– Mivel foglalkozik?
– Egyetemi oktató vagyok az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, de a múlt tanévben Kolozsváron is vendégoktató voltam. Az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudmányi Tanszéken dolgozom, és elsősorban tanárként tekintek magamra, ugyanakkor az irodalomtudomány és kultúratudományok területén kutatómunkát is folytatok, vizuális művészetekkel is foglalkozom, és a társadalmi emlékezetpolitika is érdekel.
– Mi az, amit kiemelne tudományos munkájából?
– Jelenleg sokat foglalkozom az ún. „határon túli magyar irodalom” jelenségeivel, hogy hogyan értették régebben, és ha ma is létező irodalomtörténeti kategóriának tekintjük, akkor hogyan érthető újra. A rendszerváltás előtt az országhatár többnyire irodalmi határt is jelentett, 1989 után viszont történt valami elképzelt egységesülés, ennek ellenére mégiscsak látszik, hogy vannak különbségek például a többnyelvűség szempontjából.
A határon túli magyar irodalomban Romániában, Szlovákiában, Szerbiában vagy Ukrajnában a nyelven túl az is közös, hogy a többnyelvűség is megjelenik benne.
Az adott ország nyelve vagy nyelvei és társadalmi, történelmi kontextusai is hatnak a jelzett terekhez kapcsolódó szövegekben. Számomra az az érdekes, hogy a kisebbségi nézőpont és identitás, ami sok szempontból hátrány, hogyan lesz kulturális, nyelvi, poétikai többlet az irodalomban, és akár identitás szintjén is.
– Milyen út vezetett idáig? A irodalomhoz, az ELTE-re?
– Amikor én egyetemre mentem, a mi kis falunkból nem volt más egyetemista. Nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak, valószínű ezért vagyok ma tanár én is. A Ceaușescu-diktatúrában a legkisebb faluban is majdnem minden tantárgyból jól képzett pedagógusok voltak. Olykor a legjobbak, akiket a rendszer kényszerből kihelyezett eldugott falvakba, és aki magyar faluba került, örülhetett, hogy nem az ország másik felébe, szóval, ez valószínű maguknak a tanároknak nem volt a legjobb, hiszen ingázniuk is kellett, de azt hiszem, általuk több falusi gyermek kapott esélyt, ha kicsit is szeretett tanulni. Egy zsákfaluból származom, írni és olvasni a pottyandi kultúrház konyhájában kezdtem. Ha jól emlékszem, heten voltunk első- és másodikosok egy összevont osztályban. Ma igazi mesevilágnak hatna, a kertben a nagy búzatáblában, vagy éppen lucernában ösvényeink voltak, ki sem látszottam belőle.
Ibolya tanító nénink kiült velünk a lépcsőre a szünetekben, néha még ölbe is vett. A szeretetére emlékszem, azt hiszem, nem is éltem meg iskolaként ezt a két évet.
Harmadiktól Menaságra kerültem, a nagyobb faluba, nagyobb létszámú osztályba, ahol Krisztina tanító nénivel azért már éreztem, hogy vannak lemaradásaim, de talán először ő látott valamit meg bennem, mert elég gyorsan az osztály legjobbjainak a szintjére hozott. Ez volt az én első nagy közeg- és léptékváltásom. Meg kellett tanulnom, hogy milyen egy új közösségbe csöppenni, ami utólag nagyon sokat segített, hiszen ez lett a meghatározó: a közegváltás különböző szinteken. A szüleim Csíkszeredába jártak dolgozni, és valahogy másképp neveltek, például tegezhettem őket, ami ott nem volt szokás a hetvenes évek végén, sőt, egyenesen kicsúfoltak ezért. Nagyon szerettem olvasni, ám nem voltak könyveink, így amikor Szeredába utaztunk, mindig vettem egy könyvet, elég furákat is, mert akkoriban nem nagyon volt magyar nyelvű könyvből választék. Ma Pottyandon és Budapesten is elég szép könyvtáram van.
– Majd a Márton Áron Gimnáziumba járt…
– Az volt az igazi nagy ugrás, már a rendszerváltás után. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint például Bara Katalin, aki nemcsak a magyar- és világirodalom tanárom volt, hanem az osztályfőnököm is. Ez így együtt nekem utólag is nagy ajándék, mert ő tényleg nagyon sok szinten nyitogatott, alakított minket. Amikor nyolcadik után mentem felvételizni,
a bejárati ajtón a kilincset alig értem fel, most is élesen emlékszem erre a mozdulatra, érzésre, ahogy valahogy kinyitom azt a hatalmas faajtót, mint a mesében.
