• Fotó: Mihály László
– Elköltözött innen már a társulat, kihalt a tér. Lehangoló ezt az arcát látni a színháznak?
– Ez már a harmadik, felújítással járó költözés, amit megélek. Kettőt Szatmáron, itt, Csíkszeredában pedig egy rövidebbet. Bevallom, most egy kicsit pesszimista vagyok, de ez már a koromból adódik. Egy kicsit elbúcsúztam ettől az épülettől, ki tudja, fellépek-e én még ezekre a deszkákra? Néha érzem, hogy elfáradtam, a hetvenkettő az hetvenkettő – nincs ezen, mit szépíteni. Nagyon gyorsan elszaladt ez a hetven év. Amikor még fiatalok és bohók vagyunk, nem számít az idő, bőkezűen, felelőtlenül bánunk vele.
– Ha azt mondom: színház, te mit válaszolsz erre?
– A színház az életem. Tizenkilenc éves koromtól, de talán hamarabb is – benne élek. Ez az én világom, és annyira természetes, hogy a színház az életem, mint ahogy levegőt veszek.
Ha a színház számomra megszűnik, akkor megszűnik a levegővétel is.
Akkor halott vagyok. Én a színházban éltem le az életemet. Az mindegy, hogy huszonöt évet Szatmáron, aztán huszonöt évet itt, Csíkszeredában. Szóval, a deszkával elég jó ismeretségben vagyok. Nagy dolog, amikor hozzászoksz, hogy van egy intézményed, ahová el tudsz menni kikapcsolódni, feltöltődni, tanulni, uram bocsá’, érzelmeket, szemléletet cserélni.
– Az első fizetésedet víz- és gázszerelőként kaptad, mégis közösségünk – és nem csak közösségünk – közkedvelt színésze vagy. Mi indított el ezen a pályán?
– Egy banális sítábor a Madarasi-Hargitán, amit annak idején minden évben megejtettünk az iskolával. Felvonultunk oda karácsony másodnapján, és lejöttünk január 6-án. Szilveszteri mulatságként mindig összedobtunk a magunk és a tanárok szórakoztatására egy kis műsort Kapus Ildikó magyar szakos tanárnő irányításával. Tizenegyedikes voltam, mindent tudtam mindenről – ahogy az általában lenni szokott egy tizenhét éves fiatalember esetében –, állandóan belekotyogtam, mit hogyan kellene csinálni, és egyszer csak a tanárnő azt mondta: „Tudod mit, Füleske, ha olyan nagy tudós vagy, csináld meg te a műsort!”
Összehoztam egy egyórás műsort, a végén odajött hozzám a tanárnő, és azt mondta, tudja, hogy sporttanárira készülök, de ezt felejtsem el, nekem a színire kell felvételiznem.
Én? Színire? – el sem tudtam képzelni. Román tannyelvű osztályba jártam második osztályos koromtól. Elkezdtem magyarórákra járni, felvettem négy év anyagát, felkészültem, de sajnos a vonal alatt én voltam az első kieső. Másnap már víz- és gázszerelőként munkába álltam. Eltelt a nyár, és egyszer csak Kovács Levente (a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet egykori tanára, majd dékánja – szerk. megj.) szólt, hogy be kell iratkozni, fel vagyok véve a főiskolára. Akkor jelent meg a törvény a hat hónapos katonakötelezettségről: azoknak, akik felvételt nyertek, be kellett vonulniuk katonának, nekem azonban már megvolt a katonakönyvem. Ilyen körülmények között nem tudtak volna évfolyamot indítani, nem volt kellő számú fiú. Felvettek, elindult az évfolyam, és az első pillanattól kezdve beraktak a végzősökkel a színpadra. Én szépen, lépésről lépésre mindent megtanultam, amit csak tudni kell a színpadról – legyen az díszletmozgatás, világítás vagy hangosítás. 1977-ben kerültem a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához, és röpke huszonöt év telt el. 1999-ben szóltak, hogy Csíkszeredában színházat kellene alapítani, és megkérdezték, jövök-e. Jöttem. Egy évvel korábban Székelyudvarhelyre hívtak, akkor határozott nemet mondtam.
– És miért kapott határozott igent egy év múlva a Csíki Játékszínt megalapító Parászka Miklós?
– Számomra Csíkszereda egzotikum volt. Jöttünk turnézni, és én már a Lina-kanyarnál azt éreztem, hogy egy más országba érkezem. Itt olyan szabadságot éreztem, amit sehol máshol. A Csíki Játékszínben kezdő, tipegő lépésekkel indult a munka, egészen addig, amíg – merem állítani – hírnevet szereztünk magunknak és a városnak. Persze mellénk állt a város is, úgy, ahogy kellett.
