– Ha megkérdezik, mi vagy, mit mondasz? Csak, mert ritkán sodor össze az élet drámaíróval, ha jól megszámolom, rajtad kívül eddig talán eggyel sem az ezernél is több beszélgetőtársam közül...
– Pedig a drámaírók köztünk járnak (sejtelmesen nevet). Ezt továbbgondolva: mert milyen is egy drámaíró? Aki a sálját a válla mögé vetve, zord arccal vonul az utcán, miközben süvít a szél, zúg a vihar, az utca túloldalán pedig összesúgnak és mutogatnak rá, hogy „ni, ott megy a drámaíró!”? Hát nem. Hogy mi vagyok? Újságíró – ez határoz meg egy jó ideje, aztán szerkesztő is vagyok pár éve – nagyon szeretem ezt a munkát is. Néhány éve író is, és most már bátrabban biggyesztem a nevem mellé, de sokáig – noha már évek óta írtam a tárcákat, novellákat, és közben megjelent egy kötetem is – nem tudtam ezt bizton kijelenteni, főleg, ha végignéztem a könyvespolcomon. Íróbarátaim mondták, amikor tétováztam, hogy mi is kerüljön a nevem mellé egy-egy plakátra: fogadd el, hogy író vagy. Mert ez egy belső folyamat is, meg kell érni rá,
magunkban kell megszülessen az íróság. Hogy már nem csak írogatok, hanem igen, írok, dolgozom a szöveggel, tépelődöm rajta akkor is, amikor nem konkrétan vele foglalkozom.
Én így vagyok ezzel, van, aki két vers után lazán odaírja a neve mellé, hogy költő, ez is rendben van, mindenki maga tudja, érzi, másként működünk, jól van ez így. És akkor lassan drámaíró is lettem/leszek – ha azt nézzük, hogy írtam két drámát, és újabb drámaterveket szövögetek a fejemben, akkor igen, az vagyok. És amint az a tárcakötetem fülszövegében is áll: egyébként anya, társ, gyermek, rokon, barát és jószomszéd.
– Miért kezd épp drámát írni az ember lánya? Mert az, hogy íráskényszere van valakinek, az ismerős, na, de drámát? És még tanulni is a drámaírást? Miért?
– Az egyetemi alapképzés – teatrológia – a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál lettem művészeti titkár, dramaturg, majd az Udvarhely Néptáncműhelynél rövid ideig, aztán gyermeknevelési szabadságon voltam, ezt követően kezdtem a Csíki Hírlapnál… Eltelt néhány év, és éreztem, hogy még tanulnék valamit intézményes keretek között, láttam, hogy van a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen drámaíró mesteri, és felvételiztem.
Itt születtek meg a Búcsújárás első jelenetei – írásgyakorlatként –, de akkor még nem gondoltam, hogy egész estés darab lesz belőle.
Időközönként írtam még hozzá, majd 2020-ban, amikor a koronavírus-járvány miatt nem lehetett hagyományos módon megtartani a csíksomlyói pünkösdi búcsút, jutott eszembe, hogy írjak egy háromfelvonásos drámát belőle. Pályáztam a Petőfi Irodalmi Múzeum Örkény István drámaírói ösztöndíjára, a kuratórium pedig támogatta az elképzelést.
– Nagyon vicces (mégis, üzenetes) tükröt tart a Búcsújárás című drámád, amelyet pünkösd szombatján Csíkszeredában láthat a nagyérdemű. Tényleg ilyenek vagyunk... Rengetegszer nevettem, miközben olvastam. A humor tudatos cél, amikor írsz?
– Nem, olyan értelemben nem, hogy akkor én most leülök és írok egy vicces szöveget, amelyen úgy fognak kacagni, de úgy, hogy még a térdüket is csapkodják. Alakította magát, ők ilyen figurák, kérték a helyzetek. Ugyanakkor öröm volt ezt a szöveget írni, nagy beleéléssel és lendülettel tudtam dolgozni rajta, a mindenféle felmerülő és megoldandó problémával együtt, ami ezzel jár.
– Nagyon jól hozod a darabban a csíki székelyt (aki lebőgi a gyergyóit), a moldvai csángót és a külföldre csángáltat is… Nyelvjárásban is. Jegyzetelsz vagy ennyire figyelsz és memorizálsz?
