Volt egy merész tervem az ünnepi időszakban. Arra gondoltam, mi lenne, ha elolvasnék egy oldalt egy könyvből? Roppant kíváncsi voltam az első oldalra, és bíztam is ebben az egy oldalnyi türelmi időben, de amint bűnös élvezettel kezembe vettem a nyomdaillatú karácsonyi ajándékomat, már puffant is fa, amiről P. egy angyalt szeretett volna levenni, csak véletlenül lerántotta mindenestől. „Véletlenül volt” – mondta egyből, és ismételte mögötte a kétéves is, de a következő pillanatban már kurjantva ünnepelte is tettét (nézzük, ugye, mindennek a jó oldalát): „Most legyünk mi az Angyal, díszítsük fel, jó?”
Nyilván nem is múlhatott el a karácsony plusz angyalkodás nélkül, amikor P. minden nap betlehemest játszott. Egyébként hogy is nézett volna ki, ha eltelik ez az időszak úgy, hogy legalább egyszer nem lesz minden, de minden tiszta csereklye? Kár lett volna megfogadni előre, hogy ez nem fog bekövetkezni.
És, ha már fogadalom, akkor ennek van most leginkább aktualitása. Akinek kisgyermekes szülőként szilveszter éjszakáján egyáltalán sikerült ébren maradnia éjfélig, az is lehet, hogy megfogadott ezt-azt, mint a régi időkben, amikor meg is fogadta, de be sem tartotta. Pont, mint a népmesékben. Jó, azért biztos vannak, akik meg is fogadják, be is tartják, de ezt az esetleges csapdát kisgyermekekkel úgy lehet nagyon eredményesen kikerülni, ha nem fogadunk meg valamit, mégis betartjuk.
Szerintem a gyermekeim is így tesznek, ezért tudják kiválóan betartani azt, amit nem ártana kerülni. Nem hallottam például egyik gyermekem szájából sem, hogy ezekben a legtöbb ruharéteget igénylő hónapokban ők az újév apropóján szó nélkül szeretnének öltözni. Piciny kis lakásunk minden séta (vagy pizsamafelvétel) alkalmával a római Colosseummá válik, a színtérre pedig egy két- és egy négyéves gladiátor lép. A vadak ez alkalommal nem jönnek elő, inkább sebeiket nyaldosva sziesztáznak, mert tudják, hogy ez az egész úgyis mission impossible.
Amúgy nem is gondoltam magam annak, amíg L. egy állatos könyvben az egész családot be nem mutatta. Mindenki mosómedve, panda, koala, vagy mókus volt, de amikor a sok cukiságon felbuzdulva megkérdeztem, én ki vagyok, akkor egy tigrisre bökött.
Nem tudom, a szülések óta csíkos hasam miatt, vagy mert szívesen nyávogok és karmolászok a levegőbe velük a liftben, hogy ne dugják bele az ujjukat semmilyen lyukacskába. Mindenesetre megtisztelő ez a nagymacska szerep! Meg hasznos is, főleg egy gladiátorharcban. Rettenetesen kemények az eszközeim is. Van, hogy miután már sem a bábozás, sem a mese, sem az ének, sem a lécci, sem a kergetőzés nem hat, megfogom és felöltöztet… khm, felöltöztetném, ha lehetne.
Ezt akkor állítottam ilyen magabiztosan, amikor L. még nem lépett be a dackorszakba, csak azt hittem. P. azért már könnyebben felöltözik, és így vagy úgy, előbb vagy utóbb mind kijutunk a házból, de akkor következik a második felvonás, ami arra vonatkozik, hogy P. nem fogadta meg újévkor, hogy nem eszik több havat, és ezért könnyen neki is esik szinte minden alkalommal. „Kérlek, ne edd a havat. Nem tiszta! Figyelj, azt mondtad, hegyet fogsz mászni. A hegymászók is forralják a havat, úgy isszák meg.” Mindez falra hányt borsó! És ha véletlenül köhögésre, esetleg hűlésre kerül a sor? Akkor viszont biztos, hogy érvénybe lép egy másik fogadalom, ami szerintem még a tavalyi, idén csak ráerősítettek. Ez a köhögés elleni szirup fogadalma, azaz
mert szerintük akkor nem kell, és akkor hirtelen már nem csak, hogy nem finom, hanem egyenesen utálatos is.
Persze a gyermekkor ízei (legalábbis az én gyermekeimé) nem merülnek ki ennyiben. Apropó merülés és az erre vonatkozó fogadalom! Próbáld megfogadni, hogy ezentúl meleg vizet adsz a gyermekednek. Nyugodtan lehet ilyen fogadalmakat tenni újévkor is, mert egészen biztos, hogy a gyermekünk nem fogja meginni az ebéd mellé. Pedig pohárban felkínálva legalább tiszta lenne. Nem úgy, mint amit a kádból meregetnek ki. Nálunk úgy fest,
Egyelőre úgy tűnik, a fürdővíz temérdek mennyiségű fogyasztására tett kísérlet nem csak újévi fogadalom, hanem örök érvényű rituálé.
Állok a kagyló előtt, és hallom a zuhanyfüggöny mögött: „Amikor kimegy, akkor nyomjuk bele (a sampont), jó?” Alig bírom ki röhögés nélkül, miközben a sampont egy elegáns mozdulattal az eddiginél is távolabb teszem, biztos, ami biztos.
A nap utolsó „ne edd meg” momentuma a fogmosás. A fürdővíz esetéhez hasonlóan ezt is egy végtelenségig lehet ismételgetni ebben, na meg egy párhuzamos univerzumban is. Teljesen hatástalanul, mert a gyermekeim idén sem fogadták meg, hogy többet nem szívják ki a fogkeféből a fogkrémet. Azaz P.-nél már kezd rá példa lenni, hogy a falra hányt borsó átmegy egy varázsszűrőn, és jól megértett szóvá válik. Úgy ujjongok ilyenkor, mintha az Angyal jött volna! De jó sokat kellett ehhez mesélni Feri doktorról, aki életem első tömését tette a számba úgy, hogy megharaptam az ujját. Ez utóbbi részletet egyelőre természetesen kihagyom a meséből.
és azt hiszem, egyáltalán nem bűn néha elnyomtatni egy-egy sütivel, fagyival vagy csokival, függetlenül attól, hogy milyen finomságoknak intettünk búcsút szilveszter éjszaka.
Sőt, amikor jönnek a kicsi karok ölelései, meg a jóéjt puszik viszonzásai, meg a sok kedvesség, amit tesznek, mondanak, akkor nemcsak újévi fogadalommá, hanem mindenkori vággyá válik, hogy egy, de még két életen át is maradjon ott a menüben ez a falakról lepergő, zöld tápláléknövény.
korábban írtuk
Villáminterjú André Ferenccel: A boldogság nem mindig vidám
Hogyan indul egy kortárs költő reggele, mi jelenti számára a tökéletes boldogságot, és kik a hétköznapi hősei – André Ferenc csíkszeredai költő, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező és szlemmer válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
