• Fotó: Fetés Norbert archívuma
– Norbi, utoljára a hokipályán láttalak, és nem úgy néztél ki, mint aki abba akarja hagyni a jégkorongot. Hogyan lesz hivatásos hokistából pizzamester?
– Mindenki nagyot nézett, amikor szakmát váltottam. Nem egyedi a történetem: eltört a kezem, így egy időre abba kellett hagynom a jégkorongot. Nagyon magam alatt voltam, egyszerre céltalan lett minden, hiszen tényleg kisgyerek korom óta a hoki volt a mindenem, nem is tudtam elképzelni más pályát magamnak. A sok lamentálás mellett azért gondolkodtam is, és kezdtem keresni, hogy mit tudnék kihozni magamból, hiszen a hokinak egyszer úgyis vége lenne. Ne kérdezd, honnan, de
jött egy villanás, hogy pizzát akarok sütni. Rendesen beleástam magam, videókat néztem, utánaolvastam, és folyamatosan kutattam, hogy hol lehet jó pizzát enni.
Kimentem Gödöllőre, ott volt egy pizzázó, ahol igazi nápolyi pizzát sütöttek. Olyan maradandó élményekkel tértem haza, hogy csak az járt a fejemben, hogy szeretnék kimenni oda néhány hétre, tanulni tőlük. A két hétből barátság lett, és egy munkaajánlat, ami másfél évig tartott. Mindent megtanultam, hét napból hatot dolgoztam, semmi másra nem koncentráltam, csak arra, hogy a pizzám tökéletes legyen.
– Ne szaladjunk éppen ennyire előre. Azt mondod, kisgyerek korod óta jégkorongoztál. Pontosabban hány éves korodtól?
– Hatévesen kezdtünk el hokizni Kézdivásárhelyen, én és a testvéreim is. Az egész életünk erről szólt. 18 évet voltam pályán, és erre büszke is vagyok. A hoki által alázatot tanultam, amit majd az életben is tudtam kamatoztatni. Tehát Kézdin kezdtük, aztán kilencedikes korunkban elköltöztünk Brassóba. A Koronával (Corona Brașov – szerk. megj.) lettünk profi játékosok, szerepeltünk a magyar bajnokságban, tagjai voltunk a román válogatott keretnek, jó eredményeket hoztunk, bajnokságokat is nyertünk. Aztán felépült a jégpálya Kézdin is, és a szívünk hazahúzott. Felajánlották az edzői állást, és mi, a testvéreimmel örömmel fogadtuk el. Emellett ugyanúgy a brassói csapat tagjai voltunk. 2021-ben alakult meg a Háromszéki Ágyúsok, annak is tagjai voltunk, akkor az edzői karrier picit háttérbe szorult, és ekkor tört el a kezem is, ami a változást hozta.
• Fotó: Fetés Norbert archívuma
– Elég nagy váltás, főleg úgy, hogy itt mifelénk nincs is alapja a jó pizzakészítésnek. Nálunk is lehet jó pizzát enni, de az itteni pizzától a nápolyi pizzáig azért nagyon hosszú az út.
– Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy a pizza talált meg engem. A gödöllői olyan maradandó élmény volt, hogy teljesen berántott.
Meg akartam tanulni, mindent tudni akartam, amitől egy pizza élmény lesz.
Aztán csaknem két év alatt eljutottam egy szintre, de nem volt már tovább. Ott megtanultam az alapokat, amiért nagyon hálás vagyok, de úgy éreztem, hogy ennél azért még többet ki tudnék hozni magamból. Épp itt, Kézdin kávéztam az egyik barátommal, és elmondtam neki, hogy írtam egy e-mailt Koppenhágába, a világ 13., Európa második legjobb pizzériájának, hogy én ott szeretnék dolgozni. Most mit veszíthetek egy e-maillel?
– Feltételezem, válaszoltak.
– Három-négy napon belül jött a válasz, hogy menjek ki. Tetszett nekik az önéletrajzom és a motivációs levelem. Csomagoltam, megvettem a repjegyet, kimentem Koppenhágába egy próbanapra. Ott jöttem csak rá, hogy a konyhai résszel mennyire le vagyok maradva. Ott nem dobozból vettük ki a sajtot. Minden saját termés és készítmény volt, külön címkézni kellett. Legtöbb alapanyagnak magyarul sem tudtam a nevét, nemhogy angolul. De, amint a tésztával kellett dolgozni, magabiztos voltam, bár egy picit meginogtam, amikor lyukas lett az első tésztám. De összeszedtem magam, mert tudtam, hogy ez az az esély, amire vártam. Az eredmény meglett, a nap végére mondták, hogy keressem a lakást, mert maradok. Másfél évet dolgoztam ott.
• Fotó: Fetés Norbert archívuma
– De aztán mégis tovább vágytál. Miért?
– Nem akartam én sehova menni, a gondolat mégis beült a fejembe, amikor láttam, hogy van olyan lehetőség, hogy szakmai gyakorlatra menjek, hiszen hozzánk is jártak a világ minden tájáról. Még korábban, amikor motoszkált a fejemben, hogy pizzát készítenék, néztem egy pizzaséfet a Netflix-en, aki a példaképemmé vált. Tetszett a filozófiája, a menü, amit csinál, és arra gondoltam:
most van itt az alkalom, hogy megpróbáljak vele dolgozni, miért ne írhatnék neki egy e-mailt?
– Nagyon szeretsz e-maileket írni.
