• Fotó: Kiss Bea
– Nyugdíjazásod után hoztad létre az aradi Százszorszép Gyermekszínpadot. Visszavágytál a katedra mögé?
– A Százszorszép egy mentőöv volt számomra. Nagyon nehezen éltem meg, hogy 57 évesen elküldtek nyugdíjba. Ez volt életem egyik legnagyobb válsága. Senkinek sem kívánom. A döntés hirtelenül és váratlanul jött. Nem tudtam elképzelni, hogy ne menjek be az iskolába, és ne tanítsak János vitézt, Toldit, Szegény gazdagokat, Egri csillagokat. De akkor jött egy másik váratlan fordulat: az egyik tanárnő veszélyeztetett terhesség miatt kénytelen volt otthon maradni, és szükség volt egy magyartanárra, így kaptam két osztályt az általános iskolában.
– Nem tudtad elképzelni, hogy nyugdíjas legyél?
– Nem, még most sem tudom elképzelni. Nem is tartom magam nyugdíjasnak.
Ha egyszer aktív vagyok, akkor nem vagyok nyugdíjas.
De nem a szó maga az, ami fontos, hanem az, hogy engedjenek közel az iskolához, a gyerekekhez, és akkor minden rendben van.
– Hogy sikerül rávenni a diákokat, hogy bekapcsolódjanak a diákszínpadi tevékenységekbe?
– Pár éve döbbentem rá, hogy én igazából főleg tanár voltam. A 2010-es évek közepétől azonban úgy érzem, hogy együtt dolgozom a gyerekekkel, partnerek vagyunk, és ez annyira jó. Amíg pedagógusként tanítottam őket, azaz elmondtam, hogy mit csináljanak, addig tanárként néztek rám, most partnerként tekintenek rám. Pedagógusból partnerré váltam, és ráéreztem, hogy mit is jelent, ha őket komolyan bevonom. Ők pedig rájöttek, hogy ha aktívak és vannak saját ötleteik, akkor sokkal izgalmasabb a közös munka. Kiengedtem a kormányt a kezemből, és így sokkal jobban tudok dolgozni velük.
– De rengeteg energiát teszel bele a diákszínpadba.
– Nem tudod, hogy mennyit kapok, mert tényleg megfizethetetlen, amit kapok a gyerekektől. Kapok visszajelzést szülőktől, tanároktól is, számít ez is. Hálás vagyok, hogy vannak olyan kollégák, akikkel meg tudom beszélni újra meg újra az egészet.
– És amikor megnézed a végeredményt, mi a legnagyobb elégtétel számodra?
– Hogy egyáltalán mindez megtörtént. Nem biztos, hogy mindig így volt, de egy jó ideje nem igazán az előadás, hanem az oda vezető út fontos nekem.
Hiszek abban, hogy amit alaposan megcsinálsz, amibe beleteszel apait-anyait, annak megvan a gyümölcse.
Az egyedüli dolog, amitől mindig rettegek, hogy valamelyik gyerek nem jön el az előadásra. Mert ha mindenki ott van, ott már baj nem lehet. Egész éven keresztül dolgozunk rajta, nem létezik, hogy ne sikerüljön. Olyan nincs, hogy valaki nem tudja a szöveget, mert ezt a gyerekek megélik, átélik, és szerintem ez az, ami hiányzik az életükből. Mindig rohanásban vannak, minden csak felületes, felszínes, és nem érzik át, amit csinálnak. De a diákszínpadi próbák sokat segítenek abban, hogy valós kapcsolatok alakuljanak ki, hiszen ilyenkor mindenre van időnk.
– A gyerekekkel végzett munka tart épen, egészségesen? Vagy mi a titka annak, hogy szellemileg és fizikailag is friss vagy?
– Egyrészt igen, de ez nem tudatosan, hanem ösztönösen alakult így, hogy ez nekem ennyire fontos lett, és hogy ebben ennyi örömet találok. Nincs titok és nincs recept, fontos dolgok szerencsés egybeesésének köszönhető, hogy jól vagyok. Kezdem a génekkel, amit örököltem, a családi háttérrel, amelyben felnőttem, ami rettenetesen meghatározó. Édesanyám nagyon korán meghalt, 67 éves volt, de apám 93 évet élt, apám egyik húga 98, másik húga 74, az öccse pedig 83 évet. Tehát ezen az ágon magas volt az életkor, és nem voltak betegesek.
– Tehát a legfontosabb a genetika?
– Igen. Aztán a párválasztás. De most mit magyarázzak ezen, amikor 62 éve házasok vagyunk a férjemmel?! Egyrészt őt is érdekli, amit én csinálok, és engem is érdekel, amit ő csinál. Például kiad egy könyvet Tóth Árpád aradi vonatkozásairól, és most fogom elolvasni, hogy ne legyen benne valami hiba. Írja a cikkeit, azokat is elolvasom, igaz, én ezekhez nem tudok túl sokat hozzáfűzni, ezt olykor nehezményezi is, hogy én nem reflektálok arra, amit ő ír. Elismerem, hogy jól ír, de nem találom a módját, hogy úton-útfélen a tudomására hozzam. Ő mindig eljön az előadásaimra, és mindig megdicsér, hogy ez megint jól sikerült. Tehát,
ha ilyen alapvető dolgok stimmelnek – vannak gyerekeim, unokáim, dédunokáim, mindannyian jól vannak –, rengeteg energiát és erőt ad.
Ez a biztos háttér, és ehhez jön az, hogy azt csinálhatom, amit nagyon szeretek. Azonkívül, hogy a gyerekekkel foglalkozok, én szeretek mindent, ami a diákszínpadhoz fűződik: a zenét, a táncot, a díszletek és a jelmezek varrását, horgolását, mindent. Mindezt beépítem, megélem, és nem ismerek lehetetlent. Ez mind együtt adja azt az élményt, amit én fontosnak és jónak tartok magam számára.
