• Fotó: Beliczay László
– Emlékszel még arra, hogy mi akartál lenni kamaszként?
– Hát hogyne, emlékszem. Gyermekorvos szerettem volna lenni. A szüleim is orvosok voltak, édesanyám gyermekorvosként rengeteget vitt „terepre”. Háromszor felvételiztem Marosvásárhelyre. Nagyenyeden tanultam, ʼ86-ban érettségiztem, és az első felvételin közölték, hogy nem fordítják le a tételeket magyarra...
– Nem beszéltél románul?
– Jól beszéltem románul, sőt, nagyon szerettem a nyelvet, de végig magyarul tanultam – első osztálytól érettségiig – azt is, ami az orvosira kellett. Ismertem Eminescut, Rebreanut, de a szaknyelvet nem.
– És a harmadik sikertelen felvételi után lemondtál az álmodról?
– Igen, gyakorlatilag a harmadik próbálkozás után, ʼ88-ban azt mondtam, hogy vége. Aztán jött ʼ89, nagy volt az eufória, közben elvégeztem egy kozmetikus-tanfolyamot, de ez pótcselekvés volt. Fél évet dolgoztam mint kozmetikus, és aztán szerencsére jött ʼ89 decembere, felmondtam, elmentem Bukarestbe dolgozni a Magyar Adáshoz szerkesztőségi titkárnak. De mivel többet akartam, eljöttem Budapestre, bölcsészkarra.
– Mikor fordult az orvosi egyetem álma humán vonzalommá?
– Gyermekorvos szerettem volna lenni, nem érdekelt sem a sebészet, sem a fül-orr-gégészet, tehát semmi más.
A gyerekeket imádtam. Vélhetően a tévénél alakultak át bennem dolgok…
A szakdolgozatomat Miskolczy Ambrus történésznél írtam, és miután végeztem, ott tartott az egyetemen tanítani. Megpróbáltam, de bizonyos helyzeteket akkor még nem tudtam kezelni. És akkor alakult meg az Ifjúsági és Sportminisztérium, és oda kerestek határon túli ifjúsági ügyekkel foglalkozó referenst. Így kezdődött a közigazgatási pályám. 2006-ig dolgoztam ott, aztán férjhez mentem, és külföldre költöztem.
– Portugáliában éltél, az ír férjeddel. Nem akartál ott maradni? Turistaszemmel pazar hely az élethez…
– Nem. Lehet, hogy ha itt éltünk volna, akkor nem válunk el, de én nem találtam ott a helyemet. Talán nagyképűen vágtam neki ennek az egésznek, azt gondoltam, én egyszer már váltottam országot, angolul tudtam, ez is könnyen fog menni...
– És nem…
– Nyilván voltak ismerősök, barátok, mindenki dolgozott, én nem, és ez nehéz volt. Elég sokat fordítottam, de ez is nehézkes volt a távolság miatt. Egyre inkább azt éreztem, hogy itthon rám sokkal nagyobb szükség van, édesapám is daganatos beteg volt, és súlyosbodott az állapota. Persze
Portugália nagyon szép, közel az óceánpart, gyönyörű. De egy idő után a nyaralást is megunja az ember.
Így döntöttem a hazaköltözés mellett, és 2010-ben a későbbi főnököm, Répás Zsuzsa megkeresett, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem visszatérni a közigazgatásba. Ekkora szerencsére még álmaimban sem gondoltam volna, hogy erdélyi ügyekkel foglalkozhatok. Azóta is áldásként élem meg.
– Azóta is? Mert több mint tizenöt éve benne vagy...
– Igen! Nagy szerencse az, ha valaki tizenöt éven keresztül olyasmivel foglalkozhat, amihez ennyire kötődik érzelmileg, ennyire szereti. Nyilván az embernek megfordul a fejében, mi lett volna, ha, mi lenne, ha...
– Van olyan vágyad, álmod, hogy majd legkésőbb a nyugdíjas éveidben újra otthon, Erdélyben élj?
– Nagyon sokszor úgy tekintek az ittlétemre, mint egy átmeneti állapotra, hogy mikor lesz az, azt nem tudom, de ha én még egyszer költözöm, akkor csak haza. Mindig a szórványban éltem, szeretem Máramarost, Kolozsvárt, Nagyenyedet… A mai napig vannak otthon barátaim.
– Foglalkoztat a korod?
– Nem, nem foglalkozom ezzel, lehet, szerencsés alkat vagyok, jól érzem magam, egészséges vagyok, kirándulok, túrázom, jövök-megyek.
– Amikor hallgatom a nyilvános beszédeid egy-egy rendezvényen, az az érzésem, hogy valamiként a lelked is belecsempészed ezekbe a szövegekbe, nem standard politikus-beszédek. Te írod a saját szövegeidet?
– Nem tartom magam politikusnak. Volt idő, amikor segítettek, mert 8-9 óra irodai munka után már nem fért bele az időmbe, hogy minden hétvégi rendezvényre felkészüljek, ahhoz el kell mélyülni, hogy egy adott közösséghez személyesen tudj szólni.
