– Beszéljünk most a térségünkben legelterjedtebb függőségről, az alkoholról. Tudjuk, hogy addig nem lesz változás, amíg a függő maga nem akarja, mégsem nézhetjük tétlenül a hanyatlását. Vagy igen?
– A környezet sokat számít, és sokat tehet annak érdekében, hogy a szenvedélybeteg – vagy most konkrétan az alkoholfüggő – elgondolkodjon a szerhasználaton, s elinduljon a gyógyulás, a felépülés útján. Hatunk egymásra. Először is: bármilyen viszonyban vagyok is az alkoholfüggővel, két konkrét témán érdemes elgondolkodni azoknak, akiknek a környezetében alkoholfüggő él: Milyen a saját alkoholhasználatunk? Milyen gyakran, kikkel és hogyan használjuk az alkoholt? Például, hogyan ünneplünk? Ez a hitelesség miatt fontos. Hogy ne legyen: „bort iszik, vizet prédikál”. Mert valljuk be, olyanná vált a kultúránk (ha egyáltalán annak lehet nevezni), hogy akármikor is „ünneplünk”: vagyis alkoholt fogyasztunk, mert ez szorosan az ünnepléshez tartozik a lelkünkben. Nos, először is ezt kellene megnézni, őszintén elgondolkodni. Muszáj-e mindig alkoholhasználattal ünnepelni? Ha igen, akkor van-e mérték?
Van-e alternatívánk az ünneplés mikéntjére vonatkozóan? Van-e bátorságunk egyáltalán, hogy alternatívákon gondolkodjunk?
Ezeket a kérdéseket azért tartom fontosnak, mert a társadalom nagyon kétértelmű az alkoholhasználattal kapcsolatban: nem veszi észre, hogy miként használja az alkoholt – mindig töltik, kínálják, erőltetik, nem fogadják el a visszautasítást, nem tisztelik, ha valaki határt szeretne tartani. Gyakran az ünnepek, vagy akár a sima szomszédi találkozások is lerészegedéssel érnek véget. Aztán, ha valakinél kialakul a függőség, akkor megszólják, elítélik, megvetik, megbélyegzik… És innen indulva egy másik, személyesebb réteg: milyen érzelmi „történetem” van az alkoholfüggőséggel kapcsolatban? Alig van ma már olyan ember, akinek a családjában – akár egy-két generációra visszamenőleg – ne lenne alkoholfüggő. És a személyes érintettség nyomot hagy. Teljesen érthető, hogy akinek az édesapja alkoholfüggő, s emiatt nehéz családi megélések vannak mögötte, másként tekint például a kollégára, aki alkoholt fogyaszt.
Nehéz ránézni, tudatosítani, hogy az adott helyzetben tulajdonképpen nemcsak a kollégára, barátra vagy szomszédra reagál, hanem az édesapjával való kapcsolat érzelmei is itt vannak.
S ezzel az illetőnek belső munkája van… Szóval, amíg erre nem tud valaki ránézni, s őszintén nem érzékeli a saját érzéseit, nehezen tud eljutni egy alkoholfüggőhöz, nehezen tud segíteni, mert a saját érzései (igen gyakran a dühe, megbántottsága, ítélete stb.) hamarabb átmegy, mint a szavai. A nem rendezett érzelmeket érzékeli a szenvedélybeteg, és erre fog reagálni, nem a szavakra. És menekülni fog a másik dühe, ítélete elől… Szóval, ezzel kell(ene) kezdeni.
– Gyakori, hogy „mindenki” tudja az illető alkoholproblémáit, mégis úgy teszünk, mintha nem lenne ott az a „dinoszaurusz”. Mert kényelmetlen, mert tabu, vagy mert félünk... Minden nap szembesíteni kellene az alkoholbeteget?
– Valóban tabu az alkoholfüggőség. Nagyon nem merünk, nem tudunk erről beszélni. De ez a saját félelmünkről szól! Erre rá merünk-e nézni? Mit kezdünk ezzel? Hogy bátortalan vagyok, hogy félek elkezdeni a témát, mert nem tudom, hogyan kell? Vagy mit fog szólni stb. Vagyis itt az egyik kérdés: mit kezdek a saját bizonytalanságommal, félelmeimmel? Kivel/kikkel tudok, merek beszélgetni erről, hogy ez oldódjon? Ezt megtehetjük: beszélünk a saját bizonytalanságainkról, nem játsszuk el, hogy minden rendben van. Ezek nagyon fontos lépések, s ha ezt tudjuk tenni, már léptünk a szenvedélybeteg és családtagjai felé, még akkor is, ha nem vesszük észre, s nem láthatóak, nem nagy lépések ezek. De lépések.