Két évig két színházat vittem, a szatmári társulatot és a Játékszínt, de már ritkábban tartózkodtam Szatmáron.
Erdei István alpolgármester nem hagyott békén, egyfolytában azt hallottam tőle: „Füles, ide kell jönni, ide kell jönni”. Ennek persze feltételei voltak, de teljesítették. Közben a sors úgy hozta, hogy mivel a feleségem nem akart idejönni, elváltunk. És én mentem a saját utamon: fogtam az autómat, könyveimet, szerszámaimat, ruháimat, és ide költöztem. Jól tettem, amit tettem, nem bánom egyetlen percét sem. Jól döntöttem. 2001. január elseje óta teljes értékű csíkszeredai lakos vagyok.
– Tart még ez a varázslat?
– Tart és megtart. Csíkszereda a választott hazám, amit imádok, és imádni is fogok. Innét el nem megyek sehova. Elvisznek por formájában, mondjuk a Bagolykőre, és ott majd a fiam, lányom szétszór. A másik felét Csernátonba, a múzeumkertbe, és akkor hazatértem.
– Foglalkoztat az elmúlás?
– Persze. Az elmúlás csak egy lépésre van a léttől. Nagyon picike az a híd, amin át kell haladni. Van, akinek percei vannak, van, akinek évei, évtizedei. Az nem mindegy, hogyan használod ki. Tudsz nyomot hagyni magad után? És nem, nem anyagiakra gondolok.
– Ha jótanácsaidat hagyhatnád hátra az ifjú generációnak, mi lenne az?
– Elsősorban nagyon kell szeretni a színházat. Nagyon-nagyon sokat kell dolgozni: 98 százalék munka, 2 százalék tehetség. Munka, munka, munka, türelem, munka, odafigyelés, nyitottság, a másikra figyelés – erre mind szükség van. Aztán ott van a kitartás, mert csak ezzel lehet ezt csinálni. Persze, jönnek a buktatók – azokat az élet eléd hozza, de pont azért, hogy ne kerüld ki: menj át rajta, küzdd le! Ha kikerülöd, akkor milyen értelme van az egésznek? Tudsz rövidebb utat? És akkor mi van? Nincs ilyen.
Nekünk a főiskolán módszert adtak a kezünkbe: hogyan közelítsünk meg egy szerepet. Így gondold át, erre vigyázz, arra figyelj! Éld meg! Most mutatja, eljátssza, hogy nagyon dühös vagy szerelmes, és én nem hiszem el, mert nem éli meg.
Vérezz el a színpadon, múlj ki, és akkor elhiszem. Éld meg! Akkor elhiszem neked, elvarázsoltál, és akkor azt mondom: ez igen! Mi még a Sztanyiszlavszkij-módszer szerint tanultunk – ez az átélés, a megélés, a kivesézés. Az utolsó pincér szerepét is vesézd ki, tudd, hogy miért jössz be, honnan jössz be, ki vagy… Vénember vagyok, éjszaka megébredek, nehéz visszaaludni, és óhatatlanul elkezdek gondolkodni. Ezelőtt hatvanöt évvel történt emlékek jönnek fel. Jönnek az emlékek, és utazok időben oda-vissza: működik az agy, érzelmeket hoz felszínre. Olyan érzelmeket, amelyekhez hozzá lehet nyúlni, amikor helyzetben vagy. Ez alap.
– Vissza-visszatekintesz? Számot vetsz? Milyennek látod hetven év távlatában az életedet?
– Jó életem volt. Sikeres embernek tekintem magamat, amit el lehetett érni ezen a pályán, elértem. De talán rosszul is fogalmazok, hiszen ez nem egy pálya, ez egy életforma. Mindig arra vágytam, hogy megfeleljek annak a feladatnak, amit rám szabtak és rám mértek. Sem kevesebbet, sem többet.
Én életemben nem akartam sztár lenni, nem is lettem – hála a Jóistennek. Hogy ismert ember lettem? Uram bocsá’, hát benne van a pakliban.
Aki a színpadra feláll és eltűri, hogy nézzék, annál előbb-utóbb bekövetkezik, hogy megismerik. Így vagy úgy, vagy szeretik, vagy utálják. Én úgy érzem, hogy engem szeretnek az emberek – nem tudom, miért. Jó, persze, ellenségeim is vannak, de hát én őket is szeretem, hiszen hozzátartoznak az életemhez.