– Szinte minden hétvégén úton vagy, nem ér véget délután ötkor a munkád. Én – kisgyerek mellől – most úgy látom, hogy ezt a karrierszintet majdhogynem kizárja a (kis)gyermekes életszakasz.
– Pár évig biztos kizárta volna, nem utazhattam volna ennyit. Nyilván, ha család van, gyerek, akkor nem teheted azt meg, hogy vasárnap éjszaka hazaérsz, hétfőn bemész dolgozni, és hétvégén újra indulsz. Volt olyan hét, amikor háromszor fordultam Erdély és Budapest között…
– Nyilván fizikailag fárasztó lehet, de töltődsz is közben...
– Sok nagyszerű embert ismertem meg, minden közösségben feltöltődöm, és ez a fáradtságért kárpótol.
– Ha a nyilvános beszédeidet szemlézem az interneten, a közösség nagy kulcsszavad, az erdélyi magyarság megmaradását illetően is…
– Nagyon fontosak ezek a mikroközösségek. Azért szeretek szórványba járni, falvakba, kisebb településekre, mert ott inkább látom azt, mekkora szükség van arra, hogy ott légy, és lássák az emberek, hogy tudod, hová érkeztél. Hogy lássák, te is ugyanolyan ember vagy.
– Ha a munkát félretesszük, miből nyersz feltöltődést?
– Nagyon sokat olvasok. Sokat járok színházba, koncertekre, a Müpába, a Zeneakadémiára. Sok barátom van, belőlük is töltekezem. Habár többet éltem már itt, mint otthon, a barátaim 90 százaléka otthoni, vagy valamelyik külhoni régióból származik.
– Most hogy látod, lehet(ett volna) a közigazgatási pályára tudatosabban készülni?
– Én ezt nem tudom. Úgy éreztem, amikor én elmentem, engem „leírtak”, vége a budapesti karrieremnek. Aztán visszajöttem, és próbáltam újra felvenni a szálakat.
Ha az ember meghoz egy döntést, nem úgy vág bele, hogy ez nem fog sikerülni. Nem?
Úgy mész neki – egy házasságnak is –, hogy sikerülni fog. Sokan kérdezték, nem volt kellemetlen visszajönni? Mert látszólag ez egy kudarc volt… Nem bántam meg a döntéseimet, sem azt, hogy elmentem, sem azt, hogy visszajöttem.
– Van-e olyan álmod, ambíciód – akár munkához, akár önmegvalósításhoz kapcsolódóan –, amit meg akarsz valósítani?
– Úgy érzem, a helyemen vagyok. Nekem nincsenek nagyobb vágyaim. Jól érzem magam az életemben.
– Nagyon érdekes szegleteiben fordulsz meg Erdélynek, vannak olyan történetek, amelyek mélyen megszólítanak?
– Sok jó helyre járok, néha elérzékenyülök. Ott van például Udvarhely mellett Sándortelke, egy pici zsákfalu. Maroknyi református él a faluban, mégis építettek egy új templomot. Nagyon mélyen megérintett, amikor láttam, milyen fontos nekik az a pici templom, és hogy milyen hálásak mindezért.
– Igen, az elmúlt tizenöt évben leggyakrabban templomok átadásán, egyházi ünnepeken futottunk össze…
– Legtöbbször igen, mert nagyon sok egyházi épület, templom, iskola, gyülekezeti ház újult meg, de sokat járok más típusú rendezvényekre is.
Nagyon fontos az is, amit a szórványban látok, megélek. Kolozsváron születtem, de laktunk Máramarossziget mellett, Szurdokon és Felsőbányán,
egy kis bányavárosban, ahol akkor még nagy magyar közösség élt. Elemi iskolás koromban még három párhuzamos magyar osztály működött, most már az iskola ablakai is be vannak szegelve... De ugyanott van a hatalmas római katolikus templom, Szent István és Szent László kültéri szobraival, most fogják felújítani.
– És ezeket a szomorú történeteket hogyan tudod feldolgozni? Hogy tehetünk bármit, ha (a szórványban) a népességfogyás visszafordíthatatlan.
– Próbálsz segíteni ott, ahol tudsz. Van, ahol már sajnos, nincs, kinek. És nem egy ilyen eset van. De nem ez a jellemző. A legtöbb helyen erős magyar közösségeket látok, még ha számbelileg kicsik is. De ilyenkor sokszor felmerül bennem, hogy mi lett volna, ha... Mert én eljöttem…
– Hogy mit tehettél volna, ha otthon maradsz?
– Nem tudom, mi lett volna. Egy kicsit összeszorul ilyenkor a szívem, de lehet, hogy most, innen sokkal többet tudok segíteni, mintha otthon lennék.
– Van-e olyan példaképed, aki hatott rád, akinek nagyon tiszteled a munkásságát?
– Van néhány ember, aki nagyon nagy hatással volt rám.
