• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Olyan erősen meghatározzák az embert azok a szerepek, amelyekben éli az életét. Te melyik vagy leginkább: a fogorvos, a tetováló, a DJ vagy esetleg a kutató?
– Nem tudok, de talán nem is akarok feltétlenül azonosulni egyikkel sem. Igaz, hogy ezek a munkák a mindennapjaimnak a részei, de amikor hazamegyek, akkor nem a szerepeim akarok lenni. Próbálom úgy élni az életem, hogy a magánszférámban ezektől elszakadjak. Most például, hogy újra tanulok, és
abban a közegben nem feltétlenül tudják, mi mindennel foglalkozom, úgy érzem, átlagos emberként kezelnek, és ez tetszik, főleg, hogy így is nyitnak felém,
szeretnek a közelemben lenni. Ugyanakkor az ember munkájának, hobbijának nagy szerepe van a személyiségfejlődésben, sőt, ezek a szerepek valamilyen szinten determinálják azt is, hogy te ki vagy, milyen vagy. Lényegében a te belső éned, az igazi én az, amely kialakítja ezeket a szerepeket is. Ha nem ilyen személyiség lennék, nem foglalkoznék ennyi mindennel.
– A családod is ilyen széles érdeklődésű?
– Igen, nálunk senki nem tud lecsücsülni a fenekére (nevet). Van abban valami, hogy az ember a mintákat a családból hozza, de szerintem az is benne lehet, hogy a gyermek mindig próbálja túlszárnyalni a szüleit, próbál mindig egy picit többet elérni, mint ami nekik sikerült. Nekem ebből a szempontból nagyon nagy szerencsém volt, mert a családom mindenben támogatott. Jó egy ilyen családból származni, ahol az emberek egy kicsit túlbuzgóak, mert az téged is stimulál, hogy csinálj dolgokat.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Mit hozol a szüleidtől? Kire miben hasonlítasz?
– Apukám például nagyon makacs ember, és, hát, én is az vagyok, makacs és önfejű. S bár sokan nem feltétlenül tartják ezeket jó tulajdonságoknak, apukám számára néha hasznos volt a szakmai életében – magánéletében már kevésbé –, mert a szakmában előre tudta őt vinni őt a makacsság, kitartó volt, nem volt olyan dolog, amibe ő belekezdett és ne fejezte volna be. Ezt elörököltem tőle. Anyukámtól szerintem a nagylelkűségemet örököltem. Olyan szakmáim vannak, amelyek során embereket szolgálok ki. Anyukámon is mindig azt láttam, hogy ott volt, amikor kellett, számíthattak rá.
Bárkinek a családból, a barátok közül, ha segítségre volt szüksége, anyukámat hívták. És azt érzem, hogy velem is ugyanígy van.
De meg kell említsem a nagymamáimat is. Sajnos az egyikük már nem él, de tőle tanultam meg főzni. Ő úgy főzőtt, hogy aki egyszer életében evett a főztjéből, az soha nem akart más főztjéből enni, az biztos. Fáj, hogy már nem tudom felhívni, hogy rákérdezzek egy-egy receptre, vagy csak hogy egyet beszélgessünk. A másik mamámtól a nőiességről tanultam nagyon sokat. Ő nyolcvan plusszosan is egy nagyon sikkes, ízig-vérig nő, aki a mai napig vigyáz a megjelenésére, a modorára, és ebből szerencsére sokat láthattam és tanulhattam.
– Azért te egy rebellis lány voltál, nem?
– Most is az vagyok (felnevet). Vannak dolgok, amik nem változnak. Az igazság az, hogy nekem mindig nehéz volt beilleszkedni.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Mi volt ennek az oka? Különc voltál?
– Nem tudom a választ, de volt bennem egy furcsaság. A pszichológusommal is beszéltem erről, és ő azt látja rajtam, hogy a szélsőségek embere vagyok. Nálam nincs középút.
Az biztos, hogy az emberek sosem tudtak bekategorizálni. Dishy, vagyis a becenevem is valami olyasmit jelent, hogy cuki, aranyos, akivel folyton csak a baj van.
