• Fotó: Kiss Bea
– Hogyan lettél meseterapeuta?
– Arra emlékszem, hogy a szegedi tankönyvboltban megláttam egy könyvet, az volt a címe, hogy Meseterápia. Akkoriban én már pszichodráma-terapeutának képeztem magam, már volt fogalmam arról, mi az, hogy terápia. És nagyon megtetszett a könyv borítója is. Megláttam rajta Boldizsár Ildikó képét. Úgy megragadott, hogy éreztem, nekem ezzel valami dolgom van. A meséket mindig is szerettem, úgyhogy jelentkeztem is egy képzésre. És akkor jött egyik modul a másik után, végül százhúsz órás képzésen vettem részt.
– Tapasztalataid szerint miért fontosak a mesék, amelyekről – ugye – azt mondják, hogy régi tudást, egyetemes emberi üzeneteket örökítenek meg?
– Ezt valahogy úgy tudnám láttatni, hogy amikor valakivel valami történt, abból született egy történet. És az emberek nemcsak, hogy elmondták egymásnak a történeteiket, hanem a történetek által adták át a tudásukat. Ahogy Boldizsár Ildikó monda,
olyan ez, mint egy egyetem, ez volt a fiatalok beavatása arról, hogy egy-egy családban vagy egy-egy közösségben hogyan történnek a dolgok.
Egyrészt megszülettek ezek a történetek, és adták tovább őket szájról szájra, másrészt figyeltek arra, hogy az igazság hangozzon el, mert ami nem volt igaz, azt kigyomlálták, az nem maradhatott fenn. Úgy gondolom, hogy velünk született történetéhséggel létezünk. Miért olyan népszerűek a filmek? Miért van az, hogy sorozatokba ragadnak az emberek? Vannak könyvklubok, ahol megosztjuk az olvasmányélményeinket. Ez is azt húzza alá, hogy az embernek történetéhsége van.
– Tehát úgy vagyunk kódolva, hogy szükségünk van a mesékre, a történetekre?
– Igen, és a másik, amit látok, hogy könnyebben fogadunk be egy tanítást, egy igazságot, ha az történetbe van ágyazva. A történetekkel úgy lehet átadni az igazságot, hogy befogadóvá válunk rá. Ráadásul, ha abban a pillanatban nem is értjük meg feltétlenül a mese üzenetét, lehet, hogy jön egy élethelyzet, amikor aktiválódni tud, és rájövünk, hogy ott akkor miről is volt szó. Fontos hangsúlyozni, hogy most a népmesékről beszélünk.
– Amikor eljön hozzád egy páciens, és közösen eldöntitek, hogy meseterápiával fogtok dolgozni, akkor ki választja ki a mesét?
– Ez változó. Van, aki hoz egy mesét, ami valamiért foglalkoztatja. Megtörténhet az is, hogy csak valami részletet tud belőle. Minden esetben érdemes megkeresni az autentikus forrást, érdemes megkeresni a mesét egy mesegyűjteményben. Például a Piroska és a farkas történetét annyiféle mesekönyvben láttuk leírva, és annyiféle módon, kilúgozva, megcsonkítva, megváltoztatva, nem mindegy, hogy melyikkel dolgozunk. Szóval vagy ő hoz egy mesét, egy témát, vagy pedig elém tárja az élethelyzetét, és én megkeresem az ehhez illő mesét.
– Bár azt gondoljuk, hogy a mesék elsősorban a gyermekeknek szólnak, mégis segíthetnek a felnőtteknek is. Hogyan?
– Igen, valóban él az a tévhit, hogy a mese egy gyermekműfaj. Pedig eredetileg a mesék a tanítást adták át, és nem a gyermekeknek, nem is nagyon voltak jelen gyermekek a mesealkalmakon. Inkább egy beavatási szertartás volt, egy tanítás arról, hogyan élünk mi a családunkban, a közösségünkben. Élő, szóbeli műfaj volt, és később jelentek meg azok a kutatók, akik ezeket lejegyezték, és így kötöttek ki ezek a történetek a gyermekszobákban. Most jellemzően úgy gondoljuk, hogy oda is valók, miközben egy felnőtt akár többet profitálhat belőlük – ha fogalmazhatok így –, mint egy gyermek, már amennyiben sikerül elfogadnia a mese vezetését vagy meglátnia benne a maga útját. Gyakorlatilag
a mese pontosan leírja azt a forgatókönyvet, amelyhez, ha igazodom, amelyet, ha követni tudok, akkor én is eljutok oda, hogy boldogan élek, míg meg nem halok,
legalábbis abban az élethelyzetben, amire az a mese válaszol.