– Bár azt mondtad, hogy ösztönösen alakult minden, azért biztosan voltak tudatos lépések is az ideáig vezető úton…
– Nagyon jól tudtam, hogy mit nem akarok. Amikor egyetemre jelentkeztem, tudtam, hogy semmiképpen sem akarok olyan munkát, amely monoton, egyforma időben, térben. Ezt elképzelhetetlennek tartottam. Hát ennél változatosabbat, mint egy tanári pálya! Állandóan változnak a gyerekek, állandóan változik a tananyag, változik a napi óraszám. Tehát ez a változatosság az, ami éltet és nagyon fontos számomra. A másik az, hogy tudtam, hogy nem akarok olyan párkapcsolatot, amiben nekem alárendelt szerepem van. Legyünk egyenlő partnerek. Legyen a férfi olyan, akire én felnézek, hasonlítsanak az értékek, amelyekben hiszünk, amelyek fontosak számunkra.
– És ez egyből sikerült is?
– Igen, a férjem mindig mindenben támogató volt, és hát, mondanom sem kell, hogy felnézek rá. Aztán megszülettek a gyermekeink, akiket Tornyán nevelhettem fel, ahol 25 éven keresztül tanítottam.
Igazi szabad gyermekkoruk volt, nem kellett félteni őket, kint rohangáltak reggeltől estig. Mai napig is imádják azokat az éveket, amiket ott töltöttek Tornyán.
A lányom negyedik osztályos volt, a fiam pedig hatodikos, amikor bekerültünk Aradra. Aztán én még kilenc évet ingáztam. Hajnal 5-kor keltem, 6-kor indult a busz, de én azokat az éveket sem adom semmiért. Annak ellenére, hogy a ‘80-as évek borzalmasak voltak, ott mégis egy olyan légkör és egy olyan közösség fogadott, amiért máig hálás vagyok.
– Vannak-e olyan életmódbeli szabályok, amelyekhez tartod magad?
– Szerencsém van ebből a szempontból is, mert soha életemben nem kellett arra figyeljek például, hogy mit eszem. Mostanra határozottan tudom, hogy mennyire fontos a torna, de ebbe is csak belecsöppentem. 1983-ban a barátnőm beszélt rá, hogy próbáljuk ki. Én addig soha életemben nem sportoltam, nem túráztam, nem csináltam semmit. Akkor elmentem vele és kipróbáltam, és azóta hetente kétszer ott vagyok. Ráadásul roppant szerencsés vagyok, hogy olyan szakemberhez kerültem, aki tudja, hogy mi mindent kell megmozgatni ahhoz, hogy jól érezzem magam.
– Hány órát alszol?
– Általában 8-9 órát. A kilengések nem jellemzőek rám. Biztos, hogy éjfél előtt ágyban vagyok, és reggel 8-9 körül kezdődik a napom. Rendszeresen étkezünk, nincs „rágcsizás”. Reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, közben esetleg egy kis gyümölcs.
A mai napig főzök, szinte minden nap, nagyrészt hagyományos ételeket.
Nem zárkózom el az új receptekről sem, de kimondottan ezzel nem foglalkozom, nem nézem a főzős műsorokat. Nem szedek gyógyszereket, és ha az egészség megvan, akkor könnyű.
– Soha nem zavartak a ráncok, az őszhajszálak?
– Nem. Soha nem foglalkoztatott a korom. Soha eszembe nem jutott volna hajat festeni, de ennek is van egy története. Az unokahúgom Olaszországban él. A 2000-es évek elején itthon volt, Aradon, és itt ültünk, együtt beszélgettünk a párommal, a lányommal. Az unokahúgom lerakott elém egy hajfestéket, hogy fessem be a hajam. Dehogy, eszembe sincs, mondtam, a férjemmel egykorúak vagyunk, egyszerre öregszünk meg, egyszerre őszülünk meg és kész. Mire a párom azt mondta, hogy ő szeretné, ha festeném. A lányom is hasonlóan reagált, úgyhogy ezért festem a hajam. Az utóbbi időben gondolok arra is, hogy lehet, hogy a gyerekeknek, a diákoknak is számít ez, hogy nem egy teljesen őszhajú „banya” foglalkozik velük.
– De érezted valaha, hogy „banyaként” tekintenének rád?
– Nem, soha nem kaptam ilyen megjegyzést. Tudom, hogy a gyerekek érzik azt, hogy mennyire szeretem, amit csinálok, és hogy mennyire szeretem őket. Azonkívül nagyon szeretem a humort,
szerintem mindent meg lehet oldani humorral. Ha nevetünk és hülyéskedek én is, akkor ez valószínűleg közel visz hozzájuk.
A lélek nem öregszik. Az égvilágon semmi más nem érdekel, csak ez, hogy tudom, én gyerek maradok. Én mindig nagyon szerettem olvasni, és rengeteget olvastam. Nagyon fájdalmas látni és tapasztalni, hogy milyen gondot okoz ma a gyerekeknek az olvasás, és a szókincsük rettenetesen beszűkült, nehezen élem meg ezt, mert valami elképesztően gazdag és gyönyörű nyelvünk van. Az a rémálmom, hogy kihal ez a nyelv, mert nem lesz, aki beszélje.
korábban írtuk
Szabó Magdolna óraműves: Az óráknak lelkük van
Negyven éve dolgozik a szakmában, és lassan 37 éve ugyanabban a kis főtéri órásműhelyben, Marosvásárhelyen. Szabó Magdolna fiatal lányként jobban szeretett volna ékszerésznek tanulni, a sors azonban más utat szánt neki.
