• Fotó: Mihály László
– Nagyon ritkán merjük követni az álmainkat, te pedig mégis megtetted – ez engem mélyen megérintett, és egyúttal kíváncsivá is tett: Mi állt a döntésed mögött? Milyen út vezetett eredetileg az újságírói pályához?
– Az, hogy újságíró legyek, nem volt tudatos pályaválasztás, annak ellenére, hogy volt olyan tanárom, aki azt mondta, az újságírás nekem való. Néprajzos akartam lenni, ezért felvételiztem Kolozsvárra a magyar–néprajz szakra, de sem az első, sem a második próbálkozásra nem jutottam be. Ez a ’90-es évek közepére tehető.
Nagy munkaerőhiány volt a tanügyben, így lettem helyettesítő óvónő a Csíksomlyón működő árvaházban. Fél évig bírtam.
Amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy tovább nem csinálom, mert túlságosan megterhel, felrobogtam a testvéremhez, beléptem, és nagy hanggal elmondtam, hogy holnaptól nem megyek dolgozni. Egy fiatalember, aki éppen a kábeltévét kötötte be, megkérdezte, hogy ebben az esetben nem szeretnék-e titkárnő lenni a kábeltévénél, mert éppen azt keresnek. Jelentkeztem, fel is vettek. Az igazgató két hónap alatt rájött, hogy többre vagyok képes, és azt mondta: „Leányka, én fizetem a tanulmányaidat, itthon dolgozol, közben tanulsz, fizetést is adok. Újságírónak tanulsz, és itt fogsz dolgozni a stúdióban.” Ők működtették ugyanis a Csíki TV-t. Így kezdtem el a sajtóban dolgozni. Erre lehet azt mondani, hogy a véletlenek sorozata, de én azt mondom: a sors keze.
– Csaknem húsz év után pályát váltottál. A körülményekben vagy benned változott meg valami?
– Azt hiszem, mindkettő. Amikor a pályamódosításon kezdtem gondolkodni, az újságírás már lényegesen megváltozott; már nem az volt, amiben pályakezdőként örömömet leltem. Nem jelentett kihívást, és nem is adott sikerélményt. Amikor a fiam megszületett, még javában újságot írtam, de a saját szórakoztatásomra elvégeztem a pszichológia alapképzést. Aztán amikor pár év múlva éreztem, hogy az újságírás már nem az én világom, beiratkoztam Kolozsváron az első mesterképzésemre, a mentálhigiénés szakra.
Készülni kezdtem arra, hogy idővel szakmát váltsak, és elkezdtem a pszichológiát tanulni az alapképzésen túl is. Így telt el néhány év, míg egyszer csak azt éreztem: eddig tartott az újságírás, és nem tovább.
December 31-én kiléptem, de fogalmam sem volt, mi lesz január elsején. A házunk mellett földet béreltünk, és én három évig egy 14 árnyi területen kézzel veteményeztem, gyomláltam, zöldséget árultam, ezzel egészítettem ki a család jövedelmét, míg pszichológusként is elkezdtem tudni keresni. Mindehhez, persze, kellett a férjem, aki igazi társam volt ezen az úton: olyan végtelen nyugalommal és sziklaszilárdan mondta, hogy csináljam, amire vágyom, mert anyagilag tartja ő a frontot, amíg szükség, hogy eszembe sem jutott félni. Hozott-vitt Kolozsvárra, ha kellett, a gyermekeket rendezte, ha én tanultam, szóval, ezért sem tudok elég hálás lenni neki.
– Végül is az újságírás és a pszichológia között van egyfajta mély összhang, hiszen mindkettő az emberre, az emberi történetekre épül.
– Valóban, a pszichológia iránti kíváncsiságom kapcsolódik az újságíráshoz, mert ha visszatekintek az újságírói karrieremre, elmondhatom, hogy imádtam portréinterjúkat készíteni. Mindig éreztem, hogy van bennem affinitás arra, hogy az embert megnyissam. A kíváncsiságom egy része innen ered. Ugyanakkor volt egy saját, a sajtóhoz kapcsolódó krízishelyzet az életemben, amelyet nagyon erős szorongással éltem meg.
