1987 telén Kolozsváron szépen hullott a hó, legalább az szép volt. Minden más csúnya. A folyton bontás alatt álló házak, a folyton épülő blokkok, a folyamatos lakosságcsere, a folyamatosan újjászülető sor a kenyérbolt, a tejtermékes bolt, és a mészárszék előtt csúnya volt. Este a kolozsvári utcákon járni istenkísértés számba ment. Nekünk egyenesen megtiltotta a nagymama és a nagynéni. A sötét igazi sötét volt, mert a diktátor spórolt, áramszünetet rendelt el minden este legalább két óra hosszat. A sötét takargató leple volt a besúgóknak. A sötét belepett minden fényre vágyó embert, és sokáig tartotta őket a maga fogságában. Ritkán kerültek elő élve, és ha előkerültek is, a túlélt kínok betegeként tengették további életüket. Elvisznek, kihallgatnak, megkínoznak, megölnek, értitek-e? Nem csoda, hogy mi gyermekfejjel is gyűlöltük az elnyomót, és mindenkit, aki kiszolgálta az elnyomó rendszert.
A járdákon és az úttesten jégfoltok keményedtek, villany nem égett, mert még nem volt nyolc óra. Csak a szél süvöltését hallottuk és a saját ijedt lélegzetvételünket. Hárman kapaszkodtunk egymásba. Én a fal mellett lépegettem, egyik kezemmel tapogattam a házfalak, kerítések, kapuk idomait, másikkal a barátnőmbe karoltam, aki a nővérembe karolt. Egy aprócska gyertyafény nem sok, annyit sem mutatott magából a város. Egyedül a zsidó kórház kapusszobájában derengett egy halvány fénysugár. Minden utcasarok egy mérföldkőnek számított. Egyre közelebb az otthonhoz. Egyszer csak megtorpantunk. Valami kivehetetlen mozgott az úttest közepén. Állat-e, ember-e? Egy aprócska kislány fogta egy földön heverő férfi kezét és sírt. Zokogott. Mi bámultuk. Meg kellene szólalni, de vajon milyen nyelven? Mondtuk a barátnőmnek, szólj hozzájuk te, te jobban tudsz románul. De mire a szépen komponált román nyelvű kérdés elhangozhatott volna, az utcára fordult egy autó és egyenesen a földön fekvő férfi felé tartott, mire a kislány torkaszakadtából ordítani kezdett: „Apa, kelj fel, apa kelj fel!” Nekiszöktünk a földön heverőnek és teljes erőnkből lendítettünk egy akkorát rajta, hogy felrepült a járdára. Az alkohol gőzön keresztül motyogta: „Mi a manó?” Annyira felcsigázott minket a helyzet, hogy hangosan kezdtünk kiabálni. „Maga bolond, meg akarja ölni magát, és még a leánykát is?” Csak akkor tértünk magunkhoz, amikor a kislány duzzadt szemébe néztünk. „Bocsánat. Fel tud-e állni?” Nem. „Apa, menjünk haza!”, rimánkodott a kislány. „Itt laktok valahol a közelben?” Igen, mondta a kislány.
Megemeltük a fickót karjainál fogva, s húztuk, toltuk magunk előtt, után. Nehezen ment. Időnként cseréltünk. A kislány el nem engedte az apja kezét, pedig már jéghideg volt az ő keze is, és az apjáé is. Mi lesz ha belénk botlik a milicia? Hát futunk. Szanaszét. Ki hova éri. A Szamos-hídon áttapogni rémisztő volt. A korlát épp csak a derekunk fölé ért, a havas szél csontig hatolt, a folyó jégdarabjai kísértetiesen csapódtak egymásnak, a részeg férfi teljes súlyával hol jobbra, hol balra dőlt, a kislány olyan vékonykának tűnt, hogy attól féltünk, beesik a korlát oszlopai között a robajló vízbe. Milicistákkal és egyébb szörny-fajokkal nem találkoztunk, pedig pont egy olyan utca felé tartottunk, ami a hírhedt intézmény székháza utcájából nyílt. Nem tudom, mit gyűlöltünk jobban, a diktátort-e, hogy sötétséget hozott ránk mindenféle értelemben, a részeg férfit-e, hogy annyi kínt szerzett a saját gyermekének, vagy magunkat, hogy minden tiltás ellenére olyan dolognak fogtunk, ami egyértelműen tiltott volt?!
Egy hóstáti kapu előtt intett a leányka, hogy befelé kellene menni az udvar végébe. A kapu nyílója felső sarkából ki volt esve. A hó nem volt elsöpörve. Valaha szép bennvaló lehetett, most több család lakhatta. Mi a ház legvégébe lévő ajtóig húztuk magunkkal az öntudatlan alakot. Ott a kislány benyitott, az asztalon egy szál gyertya égett. Az ágyból kikelt egy nő. Mi motyogtunk valami olyasmit, hogy hazahoztuk és csókolom. A nő szeme szikrát hányt és olyan hangosan kezdett ordítani, hogy kővé merevedtünk.
Hogy anyám soha meg se szült volna! Vigyétek vissza oda ahonnan hoztátok!” Az öntudatlan ott feküdt a küszöbön. A kislány az anyjához futott és átölelte. „Ne mondd ezeket”, rimánkodott. „Mit ne mondjak? Hát, azt mondtad apádnak, hogy ne igyon? És azt mondtad neki, hogy hozzon haza fizetést? És azt mondtad neki, hogy egy aljas, hazug, disznó. Ha soha életemben nem látom többé, akkor leszek megnyugodva.” Aztán megragadta a férfit a kabátja vállánál fogva, behúzta az asztal mellé, és tovább dohogott. „Most aztán fagyoskodhatunk, míg újra megadják a gázt, hogy a fene ott ett volna házasságot, ahol legelőször kitalálták, hogy veled együtt döglött volna meg az is.” A kislány mandula szemeiből hála sugárzott felénk. Mi végre magunkhoz tértünk, csókolom, szia, és elindultunk a kapu felé. Az utcán újra egymásba karoltunk, én voltam megint a tapogató, aztán a hídnál bementünk az út közepére, s ott futásnak eredtünk. Hamar hazaértünk. Otthon szidtak, lejárt a becsület, egy jó ideig nem fognak délután elengedni sehova. Mi sokat emlegettük ezt az estét, és nem értettük, hogyan és miért születik ekkora gyűlölet egy családban?!
korábban írtuk
Perui lány Székelyföldön: Mintha egy álomban lennék
A perui Ysabella Angelest a szerelem hozta Székelyföldre. Limában nőtt fel, ahol a forgalom, a zsúfoltság és a hangos utcák a mindennapok részei, Csíkszeredában viszont – mint mondja – a nyugalom, a tisztelet és a biztonság uralkodik.
