Zs. nem volt kifejezetten „hasonélvezője” a történetnek, mert az ő hasába ebből nem jutott semmi, de haszonélvezője azért mégis lett, még ha ezt nem is tudatosította, mert este, mikor hazajött, nem két hisztis gyermek és főzés, meg gyermekzsivaj közti lavírozástól kimerült feleség várta. A feleség roppant szívesen fogadta például azt, hogy végül az összes ananászdarabkát neki kellett elfogyasztani. Szóval, ez az eset minden szempontból vin-vin szituáció volt, ezúton is köszönjük a pizzázónak. Nyilván, ez egy elég banális sztori, a The Guardian végül nem is írta meg, de
Már csak azért is, hogy ne bonyolítsuk el minden esetben a boldogságvadászatot? Ez ügyben mindenképpen érdemes beiratkozni workshopra a két-négyéves korosztályhoz. Nem csak üdítő érzésekkel árasztanak el a dackorszakuk ellenére, hanem a témaköreik is nagyon kecsegtetőek.
Rögtön elsőként ott az adok-kapok kérdés. Ha már igazolt tény, hogy a humor mennyire jó mindenre, néha kacagjunk kicsit magunkon, amikor fejvesztve akarunk két gyermeknek értékben azonos ajándékot venni. Nem baj, hogy az egyik tényleg csak egy buborékfújót szeretne, a másik meg tényleg csak egy könyvet, mi biztosan a könyv mellé is teszünk egy bubifújót és a bubifújó mellé is egy könyvet. Mert másképp mit szólnak majd a szülők ekkora megkülönböztetés láttán, meg biztos a porontyok is bevezetik a kis kezükkel a könyvelésbe a differenciát.
Egy kicsi labda vécépapírba csomagolva egy aranyrúd értékét is meghaladja, és mindenkinek minden nap szülinapja van. És amúgy miért is ne lehetne?
Nem gondolkodnak azon, minek örülne a másik, mert tudják, hogy bárminek. Ugye, mi felnőttek is ezt szoktuk mondani, ha megkérdezik, minek örülnénk? Bárminek! De aztán, ha véletlenül kapunk egy porcelán elefánt nippet, már nem olyan őszinte a mosolyunk. Főleg, ha vitrin sincs, ahol tartsuk.
Most L. van abban az időszakban, hogy folyton hozza a tortát, fagyit ajándékba. És ez (is) olyan játék, ami képes a valóságteremtésre. Amikor épp nem vagyok egy végtelenül unalmas felnőtt módban, akkor igazán örvendek a pohárnak, amiben állítólag eperfagyi van. Olyankor belenyalok a levegőbe, megállapítom, ilyen finomat még nem ettem.
P.-nek például mekkora örömet tud okozni az is, ha az mellé ülhet, aki mellé akar. Az oviban a barátnője mellé, itthon meg épp kit érez a legközelebb magához. Ez nem az őszinte lefordítása annak, amikor azt mondjuk már-már elcsépelve és nem komolyan gondolva, hogy minden együtt eltöltött perc ajándék?
És van valami, ami még ezt is felülmúlja. Ahogy a gyermekek meg tudnak bocsátani, arra úgy, de úgy rá tudok minden alkalommal csodálkozni, mint amikor sok idő után újra meglátom a tengert.
Nem ugyanaz, hogy tudod térképről vagy az emlékeidből, hogy létezik ez az ezerarcú, végtelennek tűnő víztömeg, mint az, amikor tényleg ott állsz a partján. Hogy meg tud haragudni ez a víztömeg! Pont, mint egy gyermek. Amikor a gyermekeim között összemegy a tej, az tényleg olyan, mint a tengeren a vihar.
P. tombolva mondott már ilyeneket is a testvérének: „lefagyasztoooom”, „felvágom zöldségnek levesbe”. L. is a kétéves szókincsével többször kijelentette: „többet nem balátkozok veled.” Egy ilyen viharban, ahol egymás hajának esve rúgkapálnak, toporzékolnak, természetesen a legjobb békítő bíró próbálsz lenni. Lehet, már csatakos vizes vagy az előállt helyzet miatt, amikor a fekete felhők, huss, eltűnnek, és egyből kisüt a nap: P. például meggondolja magát, és mégis odaadja azt a tányért, amiből L. is enni szeretett volna. Szóval, a nap teljes pompájában ragyog, a gyermekek meg nem csak kibékülnek egy csapásra, hanem imádják is egymást.
Ez sokszor nehezen követhető. Néha azt érzem, ott állok a kisimult víz partján, és nem is tudom hirtelen, hogy vezessem le az előbbieket: kenjek fel egy kis napkrémet magamra, üljek le olvasni, vagy egyszerűen ezzel az energiával ússzak át a végtelen másik partjára. Mert ugye
Pedig a gyermekek workshopján az is tanulható, hogy a vita többet nem kerül szóba, és legközelebb se hangzik el, hogy „a múltkor is ezt, vagy azt mondtad”. Nem képesek haragot tartani, nem ítélkeznek, és a legfáradtabb reggelen rám és a legelnyúltabb itthoni nadrágomra is a legnagyobb őszinteséggel tudják azt mondani: „szép”. Nem tudom pontosan, mi a feltétel nélküli szeretet definíciója, de a gyermekeknek ez a megnyilvánulása biztosan felülmúl minden meghatározást.
Ilyenkor, tavasszal különösen hasznos lehet egy ilyen tréning, ha van gyermekünk, ha nincs.
csak úgy valamire gondolva, vagy épp panaszkodva. A gyermekek, meglehet, azért örülnek az évszak változásainak, mert figyelnek és részleteiben veszik észre egy virág szépségét. Részleteiben érzik, miért tud ajándék lenni egy kavics. Érzik, miért van ezeknek a jelentéktelennek tűnő dolgoknak olyan értéke, mint a vihar utáni napsütésnek.
korábban írtuk
Ahová jó megérkezni: Bagaméri-Vass Noémi és Vass Csaba otthona
Kávéval kínálnak, és hozzá a tej Noémi nagymamájának régi tejmelegítő lábasában melegedik. Már ez az apróság is sok mindent elárul vendéglátóimról. Például azt, hogy számukra a régi érték, valamint, hogy a régi és az új nagyon jól megfér egymás mellett.