– Sose írtam tíz e-mailnél többet, de abból kettőt pont jó helyre (nevet). A közeli barátok megint nevettek, hogy már megint jövök az e-mailjeimmel, de igazából mit veszíthettem? Maximum nem írnak vissza, de nyilván innen is kaptam választ. A koppenhágai pizzázót a világ minden pontján ismerik. A videómeeting éjjel kettőkor volt az időeltolódás miatt, a séfnek tetszett, amiket mondtam, és azt mondta, gyere, szívesen látunk.
– S akkor csak úgy elmentél a világ másik végére.
– Merni kell nagyot álmodni, és lépni. Öt hétig voltam Japánban, ez gyakorlatilag egy szakmai továbbképzőnek indult, de sokkal több lett belőle: a végén szinte családként működtünk, mindent együtt csináltunk, a szabadidőnket – már, ami volt – együtt töltöttük.
Abszolút nem turista voltam, hanem szinte családtag, ezért Japán egy teljesen más oldalát ismertem meg.
Láttam, hogyan élnek, gondolkodnak. Nem, amit a turistáknak mutatnak, hanem az igazi arcát a japánoknak. Nagyon hálás vagyok, hogy összejött ez a lehetőség.
• Fotó: Fetés Norbert archívuma
– Te, az erdélyi magyar, kézdivásárhelyi fiú mit tudtál hozzáadni pizzamester szakmához? Mitől működött ez a dolog?
– Szerintem mindent, amivel több voltam, mint más, azt a hokiból hoztam. A mindennapi edzés megtanított alázatosan dolgozni. Amikor más vakációban felkelt, mi már megjártuk Brassót, edzettünk. Suli után is edzés volt, tehát folyamatos koncentrációt igényelt az élsport. Az alázatosság és a kitartás vitt előre, és az, hogy minden nap úgy mentem be dolgozni, hogy a világ legjobb pizzáját fogom elkészíteni.
– A legtöbb háziasszony életében legalább egyszer próbált otthon pizzát sütni, több-kevesebb sikerrel. Mitől tud jól működni? Van-e titka, alapanyag, technika, bármi?
– Tisztázni szeretném, hogy én egy pizzát sem nézek le. Az otthoni is isteni, a nápolyi is.
Életünk nagyon fontos pillanataiban is ott van, szinte mindenki szereti. Szóval, ha rossz is jó.
De az alapanyagok, az olasz liszt, a sütés foka és technikája, a tészta gyúrása, mind kulcsfontosságúak. Koppenhágában még a mozarellát is mi állítottuk elő, tehát a „farm to table” megint egy fontos dolog. Nem mindegy, hogy egy komoly dagasztógéppel készül, vagy otthon szenvedsz vele. Nem mindegy, hogy megvan neki a 450–500 fok, vagy az otthoni sütőben, maximum 250–300 fokon sül a pizza. Ezek mind számítanak.
• Fotó: Fetés Norbert archívuma
– Volt, van mentorod?
– Mindenki, akivel együtt dolgoztam, egyfajta mentor volt. Elsőként Roli és Beni, akikkel Gödöllőn kezdtem, majd Koppenhágában Gianluca, akivel nagyon nehezen indult a kapcsolatunk, mert ki akarta hozni belőlem a maximumot, aztán minden, amit csináltam, valahogy nem úgy volt, ahogy ő elképzelte. Ma már minden nap beszélünk, barátok lettünk, mert bebizonyítottam, hogy igazán ott van a helyem, és tényleg alázatos vagyok. Szóval, nem volt könnyű, de meggyőződésem, hogy azért csinálok jó pizzát, mert nagy volt a nyomás. És Kyotoban Yoshihiro Imai, aki már akkor példaképem volt, amikor még nem is tudtam, hogy valaha pizzát fogok készíteni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy találkoztam ezekkel az emberekkel, és tanulhattam tőlük.
– Nem csak szerencsés, hanem bátor is, mert sokan nem mernek egy telefonhívást vagy egy e-mailt elküldeni, merthogy úgyse sikerül.
– Egy e-maillel semmit nem veszítesz. Akkor veszítesz, ha el sem küldöd. Csak a gondolattal maradsz.
– Nagyon érdekel, hogy miért nem Olaszország volt az első gondolatod?
– Erre nagyon egyszerű válasz van: mert ott az angoltudás semmit nem ér, és én olaszul nem tudok. Így is olaszokkal dolgoztam, akik Itália minden tájáról jöttek. De tudtak angolul.
• Fotó: Fetés Norbert archívuma
– Ha ilyen merészen vágtál neki ennek az egésznek, biztos merész terveid is vannak. Mik azok a tervek, amiket itthon szövögetsz?
– Egy olaszos pizzázót fogok üzemeltetni Brassóban, amely együtt lüktet az emberekkel, és megadja nekik a wow-élményt. És
be akarok kerülni Európa top 50 legjobb pizzázója közé két vagy három éven belül.
Ez a legnagyobb tervem.
– Hogy lettél ennyire céltudatos?
– Nem tudom, de az biztosan segít, hogy konkrétan látok magam előtt minden célt, amit még el akarok érni. Ez visz előre. Elképzelek egy életet, és minden döntésemmel megyek felé. Vagy épp benne vagyok.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Asszonylét – Gyűlölet
Gyermekként számomra az a fogalom, hogy gyűlölet egy idegen személy iránti érzést jelentett. Ma már tudom, hogy azt az embert tudjuk a legjobban gyűlölni, akit a legjobban szeretünk.