Rengeteget tanultam a felsőbányai tanítónőnktől, aki iskolanővér volt, de miután beszüntették a rendet, civil tanítóként dolgozott.
Vagy Enyeden az orosztanárnőnk és a romántanárunk, vagy Miskolczy Ambrus professzor úr… Amikor negyedik osztályban Felsőbányáról Enyedre kerültem, ott már két éve tanultak angolul az osztálytársaim. Nekem be kellett hoznom a lemaradást, és Szász Asiahoz, Szász Pál (erdélyi magyar jogász, politikus – szerk. megj.) özvegyéhez jártam magánórára. Ő egy orosz emigráns család lánya volt, és miután a férjét bebörtönözték, magánórákból tartotta fenn magát és a fiát.
– És ő példaképszerű volt?
– Igen, nagyon sokat tanultam tőle. Alázatot. Azt, ahogyan azokban a nyomorúságos időkben is megtalálta a szépet és a jót, nem ítélkezett, senkiről nem mondott rosszat. Elfogadta azt, amiben van, és rengeteg diákot készített fel az egyetemi felvételire angolból, németből, oroszból, franciából.
– Mit élsz meg a legnagyobb sikerélményedként?
– Számomra az a legnagyobb siker, hogy tizenöt éve azt csinálhatom, amit szeretek. De azt is sikerként élem meg, amikor feljutok egy magas hegytetőre, vagy végigrágom magam egy hosszú regényen…
– És amikor átutazol Erdélyen? Van benned büszkeség?
– Nem is tudom, büszkeség, nem büszkeség, de annyira jó érzés, amikor végigmész Erdélyen, és minden településen látod, hogy egy templom, egy iskola, vagy egy közösségi ház megújult. És hogy valamiként részese voltál ezeknek a folyamatoknak.
Jó érzés végigmenni Kolozsvár belvárosán, látni a Szent Mihály-templomot, a Református Kollégiumot, a Farkas utcai templomot…
és az, hogy ezek az épületek így megújuljanak, ötven-száz évenként adatik meg, és mindez az elmúlt tizenöt év alatt valósulhatott meg.
– Ha kérdezik, hová való vagy, mit mondasz? Merthogy többet éltél már Budapesten, mint Erdélyben…
– Nem tudom, hogy minek tartom magam. Több mint harminc éve élek itt, innen HAZAmegyek, és Erdélyből VISSZAjövök. Ez talán kifejezi az érzéseimet.
– Több közösség is elismerte a munkádat, különféle díjakkal, elismerésekkel. Ezek fontosak számodra, jólestek?
– Nem mond igazat az, aki azt állítja, hogy a díjak, elismerések nem esnek jól, mindenkinek jólesnek. De ha ezek nem lennének, én akkor is ugyanolyan lelkesen végezném a munkám.
– Sok nőt gyötör a megfelelés kényszere, ezzel neked volt, van dolgod?
– Az elején voltak olyan helyzetek, amikor nagyon meg akartam felelni. És ez nem mindig sikerült. Úgy érzem, most már sokkal több türelmem van, higgadtabb vagyok,
sokat tanultam ez alatt a tizenöt év alatt azoktól az emberektől, azokon a helyeken, ahol megfordultam. Mert azok az emberek, szórványban, kis településeken, óriási munkát végeznek.
Az én munkámnak is megvannak a nehézségei, de össze sem lehet hasonlítani azzal, ahogyan ők nap mint nap megküzdenek a magyarságukért. És nagyon kevesen vannak azok, akik ezt munkaidőben csinálhatják. Többségük elhivatottságból, hobbiból, megszállottságból dolgozik a közösségéért.
– Stressz ellen, a nagyvárosi élettempó ellen mit teszel?
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert elég messze lakom a munkahelyemtől, és kijárom magamból, klasszikus zenét hallgatok.
– Hogy érzed, ha egyszer majd át kell adni a stafétát, könnyen fel tudsz majd állni? Mert nem egyszerű egy szíved csücske hivatást átadni másnak, a környezetemben úgy tapasztalom…
– Nem hiszem, hogy le fogom tudni zárni egyik percről a másikra. De ez nem baj. Sok hivatalos útra megyek, de sokat járok haza magánemberként is. Képes vagyok hazautazni egy színházi előadásért, egy koncertért vagy akár egy kiállításért is.
– Ebben az életszakaszodban most melyek az előtted álló előre látható vagy nem látható kihívások?
– Kihívás az, hogy végezhessem a munkámat, meg tudjam őrizni a hitemet, a derűmet.
– Nagyon magánügy, de hogy állsz a hittel?
– Hívő ember vagyok. És ami ebben benne van, az bennem is bennem van.
korábban írtuk
Arasznyi „rayzokon” Székelyudvarhely
Az alkotás nem mindig grandiózus, minthogy az alkotás célja sem mindig kifelé mutató: van, hogy csak az elcsendesülés a cél, s a mű maga csak arasznyi. Ilyenek Boldizsár Raymond arasznyi „rayzai”.