Talán így láttak, hogy itt ez a nagyon aranyos, szöszi lány, de punkot hallgat, és ez furcsa volt nekik. Sokszor elvonultam a saját kis világomba, nem tudtam jól kapcsolódni az emberekhez, vagy néha túl sok voltam, és az lehetett értelmezhetetlen számukra. Szóval, nem feltétlenül tudtam beilleszteni. Most is nehéz ez nekem.
– Közben meg egy nagyon közvetlen, barátságos csaj vagy.
– Igaz barátom kevés van. Olyan, akivel tényleg mindent megbeszélek.
– A tetoválás lázadásként jött az életedbe?
– Egyáltalán nem, bár azért féltem otthon elmondani, hogy ezen is gondolkodom, mint szakmai irány. A szüleim valami komolyabbat szerettek volna nekem.
– Szóval, fogorvosira szülői nyomásra mentél?
– Abszolút, de nem bánom, mert azt is nagyon szeretem. Viszont én mindig inkább az a kis furcsa művészgyerek voltam. A tetoválással a keresztapám ismertetett meg, aki maga is tetovált, és én sokat jártam hozzájuk. Ott figyeltem, ahogy készülnek a tetoválások, és nagyon vagánynak tűnt. Egy olyan közegnek tűnt számomra, ahol azt éreztem, én mint ember, ki tudok teljesedni. Aztán egy nyári vakáció alatt, amikor Londonban dolgoztam, a béremből megvásároltam a tetováláshoz szükséges professzionális felszerelést, és elkezdtem tetoválgatni. Csak tetoválgatni, mert annak szinte semmi köze nem volt az igazi tetováláshoz. Azt már itthon tanultam ki, egy helyi tetoválószalonban.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Egy interjúban említetted, hogy téged a tetoválás húzott ki nehéz helyzetekből.
– Nem vagyok büszke rá, de kerültem olyan helyzetekbe, amibe nem kellett volna. Viszont az, hogy elkezdtem tetoválni, hozott egy komolyságot az életembe, és sokkal érettebben álltam az élethez, mint azelőtt. Ha nem kezdek el tetoválni, talán nem fejeztem volna be az egyetemet például. Na de
sokakkal ellentétben, én nem feltétlenül mondom művészetnek, inkább csak úgy, hogy vannak szakmán belül olyanok, akik művészi szintre emelik ezt.
Az emberek nem látják benne az alkotás részét, hogy milyen különleges dolog egy élő felületen, egy ember bőrén dolgozni. Sajnos nálunk sok előítélet társul hozzá, mert régen itt csak az elítélteknek volt tetoválása. S vannak, akik úgy gondolják, hogy ez most is így van. Hát nem! Ma már nagyon sok orvos, ügyvéd, sőt, politikus vendégem is van.
– Számodra mit jelentenek a tetoválásaid?
– A minap próbáltam keresni egy olyan fotót, ahol még nem voltak tetkóim. Olyan nehéz volt találni egyet. Egy olyant kaptam 2009-ből, amikor csak egy volt. Furcsa volt látni magam úgy, hogy nincsenek meg a tetoválásaim, amelyek a részeim lettek azóta. A tetoválásaim is én vagyok, emlékek. Van olyan is, amelyiket anyukám tetoválta rám, van egy tesómtól is, a barátoktól a lábamon pedig egy ilyen vendégfelület (nevet).
– Tudós nő is vagy, ráadásul a tetoválás hozta el a kutatást az életedbe.
– Egy volt főnököm az egyik tetoválószalonban nagyon szigorúan vette a higiéniát. Tudtam ennek a hátterét, hogy ez mennyire fontos, de részletekbe menően nem foglalkoztam vele, hogy valóban ekkora relevanciája lenne ennek?
És akkor megkeresett egy tanár, hogy legyünk társak, és készítsem vele a licencvizsgámat.
Ő a piercingekkel kapcsolatban folytatott éppen kutatást, és akkor jött az ötlet, hogy ezt ki lehetne terjeszteni a tetoválásokra is. Ezzel nem foglalkozik az orvostudomány, és ha én orvos is vagyok, meg tetoválok is, ismerem mindkét oldalt, és hitelesen tudok erről véleményt mondani. Érdekes volt megtapasztalni, mennyire érdekelte ez végül az orvoskat és a tetoválókat is.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Van egy olyan hobbid, amit fel kellett, hogy adj: DJ voltál, azonban egy fülprobléma miatt abba kellett ezt hagynod. Kudarcként élted meg?
