ARCHÍV Tompa Eszter: Szükségünk van egymásra

– Németül, franciául, spanyolul, katalánul is játszol. Mikor, hol „ragadt” rád ennyi nyelv?

– Fokozatosan. Már tizenöt éves koromban tudtam, a szüleim nem nagyon fogják engedni, hogy ezt csináljam. És volt egy alkalom, amikor apukám valahol Franciaországban dolgozott, és elmentem, hogy meglátogassam. Ott unatkoztam, és bementem egy iskolába, bekéredzkedtem, és aztán ott akartam maradni, csak nem engedték meg a szüleim, hogy ott érettségizzek, de visszamentem, és maradtam abban az iskolában három és fél hónapot…

– És a spanyol, a német?

– Németet tanultam a 4-es iskolában, szerintem a volt osztályomból mindenki jól tud németül. Így mentem el felvételizni Németországba, a spanyol pedig úgy jött, hogy Magyarországon hívtak egy castingra, úgy tudták, hogy spanyolul beszélek, összekeverték a franciával. Megtanultam a szöveget, sikerült megkapni a szerepet, volt vagy három forgatási napom, és utána visszahívtak. Ez egy sorozat volt, és

És akkor kérdezték, lenne-e kedvem ugyanebben a sorozatban egy nagyobb szerephez, és akkor nem hívnának színésznőt Spanyolországból.

– Tehát egy szerep kedvéért tanultál meg spanyolul?

– Igen, elkértem a forgatókönyvet, úgy, hogy megmondtam, nehogy ideadják a magyar fordítást. És aztán bezárkóztam Budapesten egy lakásba, ment a spanyol tévé, rádió egész nap, alvás közben is ment a spanyol... Írtam ki a rokon értelmű szavakat. És persze felhívtam a spanyolországi barátnőmet, hogy mondja fel a szöveget, a szereplőválogatásra is így készültem. De így készülnék mondjuk egy sepsiszentgyörgyi lány életének a megformálására is – akkor a sepsiszentgyörgyi akcentust is így kellene megtanulnom.

– Tízéves a fiad. Hogy érzed, megváltoztatott-e az anyaság? Úgy emlékszem rád, hogy egy (rossz)fiús, egyáltalán nem „anyatípus” voltál húsz éve…

– Relatív, hogy mit jelent az anyatípus. Most a fiammal együtt nevetünk… Megváltoztatott, persze, hiszen felelős lettem egy másik ember életéért. Ami nagyon megváltoztatott, hogy rájöttem arra, mennyire kevéssé szeretem magamat. Mert a gyermek számára megpróbálod a legjobb döntést hozni, vagy a legjobb tanácsot adni. Így jöttem rá, hogy magamat mennyi helyzetbe belekényszerítem, mennyi olyan dologba, amiről a gyerekemnek azt mondanám, hogy hagyd ott, fiam, ezt a hülyeséget azonnal.

Mivel ki kellett harcolnom, hogy egyáltalán ez lehessen a mesterségem, nem vágytam nagy karrierre, csak ezt csinálhassam bármilyen formában. Tehát ezért nem lettem egy ilyen „karrierfaló”.

– Mekkora nehézségnek éled meg azt, hogy – segítséggel, persze –, de mégiscsak egyedül neveled a gyereked?

– Szerintem jobb egyedül, mint ketten rossz hangulatban. Nagyon fontos az embernek az integritás, és a gyereknek a jó hangulat. Például a városi infrastruktúrával itt, Romániában nagyon nehéz, családi segítség nélkül itt nehezen tudnám intézni a logisztikát. Sepsiszentgyörgyön például könnyebb.

– Miért, mi jobb ott gyermeknevelési szempontból?

– Az egy olyan hely, ahol a gyerek is el tud menni iskolába egyedül, ahol még megfizethető egy házbér… Voltam például a fiammal egy évig Spanyolországban, és szuper volt. Benedek oda járt iskolába, ott tanult meg két nyelvet. Vagy amikor még Münchenben laktunk, akkor föltettem a biciklimnek a hátára, és mindenhová, például kiállításokra is, vittem magammal.

– Ő milyen nyelveken beszél?

– Benedek beszél magyarul, németül, románul, katalánul és spanyolul. Az édesapjával románul beszél, velem magyarul, és ott az iskolában, Gironában megtanult katalánul és spanyolul, az egy nagyon jó év volt. Nagyon fárasztó volt egyedül, de az az igazság, hogy vagányabb volt, mint máshol.

– Jól érzem, hogy most akkor keresed a biztonságot, megállapodást?

– Nem nagyon keresném a biztonságot, hogyha nem lenne gyerekem. De itthon nehéz szabadúszásból megélni…

– A Kontinental ’25 sikerét érzed-e a sajátodnak is?

– Azt éreztem az elején, hogy az imposztor-szindrómám maximalizálódott.

– A németek tudtak azonosulni ezzel a romániai történettel?

– Eléggé konkrét problémákról szól a film, mindenki talál benne valamit, amivel tud azonosulni.

