gyermeklélek

Azt hiszem, már írtam a „még egy videó és jövök” és az „ez az utolsó” videó jelenségről. Ez a napi szintű hazudozás, ha belegondolsz, eléggé ártalmas lehet. Mert te – talán – tudod, hogy nem egy videó lesz.

Nemzetközi és hazai statisztikák is azt mutatják, hogy a gyermekek, serdülők mentális egészségének megőrzése egyre nagyobb kihívás, egy 2022-es kutatás szerint minden ötödik gyermek diagnosztizálható valamilyen mentális zavarral.

Volt a Figura Színház művészeti titkára, állt színpadon is, és számos fesztivál szervezését tudhatja maga mögött – Anya-nyelv sorozatunk szerzője, Fodor Györgyi két kislány édesanyja, és a Vargyas-völgyi RIKA outdoor camp egyik megálmodója-szervezője.

A baba pár másodperc alatt észreveszi a változást. Először próbálja visszahozni az anyát: hadonászik, gügyögve hív, mosolyogni próbál. Mikor nem jön válasz, hangosabb lesz, nyűgöl. Ha továbbra sem kap választ, magába roskad. Sír, vagy csak üresen néz.

Úristen, hát, mindene megvan! De nem így neveltük! Mit rontottunk el? Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben… Nagy vonalakban ezek a gondolatok futnak át a szülő agyán, ha kiderül: lopott a gyereke.

Amíg nőttem, lassan telt az idő, a napok éveknek tűntek. De amióta a növekedésben megálltam, egyre többször belém villannak azok a meghatározó másodpercek, melyek úgy tartják életemet, mint a ruhacsíptetők a hosszú abroszt a szárító kötélen.

Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.

Tizennyolc évesen tisztában volt azzal, hogy akit megajándékoz szerelmével, az nem tud szabadulni tőle. Nagyon tudott adni. A megajándékozott úgy érezte, ő a világ legszeretettebb embere, és megvakult a gyermeki rajongással vegyített felnőtt szerelemben.

Egy kihívásban való részvétel része lehet az önértékelési folyamatnak, amelyben a fiatal azt éli meg, hogy végre valamit képes volt megtenni, azáltal lett „valaki”, hogy végrehajtotta a kihívást. Ugyanakkor az önbizalom növelésének eszköze lehet.

Mikor beszéltél utoljára a gyermekeddel arról, miért állítasz be korlátozásokat? Nem csak azt mondtad, hogy „mert én mondom”, hanem valóban elmagyaráztad?

Felhőtlen őszi nap. Vidám almaszedés. A két és fél éves szaladgál, kacag. Beleharap egy almába, a következő pillanatban zokogástól hangos a határ. „Mi történt?” – kérdezem aggódva. – Darázs? fogfájás? Ő csak sír, kis teste rázkódik a hatalmas érzésektől.

Még kimondani sem tudja, hogy labda, de már „enyém!”. Mint ahogyan a bátyja Legója és a szomszéd gyermek kismotorja is. Életkori sajátosság a gyermekkori önzés, s bár vigasztalhat, hogy előbb-utóbb vége lesz, jó, ha van közben kapaszkodónk.

Amikor ötévesen adjuk gyermekünk kezébe az okostelefont, akkor a felnőttkori öngyilkossági gondolatok kockázatát 48 százalékra növeljük, szemben a tizenhárom évesen telefont kapók 28 százalékával. Ez nem technológiaellenesség, ez tény.

„Egymás között megoldják” – mondják a gyermekek közötti konfliktusok kapcsán, ám ha a közösséget érintik a problémák, a megoldáshoz nem ez az út vezet. Hatványozottan igaz ez, ha valamilyen „mássággal” élő gyermek kerül be a közösségbe.

Miért van szükségünk élőszavas mesékre, történetmesélésre? Mi lesz a mesékkel a technológia előretörésével? A legsötétebb forgatókönyvtől nem kell tartanunk, mert velünk született történetéhséggel létezünk, mondja Bíró Erzsébet meseterapeuta.

Van egy zöld ruhám. Három éve folyton viselem, tehát örökzöld. Elfért benne pocak, plusz kiló, most meg jól fúj a szél alatta. Olyan lett, mint a fogkefe: mindenhova jön velem.

Gyermekkorunkból szívesen emlékszünk az óvónőkre, dadusokra is, akik mesékkel, finom ételekkel vagy éppen egy meleg öleléssel tették szebbé a napjainkat. Ahogy teszi Marika dadus is. Nála az ölelés kiapadhatatlan kút. Még én is kaptam belőle.