– Hogyan látod, milyen hatása van egy, mondjuk a csíkszeredaihoz hasonló kis közösségre egy színháznak, egy színésznek?
– Meghatározó. Azt veszem észre, és elmelegedik a szívem, hogy egyre többen és többen járnak színházba, és köztük egyre több a fiatal. Ennek nagyon-nagyon tudok örülni. Ha egy mondatot, egy szót, egy hangsúlyt, egy helyzetet magával visz a néző, és már másnap másképp gondolkodik, az már eredmény. Olyan színház nincs a világon, amelynek hatására egyből 180 fokos fordulatot vesznek a dolgok – nem is lesz soha –, de legalább az a kis legócska a helyére kerül, és arra már talán lehet építkezni.
– Apropó fiatalok. Az apa című darabot, amely egy demenciával küzdő idős embert mutat be, diákelőadáson láttam, és meghatározó volt számomra az, hogy mennyire megérintette a mellettem ülő tinédzsereket a színpadon látottak.
– Ez a szerep rám is nagy hatással volt, érthető, hogy a fiatalokra is, mert ők is érzékenyek – csak kendőzik, mert az nem sikk. Lélekben rátettem egy kicsit a kezemet a fejükre, és odafordítottam az arcukat, hogy lássák: ez várhat mindenkire. Gondolkodj, és úgy éld az életedet, hogy ez várhat rád is. Megadatott – hála a Jóistennek – egy-két ilyen meghatározó szerep az életemben, és örömmel csináltam mindegyiket. És ha tehetném, még csinálnám, de kinek van erre energiája már? Nagyon gyorsan fáradok, tehát nagyon okosan kell, hogy beosszam az erőimet. Mindent fel kell írni kis noteszbe – de elfelejtem, hol a notesz, és azt is, mit kell felírni. Ez az élet rendje.
Végig kell menni azon a hídon a lét és a nemlét között. Nem tudsz megállni félidőben, hogy „elnézést, én vissza akarok menni” – nem, ez csak egyirányú.
Persze, mindezek ellenére én változatlanul szeretem a munkámat, és szívesen állok még ma is színpadra. Az apa… nehéz darab, főleg ha az embert foglalkoztatja az elmúlás, és már a hetven évet is túllépte. De nehéz a nézőtéren ülő számára is. Hála istennek, jó volt a csapat, kiegészítettük egymást, nagyon jó „pingpongmeccs” volt. Vladimir Anton rendező előtt pedig le a kalappal. Sokan kérdezték: „Hogy csináltad?” – ez a leghülyébb kérdés, amit fel lehet tenni egy színésznek. Hogy hogy csináltam? Én honnan tudjam, hogy hogy csináltam? Nem „csináltam”. Megtanultam a szöveget, és ezt a szöveget gyúrtam, mint a plasztelint. A figurát meg kell teremteni. Annak hitelesnek kell lennie. Ez egy nagyon-nagyon izgalmas munka, amit nagyon szerettem. És mindegyik kollégám kivétel nélkül odatette magát, és gyúrta-gyúrta a szerepét. Megnyugodtam, hogy „jaj, de jó, egyszer, ha innen kihúzom a lábamat, azért maradnak itt még olyanok, akik tudják vinni a hátukon ezt a nagy egészet”.
– Milyen gyermekkorod volt?
– Csodálatos családban nőttem fel. Anyámat imádtam, apámat imádtam, a húgomat most is imádom, hála istennek él, a gyermekeimet – egy fiam van és egy lányom – imádom. Sok olyan meghitt, elsősorban családi élményben volt részem, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy emberré nevelődjek.
Észre sem veszed, de nevelődsz, és ezeket elraktározod, majd észrevétlenül ezeknek az élményeknek a hatására élsz.
Fiatalkoromban úsztam, sportoltam, kosárlabdáztam, ezáltal is óhatatlanul egy csomó hatás éri az embert. Azt mondják, a férfiak nem romantikusak. A francot nem romantikusak! Miért ne lennének azok? Szem kell hozzá és lélek, ennyi az egész.
– És milyen emberré alakítottak ezek az élmények? Hogyan jellemeznéd magad?
– Eléggé összetett személyiség vagyok, nagyon rapszodikus, igazi hangulatember. Az utóbbi időszakban azt vettem észre, hogy menekülök az emberektől. Szeretek emberekkel együtt lenni, de akkor, amikor én akarok, és azokkal, akikkel én akarok. A végletek embere is vagyok. De egy színész – és nem feltétlenül magamról beszélek – legyen ilyen.
