Nincs kedvem egyedül homokvárat építeni, az olyan gyerekes is, és én már nyolcéves vagyok. Inkább formázok egy irodaházat, olyant, amilyenben anyu is dolgozik. Igaz, az sokkal szebb, tiszta üveg, bent márvány, lift, szigorú emberek. Ez lesz anyu irodája, itt, legfelül, a tengerre néz. Biztos örülni fog, mert hiányozhat neki, most, hogy eljöttünk egy hétre nyaralni. Azt mondta, végre lesz ideje olvasni, lazítani, játszani velem, mert én vagyok neki a mindene. Azért dolgozik olyan sokat, hogy nekem mindenem meglegyen. Mert engem szeret a legjobban a világon.
Igaz, ez már három legfontosság. Szorít az idő – szokta mondani, bár én nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, engem csak a cipőm szokott szorítani, ha már növöm ki, és anyunak nincs ideje másikat venni. Szóval ezzel az idő izével hadakozik mindig, mint a királyfi a sárkánnyal a mesében, amit egyszer, még kiskoromban olvasott nekem. Csak itt hol ő győz, hol az idő. Ha éppen az idő győz, akkor nincs esti mese, mert későig bent van az irodában, és amire hazaér, én már alszom, hogy reggel tudjak korán kelni, még mielőtt elmegy újra munkába. De általában már elmegy, mire megébredek. Határidők – ezt is szokta emlegetni. Én nem tudom, hogy milyen határai vannak az időnek, vagy hogyan lehet neki ilyent szabni, mert az csak telik, telik, mint ahogy most is, amint építem a homokirodaházat, és látom, hogy anyu csak egyre dolgozik.
Amikor megkérdeztem, hogy hol vannak azok a gyümölcsök, akkor mindenféle papírt és furcsa alakú szobrokat mutatott – ugye, hogy nem lehet megenni? –, hogy ő ezt elismerésként kapta a sok munkájáért. De nemcsak az ő munkájáért, hanem a mások munkájáért is, amit sokszor elvégez helyettük, mert imádja, amit csinál – mondja. De hogy engem mindennél jobban szeret – ezt is mindig mondja, és ezt el is hiszem neki, mert van, hogy az imádott munkájához is magával visz, be a tisztaüveg irodaházba, ahová vihetem a kifestőseimet, hogy tudjak rajzolni, miközben ő a laptopján dolgozik. Ha apu vagy a dadus valamiért nem tud rám vigyázni, van, hogy a megbeszélésekre is vele mehetek, de csak akkor, ha szépen, csendben ülök. Anyut nagyon szeretik a kollégái, mert a megbeszéléseken mindenki rá figyel, és mivel annyira szeretik, egyre több munkát adnak neki, hogy örüljön. Anyukám is szereti őket, de a legjobban tényleg engem, mert még az anyák napi szereplésre is eljött – igaz, hogy késve –, de azt hiszem, közben ott is dolgozott, mert néha kiment telefonálni.
Anyukámnak nincs ideje betegnek lenni, azt mondja, ő a munkával győzi le a betegséget. Tavaly, amikor megműtötték, szomorú is volt, hogy nem tud a kórházban dolgozni, ezért apuval, hogy felvidítsuk, vittünk neki egy laptoptartót, amelyet az ágyra lehet helyezni, így már másnap dolgozhatott kedvére. Apu nem mindig örül a sok munkának, a múltkor veszekedtek is emiatt. Azt hitték, nem hallom, de apu mondta, hogy „vagy a munkád, vagy mi”, erre anyu valami olyasmit mondott, hogy ezt az új projektet még be kell vállalja, számítanak rá, nem hagyhatja cserben a kollégákat, a céget, és nyugtatta aput, hogy miattunk csinálja, azért, mert nagyon szeret minket, és főleg engem.
Én hiszek anyukámnak, hogy meg kell dolgozni azért, ha el szeretnénk érni valamit, és hogy fontos a megbízhatóság, és hogy miattunk és értem… és csak ennek a titokőrző kagylónak suttogom el: néha azt kívánom, hogy kevésbé szeressen, és csak játsszon velem, és építsünk együtt homokvárat, ne ilyen ronda irodaházat, amely amúgy is túl közel van a tengerhez, és mindjárt elmossa a víz.
Megjelent a Nőileg magazin 2025. szeptemberi lapszámában. A nő, ha… függő – Péter Beáta további rövidprózáit a témában – és az ahhoz kapcsolódó beszélgetésünket – hallgasd meg itt.
A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.
korábban írtuk
Szilágyi Enikő: Isten a tenyerén hordoz engem
Mi lehet nagyobb boldogság egy színésznő számára, mint hogy közönsége ötven év múltán sem feledi? Szilágyi Enikő franciául énekel, magyarul emlékezik Trianonra. Beszélgetés egy gyönyörű nővel, aki fiatal korában boszorkányt akart játszani.