Szakmai segítséget kértem egy pszichológustól, és én voltam a legjobban meglepődve azon, milyen hamar éreztem, hogy könnyebb és jobb lett.
Ez az ember tulajdonképpen „csak” beszélgetett velem, mégis működött. Kíváncsi lettem, mi ez, amit ő csinál. Ez adott egy löketet, és ez vezetett oda, hogy azt mondjam: terapeuta akarok lenni.
– És a kíváncsiság mellett volt még – szerintem – egy nagy adag bátorság és elszántság. Félelmet éreztél?
– Ez a szó talál ide: az elszántság. Ezt éreztem. Nem emlékszem félelemre, és ezen én csodálkozom a legjobban, hiszen ma lehet, hogy félnék. Talán bele sem gondoltam, hogy ez rosszul is elsülhet. Vagánynak éreztem, hogy elölről kezdek valamit. Felvillanyozott, fellelkesített. Persze ma már tudom, hogy ebben volt egy kis életközépi válság is. Nem egy harmadik gyermeket szültem, nem a férjemet cseréltem le, hanem szakmát váltottam. Euforikus hangulatba kerültem attól, hogy tulajdonképpen új karriert építek. És nagyon élveztem. Úgy gondolom, hogy az életben nagyon fontos a tisztánlátás: elfogadni, amikor valami nem a mi utunk, félre tudjunk állni vagy másfelé tudjunk indulni anélkül, hogy azt éreznénk, feladtunk bármit is.
Nagyon szeretem a pszichológus szakmát. És örvendek, hogy megléptem ezt a váltást, mert így szeretek élni: érezni a pezsgést, érezni, hogy van kihívás, amit sikerélmény követ;
érezni, hogy megdolgoztat valami, hogy használhatom az agyamat. Nem tudok belesüppedni a rutinba. Sodródtam az árral, éltem az élet felkínálta lehetőségekkel, de kerestem is azokat, és mentem az álmaim felé. Az álmom az volt, hogy pszichoterapeuta legyek, és valahogy a sors, a gondviselés, az élet rakta elém a köveket – én pedig lépkedtem rajtuk. Néhány éve, közel az ötvenhez, azt éreztem, hogy még hozzá kell tennem tudást. Terapeutaként dolgoztam ugyan, de nem éreztem elégnek a klinikai tudásomat, ezért beiratkoztam és elvégeztem egy klinikai mesterképzést is. Időközben azonban rájöttem, hogy ezt a szakterületet nem szeretem annyira, és ezért nem is dolgozom klinikusként. Ma már megengedem magamnak, hogy amit nem szeretek, azt ne csináljam. Nem kötök ilyen kompromisszumokat az élettel. Ma élvezem a munkám minden percét; minden egyes kliensemet izgalommal várom, hogy lássam, hogyan alakulnak a folyamataik, hogyan vannak, hogyan tudom kísérni őket az útjukon, és hogyan haladnak a saját tempójukban.
– Megvannak ennek a terhei is?
– Megvannak, de megvannak a magam módszerei, hogyan pihenjek és töltődjek – és ez jól működik. Szeretek utazni, a természetben lenni, és egy ideje lett egy új hobbim: szeretek nemezelni. Nagyon élvezem, hogy miket tudok alkotni a gyapjúból, pedig soha nem volt nagy kézügyességem. Ennél jobb mindfulness-gyakorlat nincs is, mint a kézimunka.
– Talán ez a magunkkal való szembenézés, magunkra való figyelés hozta életre a Lélekműhely kezdeményezést is.
– Nagyon gyakorlatias okból indult minden. Amikor elkezdtem a pszichológusi pályámat, Simó Irmával dolgoztam együtt – rövid ideig, de nagyon intenzíven. Akkor hoztuk el Csíkszeredába a Köztes átmenetek interaktív drogprevenciós programot. És ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy jó lenne létrehozni valami saját, itthoni függőségprevenciós projektet. Így jött létre a Lélekműhely, eredetileg azzal a céllal, hogy kamaszoknak szervezzünk mentálhigiénés, kifejezetten függőségprevenciós programokat. Aztán telt az idő, és az élet teljesen más kihívásokat hozott elénk. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan felkérések, lehetőségek és ötletek érkeznek, amelyek jórészt eltérítettek a kamaszoktól, és egyre inkább a felnőttek felé vittek.