Nem az a lényeg, hogy minden nap szembesíteni kellene az alkoholfüggőt, hanem az, hogy hogyan és miért teszem, vagy nem teszem.
Tehát a cél: miért szembesítem? A saját frusztrációm, feldolgozatlan érzéseim vannak itt? Ha ezt tisztáztam, akkor jön tényleg a másik ember, az érintett a képbe: az az ember számít nekem! Amikor a saját félelmünkből kiutat találtunk – s képesek vagyunk meglátni azt az embert, aki fontos nekünk –, akkor megtaláljuk a szavakat, hogy megszólítsuk. Hogy kapcsolódjunk. Hogy tisztelettel, de jelezzük konkrétan, amit észleltünk. Az fontos, hogy lehetőleg ne olyankor hozzuk szóba, amikor a szer befolyása alatt van az illető, vagy amikor nagyon feszült, nagyon fél. Nem érdemes vitába szállni, csak tényszerűen elmondani az észlelést: mit tapasztalok? Miért aggódom? Mitől féltem őt? Az ő méltóságát tartsam szem előtt, az érzéseit.
Nem baj, ha épp tagadja vagy magyarázkodni fog. Hagyni kell. Nem szabad kimondani senkire, hogy ő alkoholfüggő, mert ez a szó stigmatizál, s ettől megijed.
Lehet úgy fogalmazni: azt látom, hogy az alkoholhasználatod sok problémát okoz. Szeretnél erre ránézni? Nem kell erőltetni a témát. Csak merni szóba hozni. Tisztán beszélni róla, bátran. De nem erőszakkal. Aztán fontos, hogy konkrét infót adjunk: hol kaphat segítséget, ha eldönti, hogy elfogadja. Még érdemes szóba hozni, hogy a legtöbb ember fél segítséget kérni, és ez természetes. Sajnos ezt gyengeségnek tartják, noha ez nem gyengeség. És hogy bátorság kell a segítségkéréshez. Ezek mind apró lépések, de nem tudjuk, hogy mikor fejtik ki hatásukat…
– Gyakran hónapok, évek telnek tétlen, amíg nézzük, hogy a munkatárs/barát csúszik lefelé, de együtt kell léteznünk/dolgoznunk vele. Ez nagyon nehéz a környezetnek, amikor a szenvedélybeteg ittasan jön például vendégségbe, amikor megbízhatatlan, amikor nem teljesíti a vállaltakat… Meddig lehet ezt tolerálni? Vagy kell egyáltalán tolerálni?
– A szenvedélybetegséggel együtt jár az, hogy megváltozik a függő valóságérzékelése és a felelősségérzete. Mindezt ő nem látja. Emiatt fontos, hogy a környezet reálisan – az „itt és mostban” – megfogalmazza: „Ez volt az egyezség közöttünk, hogy elvégzed ezt vagy azt. Nem tetted. Azt érzékelem, hogy azért, mert alkoholt használtál.” Vagyis konkrétan, nem vádaskodva, ítélkezve, hanem reálisan elmondani azt, amit tett/nem tett az illető. Mellé tenni: „Látom, hogy szenvedsz, hogy valami emészt. Fontos vagy. Emiatt ajánlom, hogy kérj segítséget.” S itt lehet konkrét segítség-lehetőséget ajánlani neki. Munkaadóként más a felelősség, hiszen ott elvégzendő feladatok vannak. S ha valaki az alkoholfüggőség miatt nem végzi el a feladatát, s a felettes/csapat „kimenti”, akkor része a játszmának, hiszen nem segít, hanem hagyja, hogy menjen lefelé.
Fontos, hogy konkrét jelzés legyen és számonkérés, reális következményekkel. Külföldön már sok helyen például a munkaadó egy bizonyos számú ülést részben fizet/támogat,
vagyis ajánlatot tesz: „Megmarad a munkád egy bizonyos konkrét (!) ideig, ha elmész, és segítséget kérsz. Ha nem, akkor elveszíted a munkahelyedet.” Ezáltal ki van mondva a határ, s a felelősség vissza van adva a szenvedélybetegnek. A környezet azzal „játszik”, játszmázik, hogy átvállalja a felelősséget, és ez pont lehetőséget ad a függőség fenntartására. Ha ki van mondva, akkor ez krízisbe hozza az illetőt – főként, ha tényleg bekövetkezik például a munkahelyvesztés. Gyakran krízis nélkül nem indul el a változás útján, hiszen az az alapélménye, hogy mindenki kimenti, azaz átvállalja a felelősséget, és ez neki épp a lehetőséget biztosítja, hogy ne kelljen felelősséget vállalnia.
