsvár volt mindig az otthona?
– DAAD-ösztöndíjas (Német Felsőoktatási Csereszolgálat – szerk. megj.) voltam, tanítottam Dániában és Magyarországon, huszonkét éve tanítok Marosvásárhelyen, rengeteg külföldi konferencián vettem részt, bár mindenhol jól éreztem magam, mindig hazatértem. Nem minden meghívásnak tettem eleget. Nagyon sok emlék köt Erdélyhez, és főleg Kolozsvárhoz. Minden nehézség ellenére boldog gyermekkorom volt, szeretett családi körben. A szüleim minden szabadidejüket velünk töltötték.
Anyai ágon a családom a Jókai utcában élt, rengeteget meséltek a régi Kolozsvárról. Dédanyám száz évet élt, a nagymamám a százkettedik évében járt, amikor elhagyott bennünket. A Görög templom utcában volt az úgynevezett „nagy kert”, ahol a család összegyűlt.
Nemcsak nagymamámat, de édesanyámat is sok családi emlék kötötte oda, ugyanis gyermekkorukban ott töltöttek minden nyarat a húgával és az összes unokatestvérével együtt. Később államosították, felparcellázták és végül huszonhárom házat építettek arra a telekre. Viszont nekünk gyermekeknek mindig ott volt a Fellegvár alatti Erzsébet úti házunk, amit a görög származású nagyapámtól örököltünk, ahol most is lakom, elöl a virágos- és hátul a gyümölcsöskerttel, ami sok gyermekkori nyarunk színhelye volt. Télen az udvaron korcsolyáztunk, a kertben vagy az utcánkban szánkóztunk. Ezenkívül kiskorunkban nem egyszer az egész nyarat a székely nagymamámnál töltöttünk, így Székelykeresztúrhoz ugyancsak kedves emlékek fűződnek.
– Volt valami, ami az elején ijesztő, aggasztó volt az akadémiai pályát tekintve?
– Nekem a legnagyobb nehézséget nem az okozta, hogy kellett tanítani. A legelső szemináriumon nagyon izgultam, de a következőkön már nem. Nagyon fiatalon kezdtem előadni egész évfolyamoknak, sokszor helyettesítettem volt tanáraimat, ha kiszálláson voltak. A gond az volt, hogy nem hagytak előre haladni.
Tíz éven keresztül nem engedtek beiratkozni a doktorátusra, noha a nevem már nem egy könyvön szerepelt, több tankönyv társszerzője voltam, amiből az egész országban tanítottak.
Senki nem akarta elhinni, hogy még doktorandusz sem vagyok. 1985-ben végül sikerült beiratkozni, 1989 nyarán doktoráltam, még a változások előtt, 1990 után pedig mindent behoztam, amit korábban akadályoztak. Igazából nem is mondhatom, hogy lemaradtam volna a kortársaimhoz képest a tíz év késleltetés miatt. Végül három mandátumra tanszékvezetőnek választottak, a saját tanszékemről öt egyetemi oktató velem doktorált, és minden oktató vagy a tanítványom volt vagy referense voltam a doktori tézisénél. Amikor nyugdíjaztak, ez nagyrészt vonatkozott az egész kolozsvári Villamosmérnöki Karra.
– Mi az, ami az Ön számára örömöt okoz, okozott ezen a pályán?
– Az első örömöket a tanulásban éltem meg az akkori 11 sz. Középiskolában, amit ma már Báthory István Elméleti Líceumnak hívnak. Ott lettem élsportoló is. Megtanultam nyerni és veszíteni, és nem a múlton rágódni. Ugyanezt vittem át a tudományos pályára. Örömet okozott, amikor évfolyamelsőként végeztem, amikor taníthattam, amikor a doktoranduszok sikerét láttam. Nekem a tanítás volt mindig a legnagyobb öröm. Az is öröm volt, hogy a hallgatóim, doktoranduszaim műszaki szempontból komoly téziseket írtak, amelyek megállják a helyüket. Van egy Summa cum Laudeval és több Cum Laudeval kitüntetett doktoranduszom. És
mindig örömöt okozott, amikor szakmai számításokat végezhettem, problémákat oldhattam meg, annyira, mint másnak a keresztrejtvényfejtés.
De főleg akkor, amikor új ötleteim támadtak, és azokat kivitelezhettük diplomamunkákban vagy tézisként, illetve tudományos dolgozatokként közölhettük. Első alkalommal 1990-ben mehettem nyugatra, a Massachusetts-i Műszaki Egyetemen mutattam be a dolgozatunkat. Nagyon sok nemzetközi konferencián vettem részt, még felsorolni is nehéz: Miami, Tokió, London, Tajpej, Barbados, Zürich, Lausanne, Nürnberg, Graz, Aalborg, Las Palmas, Lisszabon, Helsinki, Riga, Patras, Bologna, Ischia, Grado, Athén, Bodrum, Antalya, Prága, Kassa, Magas Tátra, Rozsnyó, Abbázia, Cavtat, Portoroz, Zakopane, Kisinyov, Budapest, Miskolc, Eger, Lillafüred, Siófok, Balatonlelle stb. Mindenhol elismerésben volt részünk. Sok külföldi kollégával ismerkedhettem meg és kötöttem barátságot.