Azt remélem, hogy ma több, vagy legalább annyi esélye van egy falusi iskolából érkező gyermeknek bejutni ebbe az iskolába, mint nekem akkor volt. Nem volt szerencsés a diktatúrát megtapasztalni, viszont abból a szempontból hálás lehetek, hogy semmilyen plusz óra, költség nélkül egy világvégi zsákfaluból be lehetett jutni a jó tanáraimnak köszönhetően. Kilencedikben egész évben ingáztam, reggel fél 6-kor indult a busz Szeredába, és aztán bent a buszállomáson, a jó régi kaloriferek mellett melegedtünk a hideg téli kora reggeleken. Most a nyáron találkoztam kedves volt osztálytársaimmal, barátnőimmel, és beszéltünk erről, hogy mi, akik falusiak voltunk, mindig úgy éreztük, kicsit kevesebbek vagyunk. A városi osztálytársam mondta, hogy neki eszébe se jutott ilyesmi. Nem érzékelték ezeket a választóvonalakat.
– Mikor vált egyértelművé az irodalmi pálya?
– Csak középiskola után döntöttem így, szerettem az irodalmat. A 102-es terem volt a mi osztályunk, és U-alakban volt berendezve, így mindenki mindenkit láthatott. A tér és elrendezése sok mindent eldönt már indulásból. A magyar- és később tizenegyediktől a világirodalom órák alapvetően beszélgetésekre épültek, ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki meg is szólalt. Én is egy idő után meg mertem szólalni.
Ma nagyon figyelek a szemináriumaimon, hogy a lehető legtöbben szólaljanak meg,
Belülről ismerem ezt az érzést a középiskolából, hogy az ember fogalmazgatja magában a gondolatát, néha elég hosszan, mert nem bízik abban, hogy jó lehet, aztán vége lesz az órának, és nem mondta el. Én szerencsére valahogy ezt „megugrottam”, és megszólaltam egy idő után, természetesen bátorítottak is, és így kialakult, hogy folyamatosan lehet gondolkodni az irodalomról hangosan is. Tanárként törekszem, hogy olyan hangulat legyen az óráimon, hogy mindenki meg merjen szólalni, a hangadók mellett a halkabbak is. Csupa irodalom szakos egyetemistával ez persze könnyebb.
– A Márton Áron-os évek után hogyan következett Kolozsvár?
– Elsőre nem magyar irodalom szakra jelentkeztem, hanem pedagógiára. Tanár akartam lenni, és azt gondoltam, ott meg lehet tanulni. Nagyon kedveltem a pszichológia tanárnőnket is, Hegyi Johannát, ő készített fel. A felvételin az írásbeli vizsga gyakorlatilag azt jelentette, hogy szóról szóra, kb. az írásjeleket is beleértve, a románból rossz nyelvezettel lefordított pszichológiakönyvet kellett tudni. Nyolcvanhárom jelentkező volt a tíz helyre, nem jutottam be, a vonal alatti harmadik név voltam, ha jól emlékszem. Így kimaradt egy év, nehéz év volt, akkor tényleg elég súlyos döntéseket kellett meghoznom, de voltak segítőim is ebben.
Másodszorra már magyar–orosz szakra jelentkeztem.
Az egy év alatt nagyon tudatosan készültem, két másik osztálytársammal közösen tartott nekünk a tanárnőnk magyarból felkészítőket. És volt egy igazán szerethető orosztanárom, Szilveszter Laci bácsi. Mi, a falusiak voltunk a középiskolában az „oroszosok”. Megszerettem általa az orosz irodalmat, nyelvet, és a mai napig hasznát veszem. Például most járok Pozsonyba, a Szlovák Akadémia világirodalmi kutatóintézetbe, és bár angolul kommunikálunk, de tudom valamennyire követni, ha éppen szlovákul beszélnek. A kolozsvári években az egyetem mellett volt a Cs. Gyimesi Éva által alapított Láthatatlan Kollégium is, egy szellemi műhely, ahol egy jó csapattal még folyóiratot is szerkesztettünk.