– Nehezen engedem el a dolgokat. Nem tudom azt mondani, hogy ezt el tudtam engedni teljesen. Van néhány srác, akikkel zenéltem, és mindig elmegyek a bulijaikba.
Mindig szerettem zenélni, és ebbe is autodidakta módon tanultam bele.
Gyorsan ráéreztem, szerettem nagyon, és jó is voltam benne. Nagyon szerettem azt az időszakot. Aztán jött a fülproblémám, az egyik fülemre tualjdonképpen alig hallok, és abbahagytam, amikor szerintem pont a csúcson voltam. Nehéz volt belátni, hogy ezt el kell engedni, mert számomra a zene mindig sokat jelentett. És amikor egy ember számára kiderül, hogy nem tud tovább azzal foglalkozni, ami nagyon érdekli őt, az egy rettenetes érzés.
– A párod támogat? Mit szól, amikor jössz valami új ötlettel?
– Ő nagyon félt, mert azért sokszor megtörténik, hogy túlhajszolom magam. Most például egy csendes időszaka van az életemnek, amikor mindjárt jön a „robbanás”. Most is, hogy beiratkoztam egyetemre, az volt az első kérdés: „biztos bírni fogod?” Viszont ő
tudja, olyan ember vagyok, aki, ha valami nem megy, akármennyire makacs is vagyok, nem fogom erőltetni csak azért, hogy megmutassam a világnak, hogy ezt meg tudom csinálni.
Persze, vannak ilyen szerelemprojektek, amiket nehéz elengedni, de felnőtt emberek vagyunk, a kudarccal is meg kell birkózni, mert ha nincs kudarc, akkor siker sincs. Ehhez pedig néha rizikót is kell vállalni, amiben benne van a kudarc. Ha soha nem vállalsz rizikót, akkor nem születnek vagány dolgok. Nincs, amiről mesélned. S ha nem sikerül, mégiscsak megpróbáltad. A kényelem nagyon nagy gyilkos, az emberek nem veszik észre, hogy fejük fölött elszállnak az évek, és velük együtt az álmaik. Nem tudjuk, mennyit élünk, és pontosan ezért próbálom úgy élni minden napomat, hogy a legjobbat hozzam ki belőle.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Azt gondolnánk, ez a sokoldalúság segíti azt, hogy megelőzd a kiégést. Ami részben igaz lehet, másfelől azonban a sok munka is felégetheti az ember energiáit.
– Nagyon sokszor eljutottam a kiégés szélére, de engem nem az süt ki, hogy ennyi munkám van, mert én csak azzal foglalkozom, ami érdekel, amit nagyon szeretek, amelyek elvégzése közben jól érzem magam. Csakhogy ezek a dolgok nem mindig járnak egyedül. Minden munkának vannak olyan aspektusai, amelyekkel még számolni kell, de nem feltétlenül a kedvenc részei. Ilyen nekem a programálási folyamat, az emberekkel való csevegés, a könyvelés, a beszerzés. Én ezek miatt égtem ki, hogy ezekkel is kellett foglalkoznom.
Nagyon nehezemre esett delegálni a munkát, hisz minden vállalkozásomat én építettem fel, a semmiből, és nagyon az enyémek.
Önerőből nyitottam a tetoválószalont, a fogorvosi rendelőt is, kemény munka és áldozatok árán, és anélkül, hogy lett volna bármilyen vállalkozói tapasztalatom. Szóval, bevállaltam mindent annak érdekében, hogy a dolgok működjenek, és nem engedtem ki semmilyen munkát a kezemből. Nehéz volt rábízni másra a papírjaimat, vagy elküldeni valaki mást a bevásárlóközpontba, hogy vásárolja meg a dolgokat, amire szükségem van. Szóval, kiégtem. És a kiégés mellé a depresszió is megérkezett. Muszáj volt lépni. Előbb szakemberhez mentem, terápiára, majd megléptem azokat a fontos lépéseket a munkában is, hogy ma már más végzi azokat a feladatokat, amiket én nem szeretek. És már tényleg csak arra koncentrálhatok, ami engem ezekben a szakmákban érdekel, amit szeretek bennük. Önmagam mentális egészségéért volt ez fontos.