A meseterápiás foglalkozás elején általában azt keressük, hogy a páciens hol látja magát a mesében, ami tulajdonképpen diagnosztikus jelleggel bír. Megmutatja, hogy hol van ő most az életében vagy egy adott életszakaszban. És a mese vége pedig nagy valószínűséggel megmutatja, hogy hova szeretne eljutni, ehhez pedig többnyire segítőkre lesz szüksége. Közben kiderül az is, hogy a segítők kívül vannak-e vagy inkább belső erőforrások, vagy hogy hogyan lehet őket megkeresni és mozgósítani. De ez jellemzően egy lassú terápia. Időre van szükség ahhoz, hogy egyik helyzetből a másikba átjussunk. Bár a mese szövege gyorsan végigvisz, de ezt lelkileg nem tudjuk ilyen gyorsan követni.
– Minden élethelyzetre találunk olyan mesét, amely segítségül szolgálhat?
– Nincs olyan mese például, hogy most kire szavazzak egy elnökválasztáson, de vannak mesék arról, hogy milyen nehéz választani, vagy hogy a választásainknak következményei vannak. Vannak irányzatok, amelyek szerint a mese egy használati utasítás, egy úti kalauz ahhoz, hogyan haladhatunk lépésről lépésre egy adott élethelyzetben. Szinte minden életszakasznak lehet meséje. Nagy eséllyel, ha sikerül együtt haladni a mesével, akkor megoldjuk azt az élethelyzetet, amiben vagyunk, és lehet, hogy beköszönt egy újabb mese.
– Miben látod a módszer erősségét? Kinél alkalmazható a meseterápia?
– Hatékony lehet annál, aki erre nyitott. Mint mondtam, jellemző ránk emberekre, hogy történeteket mesélünk, történeteket nézünk, olvasunk, szeretünk történetekben lenni. De a mese egy olyan különleges történet, és hangsúlyozom ismét, népmeséről beszélek, amelybe
bele van sűrítve egyfajta életbölcsesség, egyfajta világlátás, az évszázadok óta lepárlott életesszencia van benne.
Olvassunk meséket, népmeséket és hagyjuk, hogy szíven találjanak, ahogy Boldizsár Ildikó fogalmaz. És amelyik mese szíven talál, na, azzal van dolgunk. Továbbá feltehetjük a kérdést magunknak, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett a mesében. És főként ott, hogy mi nem tetszett, mi érintett kellemetlenül, ott van igazából az, amivel érdemes továbbmenni.
– Térjünk vissza egy kicsit a gyermekekre, mit jelent nekik a mese, ezen belül is az élőszavas mesemondás?
– A gyermekektől nem várhatjuk el, hogy úgy kapcsolódjanak egy meséhez, mint a felnőttek. Az ő esetükben inkább a megelőzés, a lélekfrissítés a fontos, és maga a történet, ami majd egyszer lehet, hogy visszaköszön, vagy letisztul, vagy ott lesz bennük. De hogy miért élő szóban? Ezt nagyon fontosnak érzem, ez nagy szívügyem. Mindannyian tudunk mesélni. Az, hogy beszélgetünk egymással, és elmondjuk, mi történt velünk ma, bizonyítja azt, hogy tudunk mesélni. Nagyon fontosnak tartom az „én-meséket”.
A legkisebbeknek annál többet nem is adhatunk, minthogy este újra elmeséljük a napjukat. Ehhez energia meg odafigyelés kell a szülő részéről, de megéri a befektetést.
Aztán eljutnak abba a korba, amikor már a mi történeteink is érdeklik őket, hogy velünk mi történt, másokkal mi történt. Ilyenkor, körülbelül hároméves kortól már behozhatjuk nekik a népmeséket. Élőszóban. Közben pedig tartsunk szemkontaktust a gyermekeinkkel, mert ugye, ez ma már nem olyan egyértelmű. Beszélünk mi hozzájuk, csak sokszor mögöttünk ülnek a kocsiban, vagy mi mesélés közben csinálunk valamit. Fontos viszont, hogy legyen szemkontaktus, hogy leüljünk beszélgetni a gyermekeinkkel, hogy figyeljünk egymásra. És ide bejöhet a mesemondás vagy a meseolvasás, egy olyan alkalom, amikor tényleg egymásra hangolódunk.
Az iskolában leggyakrabban olvasom a mesét a diákoknak, de amikor élőszóban mondom, az egy egész más jelenlétet, kapcsolódást tesz lehetővé.