– Mi motiválta arra, hogy ne általános vagy középiskolai magyartanár legyen, hanem tudományos pályára lépjen, doktorira jelentkezzen?
– A magyarórák, ami persze pont így kérdezve kicsit paradoxon. Illetve még a középiskola végén, nyaranta volt a Bolyai Nyári Akadémia, aminek egyik szervezője a magyartanárnőnk volt, és
erre a továbbképző eseményre az akkori magyarországi irodalomtudmány legfontosabb alakítói jöttek el.
A későbbi doktori témavezetőmet, Kulcsár Szabó Ernőt is ott, még középiskolásként hallgathattam először. De ugyanígy ott volt Szegedy-Maszák Mihály, Cserhalmi Zsuzsa, Mártonffy Marcell, Dobos István. Akkoriban intenzív változásban volt a magyar irodalomtudomány: a szakmai nyelv nagyon más szintű lett az irodalomelméletek hatására.
– Volt a tudományos pálya elején valami aggasztó, riasztó?
– A doktori képzés alatt dolgoznom is kellett, mert nem kaptam ösztöndíjat, ami azt is jelentette, hogy a képzést is fizetnem kellett, úgyhogy hosszabb idő alatt tudtam befejezni. A kilencvenes, kétezres években az irodalomtudomány meghatározói főként férfiak voltak, akik egyenként kedves emberek, de valahogy nehéz volt elképzelnie magát köztük egy pályakezdő nőnek, egy erdélyi zsákfaluból érkezve Budapestre, amit akkor még kimondani se mertem, nemhogy magabiztosan vállalni.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– Ha egy óra jól sikerül. Ha azt érzem, hogy valami történt a beszélgetés során. És akkor utána nem tudok felszállni sem metróra, sem semmi másra, mert muszáj sétálnom. Egy jól sikerült óra után, ha tudnék rendesen fütyülni, akkor fütyörészve sétálnék haza!
– És mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Most van angolul is egy órám nemzetközi Erasmus-diákok számára, akik az ELTE valamelyik szakán tanulnak egy évig vendéghallgatóként.
Kelet-európai filmekről szól a szeminárium, sok jó román filmet is mutatok nekik.
Csodálatos érzés, amikor kiderül egy általam már sokszor elemzett filmről, hogy van újabb rétege, és ez most – többnyire nyugat-európai hallgatókkal beszélgetve – mindig kiderül ezekről a kelet-európai filmekről. Meg az is, hogy ennek a fiatal generációnak már Kelet-Európa éppen hogy szerethető hely, nagyon árnyaltan látják a Kelet–Nyugat viszonyokat, szóval van remény a mobilitásnak köszönhetően is.
– Sikeresnek érzi magát a szakmában?
– Mostanában rengeteg szó van a sikerről. Ezekben nem tudom elhelyezni magam. Számomra inkább egyéni érzés, hogy mennyire érzem most jól magam. Mert rendben van, siker az, ha valaki társadalmilag feljebb mozdult el, ha szakmailag megvalósított valamit. De hogy érzem magam benne?
Mostanában már rendben érzem magam, mert olyasmivel foglalkozom, amit tényleg szeretek.
Persze van fáradtság és túlterheltség, de most már a legtöbb dolog, amit csinálok, azt én magam akarom csinálni, és ez a legfontosabb, mert nekem tényleg nem nyílegyenes a „pályám” sok olyan is van benne, ami kimaradhatott volna, főként a nehéz és visszahúzó érzések.
– És mi az, ami ma kihívást jelent?
– Orosz szakon végeztem, de ma az angol a világ egyik nyelve. És én nem tanultam angolul semmilyen iskolai környezetben, a német volt a harmadik idegen nyelv a román és orosz mellett. Nyelvet váltani, magabiztosan működni, írni, érteni, értelmezni, ez már nem olyan egyszerű negyvenéves kor után, vagy nekem nem volt az.
