Amikor elérkezett a nagy nap, az osziórát megelőző nagyszünetben egymás asztalára raktuk a csomagokat. Először nem akartam hinni a szememnek, amikor az én asztalomon nem láttam semmit. Azt gondoltam, félreértés történt. Kiderült, hogy egy, a faluszéli romatelepen élő osztálytársnőm húzta ki az én nevem. Az oszi számonkérésére azt felelte, hogy nem tudta, hogy neki is kellett volna ajándékot hoznia. Azért csak megszólalt a lelkiismerete, s a következő szünetben
Nagyon besűrűsödött programok szintjén, az egyébként nyugisra tervezett évvége. Nem is értem. Projektről projektre pipálgatjuk ki a teendő listánk, s még fel sem szusszanunk, egyik után, már ott is a következő. A Mikulás-nap is egy ilyen projektté minősült. – Majd én intézem – mondtam a férjemnek, amikor már körmünkre égve a gyertya, végre napirendre került ez a téma is. Fellélegzett, s tehermentesülve biztos kezemre bízta a dolgot. A gyermekeknek szánt ajándék megvolt előre, apró csinosítást igényelt csak. Még így is ráment a teljes délelőttöm a csomagok Mikuláshoz való juttatására, az esti menü megtervezésére, a sütikészítésre.
Ezáltal is hitelessé téve, nehogy szemet szúrjon, ha anyának nem hoz ajándékot a Mikulás. Az estéhez közeledve fáradtan bár, de elégedetten várom immár én is a Mikulást. Mert a parentifikált az így tolja, egyszemélyesen, tökéletességig, kimerülésig. Mindenki ajándéka telitalálat, mindenki örül, mindenki... Csak én érzem, hogy most azonnal ki kell vinnem a szemetet. Levegőt!
Este, amikor elcsendesedik a ház, engedem csak közel magamhoz saját érzéseim. Majdnem három hónaposom addig ismeretlen intenzitással gügyög, mesél-mesél szemembe nézve, kicsalja az első, majd patakozó könnyeim.
És abban a percben gyűlölöm, hogy ezt érzem, és azt, hogy az ajándékozás a szeretetnyelvem, és gyűlölöm, hogy most lelkiismeret-furdalást okozok a férjemnek, miközben nem engedtem ki egy pillanatra sem a gyeplőt a kezemből. Ezt a kicsinyes mártíromságot. Ez nem fair, egyáltalán nem fair vele szemben. Tulajdonképpen én hagytam újra cserben magam, nem hagytam magam megajándékozni. Ki az, akitől még mindig nem kapok elég szeretetet? Eszembe jut az ötödikes Mikulás-történet. Újra átélem. De eszembe jut még valami. Aznap este három osztálytársam kopogott otthonunk ajtaján.
Ugyanezt élem meg most, a kárpótlást. Ahogy a kicsi a szemembe néz, teljes testével kommunikál, mesél a maga nyelvén. És az elmúlt időszak bizonyossága, amikor teljes vállszélességgel állt mellettem életem párja, valahányszor erőre kaptak szárnybontogatásaim. Azt kérdezem magamtól, hogy most boldogabb lennék-e, magaménak tudva egy pár zoknit, kesztyűt, parfümöt vagy egyéb praktikus tárgyat, amit a Télapó hozni szokott? Talán.
Viszont elveszítettem volna az esélyt, hogy egy újabb lépéssel kerüljek beljebb, közelebb valódi önmagamhoz. Ennél nagyobb ajándékot, így, a nagy ajándékozások idején, magam, sőt, családom számára sem kívánhatok.
korábban írtuk
Villáminterjú Lőrincz Hortenziával: Imádom a reggeleket
A Népművészet Ifjú Mestere és Örökös Aranygyöngyös Táncos, néptáncoktató, koreográfus. Profi pályafutását a Magyar Állami Együttesben kezdte, és huszonöt évnyi magyarországi tartózkodás után költözött haza.