– Mi tölt fel?
– Mostanában festek. Eljárok egy festőműhelybe, és ott festegetünk, de otthon is nagyon sokat festek, meg olvasok, ami szintén egy nagyon kedves időtöltés számomra. Most az is feltölt, hogy újra tanulok, egyetemre járok. Orvosi kozmetikát tanulok, és ez is most egy olyan elfoglaltság, amit nagyon élvezek.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Jut idő a barátokra, a családra?
– Nincs sok barátom. És talán nem is vagyok feltétlenül egy jó barát, mert nem vagyok mindig jelen, nem az vagyok, aki megjelenik éjjel háromkor az ajtóban, hogy gyere, igyunk meg valamit és dumáljunk, viszont a barátaim mindig számíthatnak rám, és szeretek időt tölteni velük.
A legjobb barátnőm Budapesten él, ő is eléggé elfoglalt, szóval, amikor hazajön, akkor minden mást félreteszek, és együtt töltjük az időt.
Akik meg itt vannak, azokkal időnként összeülünk, társasozunk, beszélgetünk – hasonlóan pörgős életet élnek, mint mi. És ami a családot illeti, a szüleim távol vannak, Sepsiszentgyörgyön élnek, szóval, ketten vagyunk egymásnak Csabival, a férjemmel, na meg a húgom és a sógorom. Szerencsére együtt is dolgozunk, úgyhogy megvan a napi kontaktus. A távoliakkal videobeszélgetéseket tartunk. Nem ideális, mert én azért azt reméltem, hogy a családi életem más lesz amire ebbe a korba érek. Nagyon sok gyereket szerettem volna, de ez most már másképp van.
– Akkor gondolom, jöhet egy új projekt…
– Van egy nagy vágyam, szeretnék még egy vállalkozást elindítani, egy orvosi kozmetikai szalont, és ahhoz elsősorban egy nagyobb ingatlanra lesz szükségem, úgyhogy a következő három évben azért dolgozunk – mert nem egyedül csinálom ezt –, hogy tudjak vásárolni egy olyan ingatlant, ami egy központ lesz tulajdonképpen, ahol minden vállalkozásom helyet kaphat. Egy helyen lesz minden, és nem kell majd egyik helyről a másikra szaladgáljak.
– Jól látom, hogy (már) nincsen megfelelési kényszered?
– Nincs. Mindig azon az elven voltam, hogy nem azért születtünk a világra, hogy bárkinek az elvárásait, az igényeit kielégítsük. Én ilyen vagyok, és ha meg akar bárki ismerni, akkor nyitott vagyok. Persze, én is kell kedveljem a másikat. De valahogy nem tud érdekelni másoknak a véleménye. Az emberek így is, úgy is ítélkeznek mások felett. Én meghagyom mindenkinek azt az örömet, hogy képzelje el, milyen ember vagyok, de megadom a lehetőséget is, hogy megismerjen, és az alapján mondjon véleményt. Ítélkezhetünk, de igazából akkor tudunk majd csak igazán véleményt mondani, amikor az embert megismerjük.
„Igazi ajándék az, hogy megismerhettem Dishyt. Rögtön kialakult köztünk egy mélyreható, igazi kapcsolat, ami azóta csak erősödik, és már több mint tíz éve tart. Rendkívül sokoldalú, kreatív, kitartó nő, legyen szó bármelyik vállalkozásáról, tudományos vagy emberi ismeretéről. Ugyanakkor őszinte, bátor, szenvedélyes, és nagyon tud szeretni. Keresi az újat, a szépet, a kihívást és a folyamatos fejlődést, emiatt hatalmas inspiráció mindenki számára. Büszke vagyok rá és arra, hogy végigkövethetem ezen a csodálatos úton, amit önerőből taposott ki, és amelyen egyre könnyedebben jár.”
Kovács Nóra filmes, rendezőasszisztens