– Tanultál a rendezőtől, Radu Judetól valamit?

– Nagyon sokat, és állandóan tanulok tőle. Minden alkalommal, amikor beszélgetek vele, tanulok, mert nagylelkűen meg is osztja a tudását. Óriási felkészültsége és szakmai tudása van, de nemcsak szakmai, hanem irodalmi, történelmi is, egy reneszánsz ember, aki nemcsak művelt, hanem innovatív és kíváncsi. Az ő forgatásán nem a félelem uralkodik. Szigorú és igényes, mégis ezt úgy tudja csinálni, hogy maradjon ember és emberséges.

– Én egy öntörvényű Eszterre emlékszem, a színház pedig nagy „katonaság”, hatalmas alázatot követel… Ha már említetted a félelmet, a színházi és filmes világban elég gyakori abúzust, volt, hogy rajtad is eluralkodott félelem?

– Volt egy olyan próbafolyamatom, amikor a rendező be volt frusztrálva, mert nem jött felkészülten, fölöslegesen kiabált az emberekre, és akkor megfogtam a fiatalabb kolléganőm kezét, kivittem, és azt mondtam a rendezőnek, hogy amikor megnyugodtál, akkor megtalálsz minket az öltözőben. És erre nagyon elcsodálkozott mindenki. Én ezt szépen, kedvesen mondtam, ő utána jött, és bocsánatot kért… Alázat beismerni, hogy szükségünk van egymásra. Nekem szükségem van a színházra, tehát abszolút ott van az alázat, ha van egy munkám, akkor az az első. Azt azonban

Látom, hogy amint valaki bekerül egy vezető pozícióba, ha nem elég művelt és nem elég magabiztos, nem kezeli a helyén a hatalmat. Nagyon nehéz jó vezetőnek lenni. Én biztos, hogy megmondom, ha valami nem tetszik. Egymást tisztelni kell, így érdemes együtt alkotni. Ha nem, akkor jobb szétválni.

– Bábszínész is vagy, sokan azonban „lenézik” a bábszínházat, mintha az kevésbé lenne fontos, rangos, mint a színház. Te hogy vagy ezzel?

– Én egyáltalán nem így látom. Alapítottam is bábszínházat Münchenben, szerintem ez nagyon nagy privilégium, nagy művészet, és nagyon szeretek bábszínészekkel dolgozni, sokkal több mindent tudnak, mint a színészek. Nagyon jó gyakorlat arra, hogy nem te vagy a lényeg, hanem az a lényeg, ami átjön rajtad, a sztori. Rengeteget fejlődött a testtudatom attól, hogy báboztam, fejlődött a képzelőerőm, az, hogy miként bánok egy kellékkel, az, hogy rájövök, minden a partnerem, és ez nem csak egy elmélet. Tehát a bábszínház nagyon is magasfokú művészet, amit külföldön inkább helyén kezelnek, itthon sajnos nagyon rossz a helyzete.

És főleg ma, amikor a telefon nem esik ki a kezükből, bár nincs amit keressen egy gyerek kezében az ilyen kütyü.

– Kiemelt témánk idén a függőségek. Hogy látod, a színházi, filmes szakma különösen veszélyeztetett függőségek szempontjából? Csak mert én nagyon önmarcangoló művészetnek látom.

– Nem hiszek ezekben. Szerintem túl sokat foglalkozunk magunkkal. Sokkal többet kellene dolgozni, olvasni, szellemileg elfoglalni magunkat, rákapcsolódni valamire. Amikor nincs előadásod, menj, és segítsél, dolgozzál otthonokban élő gyerekekkel, szervezz programokat vagy járd a természetet. Van egy csomó minden, szociális munka, könyv, amit lehetne csinálni, és az a baj, hogy az államilag alkalmazott színész várja, hogy őt kiossza valaki egy szerepre.

– Neked ellenezték a szüleid, hogy ezt a pályát válaszd, mégis itt vagy. Ha majd Benedek is ezen a pályán akar érvényesülni, te ellenezni fogod?

– Nem. Most jár zongorázni, azért, hogy lássa, szorgalommal el lehet érni dolgokat. Ő kell majd kitalálja, hogy mit akar csinálni, én nem fogom ellenezni. Azért kell csomó mindent kipróbálni, mert csak abban tudsz sokáig megmaradni, amit nagyon szeretsz, hiszen végsősoron nehéz bármit is jól csinálni.

– Annyira érzem a mondataidból, hogy máshol is éltél tartósan… Mire tanított téged ez a mozgásban levés? Mert biztos vagyok benne, hogy sokat hozzáadott az értékrendedhez, személyiségedhez.

– Amikor eljutsz egy másik kultúra hatáskörébe, rájössz, hogy másképp is lehet csinálni a dolgokat. És a nyelvek is, Feldmár András szerint aki több nyelven beszél, azt nem olyan könnyű hipnotizálni. Például engem a német nyelvben létezés egy fegyelmezettebb gondolkodásra tanított meg. A francia nyelv pedig, emlékszem konkrétan, hogy azon tanultam meg az érzelmeimről beszélni…

– Ennyi élmény, inger és más kultúra után – akár a gyereked miatti kompromisszumként is – el tudod képzelni magatokat hosszú távon Erdélyben?