– Azt is mondják, hagyni kell, hogy „leérjen a gödör fenekére”. De hol a feneke? Nem a mi felelősségünk barátként vagy kollégaként az ő élete, de valahogy mégis vívódunk, megtettünk-e mindent. Mi lenne a helyes viszonyulás a környezet részéről?
– Igen, az a bizonyos „gödör feneke” mindenkinél máshol van, s ezt gyakran csak utólag lehet látni. Ezért nem érdemes várni. Hanem aki, amit, amikor lát, azt jelezni.
Nem kell hagyni, hogy még mélyebbre süllyedjen valaki.
Figyelni, mikor és hogyan lehet jelezni, lehetőleg szermentes állapotban legyen az illető. Nem kell sokszor, erőltetetten. De hiteles legyen. Emberi. Nem ítélkező, hanem támogató – ezekre az alapállásokra érdemes figyelni. S ha jeleztem, akkor tettem érte.
– Tudjuk, hogy betegség a függőség, mégsem úgy viszonyulunk egy függőhöz, mint akinek eltört mondjuk a lába, vagy épp daganatos... Mert a személyisége torzul, a racionalitásérzéke cserben hagyja, mert akár agresszivitásba is átcsaphat, és nehéz megbocsátanunk. Mindent el kellene néznünk neki, mert beteg?
– Nem kell semmit, vagy majdnem semmit elnézni. Azért, mert a függőség betegség, nem menti fel a kötelezettségei alól, hisz az élettel együtt jár a felelősség vállalása. Mindenkinek. Ezt is fontos megérteni. És emiatt fontos, hogy minél előbb jelezni az illetőnek, ne megvárni, hogy a függőség haladjon, s tovább torzítsa a személyiséget.
– De meddig lehet, kell tűrni a kiszámíthatatlanságot például? A megbízhatatlanságot? A be nem tartott ígéreteket? Hogyan lehet összeegyeztetni az emberi aggódást és a munkahelyi/baráti szabályokat? Hány esélyt adjunk? Mert talán érthető, ha sok hónap, év után elfogy a türelem...
– Nem tudom a konkrét választ, hogy meddig kell/lehet tűrni. Az emberi kapcsolat megmaradhat úgy is, sőt akkor marad meg, ha szabályai vannak. Lehet erről beszélni. Például: „Fontos vagy nekem, számíthatsz rám, ha változni akarsz, beszéljünk erről, de nem tudom támogatni az alkoholhasználatodat. Nem tudom tolerálni, elfogadni, hogy ha hozzánk jössz, mindig ittas vagy, s úgy viselkedsz, ahogy.”
Fontos, hogy legyen üzenet: nem az embert, nem a kapcsolatot utasítom el, hanem felelősséget vállalok azért, hogy hogyan tudok kapcsolódni, s tisztán elmondom a feltételeket.
Épp ezzel adok esélyt neki. Persze, reagálni fog rá, s valahogy majd ezt is fogadni kell. Mert a kockázata, hogy nem fogadja el a feltételeket, ott van. S lehet, hogy eltűnik, mert nem tud a feltételekhez igazodni. Esetleg rá lehet kérdezni, lehet próbálkozni. Jelezni felé, hogy hiányzik… És várni, remélni, érte, és gyakran helyette is…
– Mégis mi adhat reményt a környezetnek, azoknak, akik a függővel napi viszonyban vannak, és tehetetlenül szemlélik a leépülést, a lassú pusztulást?
– Az ember értékes. Érdemes túllátni a szerhasználaton, s az ember értékét keresni. Reménykedni. Hinni. Az érintett érdekében. Így keresni a kapcsolódást. Ehhez kell kitartás, mert hosszú távú folyamat, nem azonnal hoz eredményt. Valahogy mégis ebbe a mély hitbe – előbb-utóbb – bele tud kapaszkodni a szenvedélybeteg. Ha megérzi, hogy nem ítélik el. Határt tartani lehet ítéletmentesen is. Így megmarad az emberi méltóság.
