Ágak, levelek, kavicsok, gesztenye, csipkebogyó vándorolnak a kocsiba és fel az emeletre is. A lelkesedést nem ér letörni, úgyhogy általában kieegyezünk abban, hogy nagy részük maradjon az ajtó előtti dobozban. Ennek eredményeként bármikor összetódulhatna a szomszédság egy kis kézműveskedésre a bejárathoz, annyi alapanyag van. Ha belegondolok, kár is, hogy nem történik meg. Mielőtt a gyermekek megszülettek, sajnos évekig észre sem vettem az iroda ablakából az őszt. És talán nem is az őszön van a hangsúly, hanem a természeten, azon a békén és könnyedségen, ahogy a gyermekek képesek létezni benne.
Ágból is, ha került egy, kaland még egy hasonlót találni. Idén azon kaptam magam, hogy még a kislányaimnál is megszállottabban keresem a gesztenyéket. És mindig elölről lehetett kezdeni, nem lehetett a teljes sorozatot kigyűjteni, mint a kék törpökből.
Amikor észrevettük, hogy a levelek erezete hasonlít a tenyér vonalaira, kacagtunk, hogy akkor levelek a fák tenyerei. Mi ez, ha nem valami olyan egyértelmű kapcsolódás, amit minden gyermekek képes életre hívni bennünk, ha megyünk velük. L. még nincs kétéves, de amikor nagy izgalommal kibontottuk az első gesztenyét, a kicsi szótárából ezeket a szavakat hívta elő: „Azta, woooow!” És igen, még én is elcsodálkoztam, hogy pattan ki a héjból, és milyen érdekes, sima tapintása van. Pedig biztos megvolt ez a tudás már egyszer!
Amikor P. nem szeretne elengedni, adunk egy levelet egymásnak. Ezzel azt jelezzük, hogy gondolunk egymásra, és nemsokára találkozunk. És ez tényleg mindig működik!
Még nem volt hároméves, amikor egy kirándulás alkalmával egyszer megjegyezte, milyen békés itt minden. Tényleg az volt! A szél elfújja ilyenkor a dacot, meg a hisztit is. Ha meg előjön, nem a gyermekek tehetnek róla. Mielőtt megszülettek, rengeteget túráztunk, és a tavaly ilyenkor, mert akkor is csodálatos volt az ősz, elhatároztam, hogy kimegyünk pereputtyostól az Egyes-kőhöz. Már nagyon vágytam rá. Ráadásul egyből két napra terveztem. Ha egy gyermekkel sikerült előző évben körbebarangolni a szlovén hegyeket, akkor ez a túra két gyermekkel sima ügy lesz. Ment a csomagolás nagy svunggal, hálózsák, mesekönyv, egészséges reggeli, vastag ruha, csereruha, pelenka. Minden, ami kell, és minden, ami nem biztos, hogy kell, de mi lesz, ha kell.
L. akkoriban már nem igazán szeretett hordozóban sem ülni, de úgy gondoltam, ezúttal biztos fog, mert az anyukája meg akarja mutatni, milyen szépek is a környező hegyek, ahová korábban annyit járt. Zs. próbálta finoman közölni velem, hogy ez egy kicsit nagy vállalás lesz így, de hajthatatlanul hittem a tervemben: pár kilométer, ott kint majd alszik mindenki, mint a tej, még akkor is, ha itthon a jól átaludt éjszakákra egyáltalán nincs precedens. Amikor elindultunk, a déli szundi nyilván nem úgy alakult, ahogy terveztük. Ki akartak szállni, de L. akkor még csak mászni tudott. Ha volt is medve, vagy bármilyen állat a környéken, még a Facebookon se lett volna barátja egy ilyen toporzékoló családnak. Mindenki kiborult, és szégyelltem magam, amiért belerángattam őket valamibe, amihez még kicsik voltak, és ami tulajdonképpen csak rólam szólt.
Azt a lelassulást, amikor száz métert egy óra alatt teszel meg mindent megfigyelve, ahelyett, hogy húsz-harminc kilométert vágtatnál a természetben, és érzed, milyen jó volt, csak épp azt nem tudod, mit láttál. Azóta elegendőek a közeli dombok, a gyermekek által is bejárható távolságok. Ez most a hangyák csodálásának megismételhetetlen ideje, a virágszedésé, a bóbitafújásé, a fűvel, kaviccsal főzésé, a kövekből építésé, a fűzfavesszővel varázslásé.
Amikor nemrég ovis társakkal kirándultunk, P. már szinte végig szívesen jött a lábán, és egyszer csak azt mondta: „Pihenjünk meg, dőljünk hátra és nézzük a felhőket.” És a gyermekeknek ez tetszett, egyből hanyatt feküdtek, és figyelték az égi mesét. Majd később, amikor már egy fa alatt ücsörögtek, azt mondta: „Ülünk és gyönyörködünk a gombákban és hallgatjuk a fák susogását.” „Nahát, és szerinted mit susognak a fák?” „Azt, hogy ők is a testvéreink.” Ez utóbbi kijelentés egy rég nem olvasott meséből van, bár ott nem ebben a kontextusban hangzik el. De tudom, hogy azért mondta, mert az ő lelke ezzel a válasszal tudta kifejezni, amit érzett!
Valamelyik este bejelentette, hogy az egyik ovis társával készülnek a világ legmagasabb hegyére. Itthonról no pressure ebben a témában! „És miért pont oda?” „Azért, mert fel tudok mászni” – dobta oda nemes egyszerűséggel, hogy legyen, min gondolkodjak. Ő biztosan tudja, hogy fel tud mászni, ehhez nem fér kétség. És példásan szereti, tiszteli az állatokat, a növényeket. Mi lenne, ha mindezt újra megtanulnánk a gyerekektől?! Ezt a céltudatosságot, az önmagunk jóságába vetett hitet, a kíváncsiságot.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát. Mennyivel volna békésebb, és kedvesebb a mindjárt ünnepinek hitt rohanásba és kifulladásba burkolózó világunk?! A természet és a gyermekek mindig meghálálják a lassításunkat. Ez olyan jó, és bárkinek elérhető érzés. Egész nyugodtan dönthetünk ezért úgy is, hogy többet ősszel, mint erővel.
korábban írtuk
Mit tegyünk a száradó kezek ellen? (VIDEÓVAL)
Főleg a hideg időszakban jellemző, hogy kiszárad, bereped a kezeink bőre: ilyenkor egyrészt jó megvédeni kezeinket az időjárás viszontagságaitól, de a bőr hidratálásáról is kell gondoskodni.