– Például Sepsiszentgyörgyön el tudnám képzelni magam, és el tudom képzelni azt is, hogy a gyerekemnek is jó abban a városban.

– Gondolkoztál valaha azon, hogy mi a küldetésed?

– Nem tudom, hogy van egy nagy küldetésem, vagy nincs, de amit muszáj nekem csinálni, az, hogy amikor végre valahogy, nagy nehezen megfogalmazódik bennem egy olyan téma, amiről úgy érzem, hogy kellene beszélni, akkor muszáj dialógusba lépnem valakivel. Például

És aztán nagyon jólesett az, amikor megnézték a filmet az emberek, és kacagtak végig. Azt hiszem, hogy Radu Jude-val is itt vagyunk közel egymáshoz, hogy ő is komoly témákról beszél, de azért megnevetteti az embereket.

– Említetted az önszabotázst, ami a párkeresést illeti. Ezen a téren akarsz változni, vagy elkezdtél változtatni ezen?

– Mivel nekem elváltak a szüleim, és nem nagyon láttam őket együtt, ezért nem hiszem, hogy tudatosan valaha is kerestem párt. Aztán, ha valami szép dolog történik, én attól nagyon megijedek. És kell egy kicsi idő, amíg abban megnyugszom. Ezt meg kellene tanulni jól lekommunikálni. És mondjuk elfogadni azt, hogy én is szerethető vagyok.

– Küzdesz félelmekkel? Vagy csak félrerakod őket?

– Hát küzdök én… Tényleg nem tudom soha, hogyan lesz tovább. Hol fogok lakni, hogy fogom ellátni a feladataimat, úgy, hogy végül is én vagyok a gyerekemmel, és aztán a többiek vagy igen, vagy nem. És főként, hogy

Nem akarom, hogy ő itt nőjön fel, mert én is tizenöt évesen már éreztem, hogy nekem ott kellene maradni Franciaországban. Azért, mert az osztálytársaim ott tizedik osztályban Camus-t és Beckettet olvastak, és nálunk még úgy lökdöstek a fiúk, hogy alig tudtam úgy beérni az osztályba, hogy ne legyek sáros.

– A húsz évvel ezelőtti Eszter vajon ilyen életről álmodott? Ha nem, milyenről?

– Nem. Elég nagy hiba volt, hogy nagyon sok mindent nem vizualizáltam. Nem is mertem volna magamnak vizualizálni semmit, hanem mindig az volt, hogy jó, megelégszem bármilyen lehetőséggel. Nagyon flexibilis voltam, mindegy volt, csak csinálhassam ezt a szakmát. Most már kezdek kicsit ráébredni, hogy gyorsan vizualizáljam, amit szeretnék.

– És mit szeretnél magadnak vizualizálni?

– Ezt még nem akarom elmondani, de valami kezd kirajzolódni… De szeretném, hogy a kölcsönös barátság, tisztelet jegyében dolgozzak, akár egy társulatban is, de ne arról szóljon, hogy ki a keményebb legény, vagy kit nem szabad megsérteni, hanem arról szóljon, hogy amit csinálunk együtt, abba ki mit tud beleadni… Nem tudom, hogy hol leszek, de valahol leszek. És remélem, hogy egészségesen szellemileg és fizikailag is.

– Vannak (ilyen irányú) szorongásaid? És recepted szorongás ellen?

– A barátokkal beszélgetni. És kacagni. Ha meg tudom magam kacagtatni, utána már mindig jó. És hát a mozgás az biztos, hogy mindig átvisz egy másik állapotba mentálisan. Csak van, amikor mentálisan annyira kikészülsz, hogy elfelejted, hogy mit tudnál ez ellen tenni, például mozogni.

– A Kontinentalt ’25-öt mikor láthatjuk a mozikban?

– A TIFF-en (Transilvania International Film Festival – szerk. megj.) lesz a bemutatója, és június 20-tól vetítik a romániai mozikban. Érdemes együtt nézni más emberekkel ezt a filmet.

– És most épp hová tekeregsz? Csak mert hetek óta alig értük utol egymást, annyit jössz-mész a világban.

– Meghívást kaptam Dél-Koreába a filmmel, és mondtam, hogy nem megyek köszi, mert van egy gyerekem. És akkor azt mondták, hogy gyere, mert meghívjuk a gyerekedet is. Úgyhogy indulunk Benedekkel Koreába, és nagyon fogjuk élvezni. És remélem, hogy ráragad valami abból a teljesen más mentalitásból is.

korábban írtuk

Péter Beáta: Anyu

Még egy kicsit itt megtapasztom, aztán karcolok rá ablakokat, így szépen. Ötemeletesre tervezem, a tetejét kirakom kagylókkal. Anyu azt mondta, építsek egy homokvárat, amíg ő elküld néhány levelet, elintéz egy-két telefonhívást.