Hallottam egyszer arról, hogy Budapesten volt egy ún. „pszicho kávéház”, és milyen vagány kezdeményezés volt. Megtetszett az ötlet, el is raktároztam.
Aztán egyszer, már a Lélekműhely kapcsán, eszembe jutott: mi lenne, ha Csíkban is csinálnánk valami hasonlót? Így lettek végül a Pszichoszerdák, amelyeknek már a negyedik évadát visszük. Ebből nőtte ki magát a PszichoszerEda is – ennek már két kiadása lezajlott, mint évente megrendezett pszichofesztivál. Valahogy egyik dolog hozta a másikat. Most pedig egy nagyon nagy programot kezdünk el januártól: egy onkológiai betegeknek szánt programot.
– Idén a Nőilegben kiemelt figyelemmel fordulunk a kiégés (megelőzése) felé. Munkád során mennyire gyakran szembesülsz a kiégés jeleivel?
– Magamban nem, bár el tudok jutni arra a fáradtsági szintre, ami már-már ide vezetne, de időben észreveszem, és jön a pihenés, a feltöltődés, az odafigyelés. A munkám során viszont gyakran szembesülök a kiégéssel, főleg nők esetében, akik akár nagyon súlyos állapotban érkeznek. Amikor már nemcsak lelkileg omlottak össze, hanem fizikailag is. De a jó hír az, hogy ebből is van kiút.
– És mi a kulcsszó?
– Talán az öngondoskodás. Nem lehet semmi fontosabb annál, mint hogy én jól vagyok-e vagy sem. Nem lehet fontosabb sem a munkám, sem az anyagiak, sem a főnök óhaja, mint az, hogy én hogyan érzem magam a bőrömben, és hogyan érzem magam a világban.
Nem hiszek abban, hogy azért születtünk a Földre, hogy halálra dolgozzuk magunkat. Az én életemnek nem a munkám a központja. Az én életemnek az én jóllétem a központja.
Ha én jól vagyok, akkor tudok tenni azért, hogy a családom jól legyen. Ha én jól vagyok, akkor tudok dolgozni azért, hogy a hozzám fordulók jól legyenek. Nem hiszem, hogy a saját jóllétünk bárminek is alárendelhető. Én a magam számára ezeket a következtetéseket vontam le abból, amit látok, és abból is, amit megéltem.
– Milyen egy igazán jó napod?
– Nagyon sokféle tud lenni az igazán jó napom. Igazán jó napom van például ma is: reggel edzettem egy jóízűt, utána beszélgetek veled, majd beülök az autóba, és elutazom egy hosszú hétvégére. Ha pedig azt kívánom meg, hogy bekuckózós napot tartsak jó zenével, jó könyvvel, egy finom ebéddel, akkor azt csinálom – és az is nagyon jó nap tud lenni.
Nagyon jó napom az is, amikor a 92 éves édesapámat és a 84 éves édesanyámat beültetem az autóba, kiviszem magamhoz, főzök egy finom ebédet, leülünk együtt és megesszük.
Nagyon jó nap az is, amikor hazajön a leányom a férjével, hazajön a fiam a barátnőjével, és mondjuk, társasjátékozunk. Vagy csak beszélgetünk. De jó nap az is, amikor egy nagyot kirándulunk a barátaimmal. Én tényleg élvezni akarom az életemet. A legnagyobb tanulságom az évek során az, hogy nem kell véres verejtéket izzadni. Amiért véres verejtéket kell izzadni, az nem biztos, hogy a te utad.
korábban írtuk
A stílus nem a ruhákról, hanem rólunk szól! (VIDEÓ)
A stílus nem csupán arról szól, hogy mit veszünk fel reggel. Sokkal inkább önismereti utazás, amely segíthet közelebb kerülni önmagunkhoz, de akár nehéz élethelyzeteken is átsegíthet, fejti ki a A pszichológus konyhájában Pálfi Kinga stílustanácsadó.
