Ujjnyira elszakadt az ebédlő függönye. Nézem. Napokon át nézem. Épp csak fel kellene tegyem a szemüvegem, a cérnát be kellene dugnom a tű fokába, és néhány öltéssel eltüntetni a függöny sebét. De én csak nézem.
Barokk zenét indítok a telefonról, hogy a rend és tisztaság érzése átmossa a lelkemet is. Fehér cérnát húzok a tű fokába, és a függöny sebét eltüntetem. Nem is veszem le a tartóról. Csupa két perc munka volt, és én ezt terveztem legalább tíz napig. Sebaj! Ahogy végigpásztázom a helyet, jól esik a szememnek, hogy nincs szakadás. Megint minden szép, teljes. Sorba rakom a lyukas zoknikat, színük szerint válogatok a cérnák közül. Mostanság egyre ritkábban űzöm ezt a semmi munkát, a gyermekek mind odavannak, csak hétvégén vagy ünnepnapokon laknak velünk. Lejárt az az életszakasz, amikor minden nap legalább egy lyukas zokni, nadrág, blúz született, nem beszélve a kabátok szakadásairól és zipzárok romlásairól.
Gyermekeimmel filozofikus vitákat folytattunk arról, hogy a varrásnak szabad-e látszania, vagy sem!? A gyermekek többnyire azt szerették volna, ha úgy varrom meg a szakadt ruháikat, hogy az észrevétlen legyen. Én pedig – technikai okok miatt is –
Talán a következőkben jobban odafigyelnek, és kevesebb lesz a szakadás. Talán. Vagy csak egyszerűen nem tudtam olyan szépen megvarrni, mint ahogy szerettem volna. A márkajegyekkel vagy menő rajzfilm figurákkal történő foltozás általában bejött. Szép emlékek, édesen simogatnak.
Ennél nosztalgikusabb már csak a harisnya-szemfelszedés művelete, amit kislányként úgy néztem, mint egy cirkuszi mutatványt. Kolozsváron a nagy piacot és a zsidó kórházat összekötő utcák sarkán működött a ruhatisztító, annak egyik sarkában a nejlonharisnya-szemfelszedő pult. Kimondani is művészet. A pulton rögzített villanykörte, azt kapcsolta fel a néni, ráhúzta a nejlonharisnya hibás részét, aztán felkapcsolta a feje melletti lámpát is, és egy horgolótűvel sebészi pontossággal öltögette egymásba a pókhálószerű szálakat.
Csak beveszem a mocskos ruhát, kiadom a tiszta ruhát, és mint egy anyapók, befonom a nejlonharisnya elillant szemeit. Nem telt tíz percbe sem, és a zoknifoltozással is végeztem. Jó, hogy kerülgettem a lyukas zokni kupacot legalább egy hétig.
A nagymama házában napokig folyt a diskurzus arról, hogy milyen könnyű élete van a nejlonharisnya szemfelszedő néninek. Miért ne lehetne követendő példa?! Ennél viccesebb már csak a nagybátyám volt számomra, aki egyetlen leányának idejében kinézte a munkahelyet, s biztatta őt, hogy készüljön, mert klassz lesz. Nagybátyám nagyon hasonlított apámra, sokszor az volt az érzésem, hogy a lovagkorból maradtak vissza, vagy onnan küldték őket a huszadik századba, mert mindig lovagként akartak viselkedni, csak se lovuk, se fegyverük, se királyuk nem volt. A Fellegváron nőttek fel a vagány fiúk, aztán az egyik székelyföldi lelkészként, a másik zsilvölgyi bányászként fejezte be földi pályafutását.
A liftkezelőnek soha nem kellett a földszín alá menni. A le és felvonó gombokat kellett nyomogassa, és az esetleges telefonhívásokra kellett válaszolnia, de arra kötelezően. Apai nagybátyám évekig ringatta magát abban a reményben, hogy lányának megszerzi ezt az álommunkát.
Nos, a függönyt megvarrtam, a lyukas zoknikat megfoltoztam, jöhet a rongyszőnyeg-bogozás. A felvető szálait kell nem túl szorosan – de nem is túl lazán – összekötni, kétszer ötös csomókba, úgy, hogy ne legyen bodzos, és ne legyen löttyedt.
Kobátfalván Orbán és Osváth Zsuzsika nénivel, Elvira nénivel és Róza nénivel léptünk be a rongyszőnyegek világába, s ahogy nőtt a szőnyeg, úgy nőtt a női sorsokra nyíló ablak szeme is. Havas szél csapódott az ablakoknak, de a csikókályha szélén alma sült, és a lerben sós tökmag pirult.
Aztán benyúlok a könyvespolc egyik rejtett zugába. Jóanyám ötvenhárom éve írt levelei sárgulnak ott egy rakásban. Az a levél is köztük van, ami az én születésemről tudósítja a nagymamát. Állítólag nagyra meresztett szemekkel bámultam szerteszét, sírás nélkül, mintha azt kérdeztem volna, vajon milyen célból lettem ide küldve?! Letörlöm róluk a port, és enyhén összeveregetem jóapám ötven éve írt munkanaplójával.
Most már csak a székpárna-kötők visszavarrása van hátra. Szemüveg, tű, cérna. Szakadás sebei újra eltüntetve. Bárcsak látnám az emberi kapcsolataimban is a romlás jeleit, bárcsak képes lennék időben megoldani, kijavítani, begyógyítani, foltozni, portalanítani azokat.
korábban írtuk
Újévi menü: fogadalmak falra hányt borsóval
Akinek kisgyermekes szülőként szilveszter éjszakáján egyáltalán sikerült ébren maradnia éjfélig, az is lehet, hogy megfogadott ezt-azt, mint a régi időkben, amikor meg is fogadta, de be sem tartotta. Pont, mint a népmesékben.