A legnehezebb a szégyenérzetet leküzdeni, meg a mindent helyesen mondani fixációt, ami nekünk, erdélyieknek elég traumatikus a régi román nyelvoktatás miatt,
de pont a nemzetközi konferenciák, ahol mindenki angolul beszél, ám különböző akcentussal, tényleg felszabadítóak. Ha az ember képes elfogadni, hogy hibázhat, attól még nem fogják ahhoz a nyelvtani hibához hozzászögezni örök életre, mint egy kipreparált lepkét. És aztán gyakorlatilag mindent két nyelven visz egyszerre az ember, de nem lehet nyilván ugyanazt publikálni magyarul és angolul. Ami ma kihívás számomra a folytonos fordítás, közvetítés. Nem tudok egyetlenegy közegben maradni, a különbségek és a viszonyítás az alapjaim. Országban is kettőben élek alapvetően, amikor csak tehetem, otthon vagyok a szülőfalumban. Volt olyan is, hogy háromlaki voltam, mert élhettem a csodálatos Norvégiában is egy posztdoktori ösztöndíjjal.
– Hogy látja, hátráltatta valamikor a pályáját az, hogy Ön nő?
– Természetesen igen. Ha csak valaki nem születik rendkívüli egóval, és nem tudja magáról biztosan, hogy ő a világ közepe, és én nem rendelkez(t)em mindezekkel, akkor kelet-európai nőként egyszerűen belül van ez az érzés, hogy állandóan figyelsz, és bizonyítani akarsz, és kell is bizonyítanod. Nem mindenki tudja magában ezt meglépni, intézményes keretekkel is lehetne a folyamatot segíteni. Konkrétan nem zártak ki semmiből vagy nem okoztak mély traumákat (egy esetet leszámítva), de
valahogy az egész tudományos világ szerkezete még mindig férfiak által dominált.
Egyetem után, amikor Budapestre kerültem, az irodalomtudomány többnyire férfiak által művelt terület volt. Kolozsváron ez nem volt így. Aztán amikor elmentem Norvégiába, az Oslói Egyetemre, és ott láttam, hogy fele-fele az arány az egész intézetben, meg van külön női mentoring program, felfogtam, mennyire másképp működik egy szakmai közösség, és legfőképp mennyire másképp érezheted magad nőként benne. Még a levegő is más, ahol kiegyensúlyozottabb a női–férfi arány. Sok minden változott ebből a szempontból is a mostani intézetemben is, mondjuk ehhez az hozzátartozik, hogy az irodalomtudomány már nem olyan presztízsű szakma, mint húsz évvel ezelőtt.
– Hogyan látja, vannak olyan kihívások, amelyekkel a férfi kollégáknak kevésbé kell megbirkózniuk?
– Nekem olyan csodálatos, nőkkel szolidáris fiú hallgatóim vannak, hogy rájuk nyugodt szívvel bíznám a fél világot. Azért hangsúlyozom ezt a generációs különbséget, mert az én utam nőként összefügg a generációm társadalmi szerkezetével, és még speciálisabban – tehát nem általánosíthatóan – a sajátos egyéni háteremmel, de az is igaz, hogy ezek a hátrányok motiválóak is voltak. Az önbecsülésük a mostani fiataloknak remélhetőleg sokkal jobb. Tudatosabbak is szerencsére.
– Milyen tanácsot fogalmazna meg azoknak a fiatal lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Fel kell mérni, mennyire érdekli az, amivel foglalkozna. Önmaguk értékeivel is legyenek valamennyire tisztában, legyen hiteles önbecsülésük, és ezt vállalják adott helyzetekben, a nehezekben is. Amit én nem tudtam, pedig jó lett volna:
jó időben meg kell találni azokat a stratégiákat, amelyek előbbre visznek.
Mi, főként nőként a „karrierista” szó megbélyegző jelentésével szocializálódtunk, ami – remélem – ma már másképp hangzik, ahogyan ez az interjúsorozat is jelzi. Előfordul, hogy azok, akik egy kicsit belekóstolnak a kutatás világába, ám mégis egy időre elmennek pénzt keresni – mert valljuk be, ez nem egy pénzes szakma –, később mégis visszakanyarodnak. Erről a pályáról le is lehet kanyarodni, de vissza is vezet út.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Aki (nem) kapott ajándékot
Az estéhez közeledve fáradtan bár, de elégedetten várom a Mikulást. Mert a parentifikált az így tolja, egyszemélyesen, kimerülésig. Mindenki ajándéka telitalálat, mindenki örül, mindenki... Csak én érzem, hogy azonnal ki kell vinnem a szemetet. Levegőt!