Tudjon szárnyalni, tudjon szenvedni, tudjon örülni, járja végig a poklot.
Azért, hogy meg tudja mutatni, el tudja játszani, hogy tükröt tartson: „Ez vagy te, nézd meg magad!”
Hogy milyen ember vagyok? Öreg… Milyen ember vagyok? Fáradt… Hála Istennek, még egészséges. Végtelenül tudok szeretni, végtelenül tudok haragudni.
– Mit szeretnél, ebből a beszélgetésből mit vigyen magával az olvasó?
– Ne feledjünk el embernek maradni! Próbáljunk meg egymásnak tenyeret nyújtani, és ne öklöt. Ne felejtsük el, hogy egy simogatás, egy jó szó hegyeket megmozgat. Ne felejtsünk el örülni, nevetni egymásra – nem egymáson. Ha kell, egymáson is, de ne rosszindulattal. És próbáljuk egy kicsit jobbá tenni ezt a kicsi világunkat, mert az a híd, amiről beszéltem, nagyon kurtácska.
Vegyük ki a kezünket a zsebünkből, mosolyogjunk, nézzünk szét, próbáljunk empátiával fordulni egymás felé, és olvassunk, olvassunk,
mert az megmarad bennünk, és azt nem tudja elvenni tőlünk senki. Abból építkezni tudunk, az jobbá tesz bennünket. Próbáljunk meg boldogok lenni! Egymást boldoggá tenni, és ne felejtsünk el lélegzetet venni.
– Van a hetven évnek olyan döntése, amit ma már másként hoznál meg?
– Igen, de most már késő. Ha végiggondolom, sok rossz döntést hoztam az életben, ezt elismerem, de hála istennek, a jó döntések vannak túlsúlyban. Mehettem volna, nyitva volt a világ, hívtak, de nem mentem. Sinkovits Imre például azt mondta:
„Beülsz mellém az autóbuszba Kisvárdán, és este már a Nemzeti Színház tagja vagy.”
Mondtam neki: „Imre bácsi, ez rendben van, szép és jó, de van a Nemzetinek annyi pénze, hogy három hónap múlva a Kerepesibe szépen egy dobozba kivigyenek? Mert engem, ha kivisznek Erdélyből, én elpusztulok”. Hívott az Operettszínház is, de nem mentem. Nem tudok hazát cserélni. Ahhoz nekem szívet és lelket kellene cserélni. Én ezt a népet akarom szolgálni, ezt szolgáltam éveken keresztül, és köztük akarok utolsót lehelni. És kész. Ez ilyen egyszerű.
– A legszebb szerelmi vallomás …
– Azt mondták: „Tiszta hülye vagy, Füleske, hát előtted nyitva volt minden! Milyen karriert csinálhattál volna…” Milyen karrier, gyerekek? Ennél nagyobb karrier minek kell?! Itthon vagyok. Ha éhezek, benézek Bélához, vagy hozzád: „Nincs egy szelet zsíros kenyered? Két napja nem ettem.” Bárhová bemehetek, és mindenhol mindenki szeretettel fogad. Na, ezért nem mentem innen el, bárhová is hívtak. Nem megyek, gyerekek. Itt van az otthonom!
Barátságunk Fülessel a 2000-es évek elején kezdődött. Minden reggel nyolckor nála kávézunk, és megbeszéljük a világ dolgait. Ha nem lenne, ki kellene találni. Nem a színészről, hanem a barátomról beszélek, akivel több tízezer kilométert utaztunk. Út- és hídtervezőként főleg Hargita, néha Kovászna megyét jártam. Ha ideje engedte, Füles velem tartott, és sok maradandó élményt szereztünk. Vadakat is gyakran láttunk; egyszer nyilvántartást kezdtünk vezetni, így maradt meg például ez a bejegyzés: „2008. június 7. – Újfalu és Vasláb között 14 őz”. Lurkó, a vizsla érkezése után ritkábban kísért el. Két emlékezetes történet is eszembe jut: Füles lakásában kamera figyeli a kutyát, így útközben is beszélhet hozzá. Recsenyéden, egy vendéglőben, dörmögő hangon szólt a telefonba: „Kicsi kutyám, hol vagy? Menj a helyedre, mindjárt jön a gazdi!” – a vendégek és pincérek döbbenten nézték… Megannyi közös történetünk van, és mindegyik azt bizonyítja, milyen közvetlen, emberi és szerethető ember Füles, aki mindenkivel ugyanazzal a tisztelettel bánik.
György Béla Zsolt, mérnök