• Fotó: Dr. Imecs Mária archívuma
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Most is sikerélmény számomra, amikor az utolsó doktoranduszom jól teljesít. Máskülönben a doktoranduszaim mind jó tézist írtak, olyat, amit nem lehet kikezdeni. Amit még megemlíthetek, amire büszke vagyok, az a tavaly az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya részéről nekem ítélt, az egykori főmérnökömről elnevezett Jenei Dezső-emléklap, ugyanis annak idején huszonévesen tizenöt élelmiszeripari gép projektjében vettem részt, melyek közül kilencnek voltam a felelőse, és végül mindet legyártották.
– Sikeresnek érzi magát?
– Igen, sikeresnek érzem magam, ha arra gondolok, hogy megkaphattam a Román Akadémia Traian Vuia-díját, a Magyar Feltalálók Egyesületének a Genius ’96 Díját, hogy végül is tizenhét év felterjesztés után mégis megválasztottak a Romániai Akadémia tiszteletbeli tagjának. Annak ellenére, hogy sok akadályt gördítettek elém, fel tudtam mutatni eredményeket, és végül is sok minden előbb-utóbb megoldódott.
A siker számomra nem csak az, amit elértem, hanem főleg az is, hogy nagyrészt önállóan, kitartással tettem.
Senki nem hitte, magamat is beleértve, annyi legyőzhetetlennek tűnő akadály ellenére, hogy sikerül fog, de mégis megtörtént. Ez azt jelenti, jól tettem, hogy mindvégig kitartottam annak ellenére, hogy sokáig nem engedtek előre haladni, és hogy nem hallgattam olyan tanácsokra, amelyek azt sugallták, hogy nem érdemes ilyen körülmények között tovább dolgozni.
– Mi az, ami ma kihívást jelent az Ön számára a tudományos pályán?
– Most is érdekel minden, de nehéz hozzájutni az új információkhoz, mert az ipar eltitkolja az új megvalósításokat. Olyan témákra kell koncentrálnom, amelyeket egyedül is meg tudok oldani nyugdíjas létemre. Ez ma a legnagyobb kihívás számomra.
– Hogyan látja, hátráltatta-e a pályáját az, hogy nő?
– Nem hagytam soha, hogy hátráltasson. Volt, amikor nem is a női mivoltomnak tulajdonítottam, csak egyszerűen irigységnek vagy valami anyagi nyereségnek. A szakmában mindig a legjobb tudásom szerint igyekeztem tenni a dolgomat, ami sokszor többek irigységét kiváltotta, mert
míg mások nyáron nyaraltak, én könyvet írtam. Nekem ez nem tűnt áldozatnak, de másoknak zavaró volt.
Voltak férfi kollégák, akik inkább pihenni akartak, én meg dolgoztam. Ez engem nem zavart, ennek ellenére nagyon sok férfi elismerte a munkám értékét.
– Hogy érzi, voltak olyan kihívások, amelyekkel a férfi társaknak kevésbé kellett megbirkózniuk?
– Minden nőnél megjelenik a család és a gyermek kérdése. Sok nőnek viszont a család miatt nehezebb volt, ez nálam másképp alakult. Nekem nincs gyermekem, de a testvéreim gyermekeit neveltem, és idős szüleimet is ápoltam. A tanszékvezetői munka sem volt könnyű, sok férfi kollégával, igyekeztem úgy vezetni a tanszéket, hogy a férfiak között se legyen vita. Bizonyos helyzeteket nem mindig volt könnyű kezelni, de velem nem volt okuk vitázni, mert nem szóltam bele a kutatócsoportok munkájába, ha volt egy közülük elfogadott, saját vezetőjük.
– Mit tanácsolna azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Minél korábban ismerjék meg önmagukat, hogy jöjjenek rá és találják meg, mihez van tehetségük, mihez lenne kedvük, ráadásul, amiből meg is tudnak élni.
Nagyon sok kitartásra van szükség, de előre kell tekinteni, nem a múlton bánkódni és másokat hibáztatni, mert azzal nem oldanak meg semmit.
El kell fogadni a női sorsot, és olyan utat választani, ahol sikerélményre tud szert tenni. Mindenki életében van kudarc és siker, de végig kell menni az úton úgy, hogy tudatában legyünk, mindent megtettünk, amit az adott körülmények megengedtek. Ez az egyik legfontosabb.
korábban írtuk
Amikor a tanár is segítségre szorul: Steve
A Steve nem csak egy laza darab levezetni a napi fáradalmat, hanem nyomot hagy a nézőben. Az első perctől szorít, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek a stáblista után is ott maradnak velünk. Másnap is, harmadnap is, egy hét múlva is.