Körülnézhetek, figyelem őket, a reakcióikat, látom, ha már nyüzsögnek, akkor rövidítem a mesét, ezt nem tudom megcsinálni kötött szöveggel. Ha látom, hogy kerekre nyílt szemmel, visszafojtott lélegzettel hallgatnak engem, akkor még jobban hangsúlyozom. A történet jobban át tud adni egy-egy üzenetet, ami jobban megmarad bennük, mintha csak úgy elmondom, mi a helyes vagy mi illik, vagy hogyan kell viselkedni.
– Mit javasolnál a szülőknek?
– A szülő nem meseterapeuta, és nem is kell annak lennie. A szülő maradjon szülő, töltsön időt a gyermekével, a meseolvasás pedig tényleg minőségi idő. Nincs azzal semmi baj, ha olvassuk a mesét, de azért jó, ha vannak olyan megszentelt alkalmak, amikor elmondunk egy történetet élőszóban.
Semmiképpen nem biztatnám a szülőket arra, hogy tanulságokat fogalmazzanak meg,
vagy hogy mindenképpen kimondják vagy kimondattassák, hogy egy adott meséből mit kell megérteni. Bízzuk rá a gyermekre, milyen üzenetet szűr le a meséből. Azt viszont megkérdezném szülőként, hogy mi tetszett és mi nem tetszett. Az igazi üzenet abban van, hogy mi nem tetszett. Ha tudom a gyermek mögöttes történetét, akkor annyira szépen összeáll, hogy egy mese hol nyom meg egy gombot. Tehát ez egy visszajelzés a szülőnek, hogy mi foglalkoztatja, vagy mi zavarja a gyermeket. Ha ugyanazt a mesét kéri, igen, mondjuk el neki újra és újra, mert valami van abban a mesében, ami talán biztonságot ad, vagy foglalkoztatja, vagy azt látja, hogy ott valami megoldódott, ezért újra és újra hallani akarja.
Szülőként sokszor azt gondolnánk, hogy egy mese félelmetes, ezért nem mondjuk el a gyermeknek, de ez legtöbbször nem így van.
Ha a gyermek nem kész képekben kapja a történetet, akkor ő maga képzeli el azt. A lelkünk pont annyit enged közel, amennyit el tudunk viselni. De ha a gyermek egy rajzfilmen, azaz készen kapja a történetet, akkor az horrorisztikussá válhat. Ezért nagyon óvnám a szülőket attól, hogy képernyőn nézessék a mesét, ilyenkor nem alakul ki a belső kép, ami nagyon fontos, értékes képesség. Idővel pedig talán nehézkes lehet a mesék megközelítése, ha nem tudjuk belül kialakítani ezeket a képeket.
– Miért ennyire fontos a belső kép?
– Napjainkban a sok képernyőidő, a rengeteg, minket körülvevő kép miatt félő, hogy a gyermekekben ez a képesség csorbulni fog. Mert amikor én mesélek, pörgetem magamban a képeket, a történetet, és azt leírom a szavaimmal. A gyermek pedig ennek a fordított műveletét végzi, a szavakból állítja vissza a belső képet, tehát a mesemondással vagy olvasással a gyermek belső képeinek kialakulását segítjük.
A mesét tényleg különleges szövegnek tartom, amely egyrészt tükrözi egy nép vagy népcsoport világnézetét, bizonyos élethelyzetekre vagy életfeladatokra adott megoldási kulcsát.
Másrészt lehetőséget ad az ember számára, hogy ezekhez az ősi bölcsességekhez igazítsa az életét, hogy akár a mesékben, úgy a saját életében is visszaállíthassa a felborult rendet, egyensúlyt, miközben bámulatosan letisztult és többnyire nagyon élvezetes történetekről van szó. Ráadásul a mese közösséget képes teremteni ember és ember között, sőt, a régi idők emberei és a ma embere között is. A gyermekek számára külön értéket hordoz a belső képek kialakítása, a szövegértés, az ok-okozati összefüggések felismerése terén, a felnőttek pedig önismereti eszközt is kaphatnak a kezükbe általa, hiszen a mese általában a rend felborulásával indul, amelyet a történet során a hős igyekszik visszaállítani. Közben próbákat kell kiállnia, ellenfeleket legyőznie, segítőket találnia. Mi ez, ha nem maga az ÉLET?
korábban írtuk
Péter Beáta: Mindannyian kisemberek vagyunk
Búcsújárás címmel mutatják be pünkösd szombatján a hagyományainkat felelevenítő és a kisembereknek is tükröt tartó drámát, amely ízesen és derűsen mesél nemcsak a hitünkről, szokásainkról, de rólunk is, akik itt élünk, a Szűzanya lábánál.
