Mindennapi küzdelmek
Még az éjszakai nyála az ajkai szélén, de mi az első dolog, amit a reggeli ölelés után kér? Rajszi – ahogy nevezik a rajzfilmet a Fekete gyerekek. Mikor tudja mama/apa/anya/szomszéd néni nyugodtan megetetni? Ha megy a rajszi. És jön az önigazolás: „nézd meg, milyen jól eszik! Megette az egész levest és a másodikot is!” Mi a kérdés, amikor kiveszem az oviból, na, mi? „Nézhetek rajszit?” Ha nyűgös: rajszi. Ha jókedvű: rajszi. Ha levert: rajszi. Ha zaklatott: rajszi. Ha nincs időd vele foglalkozni: rajszi. Ha van időd vele foglalkozni, de szívesen olvasnál valamit, vagy a telefonod böngészed, hogy ne maradj le semmiről: rajszi. Ha le szeretnéd húnyni a szemed 15 percre, mert fáradt vagy: rajszi.
Hálátlan lennék, ha azt mondanám, miért ilyen bő a rajzfilmválaszték: miért van Bing, Bogyó és Babóca, Bori, Sam, a tűzoltó, Mancs őrjárat, Villám Mcqueen, és a többi lányos és fiús mozgókép, ami leköti a gyermeink figyelmét. Miért nincs csak Mihaela vagy Arabella és a Nu, pogodi! amiket csak hétvégenként közvetítettek a tévében, egy megadott idősávban, és ha nem voltál „fiátént”, akkor lekésted. Ez persze ritkán történt meg, mert annak idején minden gyerek a tévé előtt ült az adott órában, hogy megnézze a „kedvenc” rajzfilmjét, akárcsak a szülők a Dallast, este.
Nem akarom visszasírni a gyerekkori rajfilmjeinket, mert az említettek közül csak Michel Vaillant volt emlékezetes, meg a Turbo rágó. Most, amikor csak kinyitom a telefonom, a táblagépet vagy az (okos)tévét, ömlik szembe a gyerekeknek szánt animációs filmek dömpingje,
Mert biza’ a rajszi az már azonnal is késő, és ha véletlenül megremeg a kezem a gombok nyomogatása közben, felébresztem a Hisztiszörnyet, és ha nem vagyok eléggé felvértezve, még alulmaradok a harcban.
A gyerekek kreatív ellenállása
Jónéhány év képernyőidő-korlátozás után elmondhatom, hogy egy dolgot biztosan elértem: a gyerekek kreativitását kiaknáztam. Na, nem kell mindjárt oklevelet gyártani a mintaszülőnek: a gyerek kreatív, amikor meg kell hekkelni a rendszert. Vagyis elértem azt, hogy számos módszerrrel próbálkoztak és próbálkoznak ma is, hogy átverjenek bennünket. És töredelmesen bevallom: sikeresen. Csakhogy
Amikor még kicsi, akkor eszméletlen, mennyire ügyesen képes meglesni a képernyőidő kódot például. De arra is képes, hogy addig nyomogassa a „Még egy perc” kérelmet, amíg megzavarodik maga a rendszer, és egyszer csak azt mondja nagy békésen: na tessék, tied a pálya.
Vagy, ha nincs jól beállítva a képernyőidő-korlát, az is előfordulhat, hogy miután lejárt az idő az egyik kütyün, folytatja a másikon. Meg aztán a harmadikon. Utána a negyediken, és ez addig megy, amíg vagy elfogy mindenik divájszon az idő, vagy a szülő észreveszi, hogy egy képernyőzombival él egy házban.
A szülői szerep dilemmái
Ilyenkor persze feltevődik a kérdés, amire magam sem tudom mindig a választ: mi a helyes reakció? Tépjem meg a fülét? Nem vagyok a fizikai agresszió híve. Ordibáljam le a fejét? Pipa. Jobban éreztem magam? Nem. Megoldottam a helyzetet? Pillanatnyilag igen, de hosszú távon nem. Kacagjak, és hagyjam, hogy addig gépezzen, amíg elalszik a töltő mellett? Időként ezzel fenyegetőzöm, és természetesen igenlés a válasz a gyermekem részéről: pontosan, ő addig szeretne gépezni, amíg lehet.
De mi van akkor, ha egyszer, csak egyszer megadom magam? Ha azt mondom: „Na jó, ma nincs képernyőidő-korlát”? Az univerzum nem omlik össze, az biztos. Másnap azonban már hallom is: „De apa, tegnap is engedted!" És kezdődik a véget nem érő alkudozás, amit elveszíthetek, ha nem vagyok kitartó.
Aztán ott van a mintaszülő kérdése. Az vagyok-e, ha vasszigorral betartatom a szabályokat? Vagy akkor járok el helyesen, ha rugalmas vagyok? „Rugalmasság" – milyen szép kifejezés a következetlenségre! Amikor fáradt vagyok, és nincs kedvem harcolni, azt mondom: „Ma kivételesen…” És a gyerek rögvest elraktározza ezt a mondatot, mint precedenst a jövőre nézve.
Persze, a pedagógiai szakirodalom megmondaná. De ki ér rá szakirodalmat bújni, amikor a gyerek az ajtót rugdossa, mert lejárt a képernyőideje, a kicsi sír, mert nem játszom vele, és a mosógép is épp most kezdett el gyanúsan csattogni?
Tanulságok
Ha most, évekkel a nagy elhatározás után visszanézek, mit tanultam a képernyőidő-háborúból, talán azt, hogy a legjobb szándékú korlátok is csak annyit érnek, amennyit betartunk belőlük. Meg azt, hogy a gyerek nem az ellenfelem, hanem a szövetségesem, ha megbeszéljük, mielőtt a „csatatérre” léptünk.
Aztán rájöttem, hogy
Mert az már önmagában is egy komoly önigazolás: „Én sem gépezek, látod?”
A legfontosabb tanulság talán az, hogy nincs tökéletes megoldás. Vannak napok, amikor sikerül okosan egyensúlyozni a képernyőidő és az egyéb tevékenységek között. És vannak napok, amikor túlélünk. Amikor a rajszi megment minket a teljes idegösszeomlástól. És ez is rendben van. Meg aztán, ha belegondolok: az én gyerekkoromban a szüleim azt mondták, hogy a tévé butít. Most pedig alkalmazásokat töltünk le, amelyekkel a gyerek angolul tanul, logikai feladatokat old meg, vagy épp programozni tanul.
Egy biztos: a képernyőidő-rendőr szerep nem hálás, de valakinek el kell játszania. És ha néha engedek is a szigorból, azért a küzdelem folytatódik. Mert talán nem is a korlátok betartatása a lényeg, hanem az, hogy megtanítom: vannak dolgok az életben, amelyek fontosabbak a rajszinál. Akkor is, ha ezt most még nem hiszi.
korábban írtuk
Szemkörnyéki karikák – egészségügyi vagy esztétikai kérdés? (VIDEÓVAL)
Visszatér a Kence, a Nőileg magazin új műsora, és ezúttal – mint azt legutóbb említettük – a szemkörnyéki sötét karikákról beszélünk.