– Borzasztó a memóriám. Van, hogy leírok egy-egy utcán, vonaton, bárhol hallott, frappánsnak vélt szófordulatot, mondatot, poént, ötletet, de aztán elfelejtem, hová írtam. Próbálkoztam memóriajavító bogyókkal, de nem tudom, hatásosak voltak-e, mert mindig elfelejtettem bevenni. A viccet félretéve, a napi munkám során a nagy pörgésben igen, jegyzetelek, hangfelvételt készítek, fontos, hogy az információt hitelesen adjam át. Az irodalmi szövegek esetében inkább hangulatokból táplálkozom, és abból, ami a mindennapok során belém ivódott, amit tapasztalok, és amit továbbgondolok. Példaként Anti bácsi, a darabbeli csángó zarándok egyik monológja jut eszembe. Évekkel ezelőtt voltam a Gyimesekben egy felújított kultúrház átadásán, erről tudósítottam. Az ünnepség része volt egy szekeres felvonulás is, és
egy olyan fogatra ültem fel többedmagammal, ahol a lovaknak nagyon nem tetszett, hogy befogták őket, mivel előtte napokig szabadon kószáltak, legeltek a gyimesi dombokon.
Nem, nem volt rövidebb egyik lábuk sem (nevet). Húztak félre, alig tudta tartani a gazda a gyeplőt, köpködtek hátra, még otthon is lónyálat törölgettem a szemüvegemről. Csóválta a fejét a gazda, hogy ilyent nem látott, mondtam, biztos, boszorkány van a szekéren (nem kellett volna). Szóval, emlékezetes utazás volt, és amikor írtam a darabot, beugrott, igen, Anti bácsi kell ezt elmesélje – persze, a darabbeli kontextusban. Számos ilyen hallott, látott, megtapasztalt élményt beleszőttem, nem öncélúan, hanem mert hozzáadott valamit a karakterhez, a cselekményhez.
– Szinte minden írásod a kisemberekről szól. Hétköznapi kicsinyességeinkről, kis örömeinkről, kis bánatainkról. Ilyen kisemberek vagyunk itt errefelé? Vagy ez a te szubjektív perspektívád?
– Mindannyian kisemberek vagyunk. Még a nagyemberek is. De a kiindulópont nem is a kis vagy nagy jelző, hanem az ember. A munkám során (is) megtanultam: mindenkihez tisztelettel, emberként kell fordulni, szólni. Az embert kell elsősorban meglátni. Persze ránk rakódik, elfedjük magunkat mindenfélével, de hát ez is emberi, nem? És igen, sokszor gyarlók vagyunk, kicsinyesek, irigyek és ugyanakkor szerethetőek minden ügyetlenségünkkel, sutaságunkkal együtt. De ha felismerjük ezeket, és még kacagni is tudunk rajta, magunkon, akkora baj nincs. Aztán:
ha a világ nagy dolgait, sorsdöntő történéseit, az eget rengető, egzisztenciális gondolatokat a kisemberek szemszögéből mutatjuk be, talán könnyebben tudunk azonosulni ezekkel.
Apropó gonoszság: még nem tudtam egy igazán gonosz karaktert megalkotni, mindig felmentem valamivel. Úgyhogy ez egy jó (írói) feladat, megteremteni egy abszolút gonosz figurát – már ha van ilyen.
– Hosszú a dráma útja a színpadig?
– A Búcsújárást 2020 végén fejeztem be, ’21 januárjában a Magyar Kultúra Napján már az első felvonásból volt is egy felolvasóest a Csíki Játékszínben. Aztán pünkösdkor a teljes darabot láthatta, hallhatta a közönség szintén felolvasószínházi előadásban, Dálnoky Csilla rendezésében. Ez óriási dolog volt számomra – első drámás szerzőként –, hogy egy hivatásos színház rögtön felkarolta a drámát. Később még volt egy felolvasási alkalom, aztán valahogy „elfelejtődött”. Időről időre felmerült, hogy jó lenne elővenni, de zajlott az élet, teltek az évek. Aztán néhány hónapja megjelent egy drámaantológia a Színház- és Filmművészeti Egyetem, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet és a L’Harmattan Kiadó gondozásában, válogatás az Örkény István-ösztöndíjasok által írt művekből.
A Búcsújárás is bekerült a Százhúszból hét című kötetbe, és ezáltal többen felfigyeltek rá.
Húsvétkor az Érd-parkvárosi Református Gyülekezet színjátszói adták elő az első felvonást Havasi Tamás rendezésében, és tavasszal felhívott Nagy Tivadar, a Role zenekar frontembere, hogy mi lenne, ha pünkösdkor ismét bemutatnánk. A rendezésre Tarjányi Krisztina Irmát kértük fel, és ő – örömünkre – elvállalta. A megszólított színészek közül legtöbben – volt, akinek már be volt táblázva a pünkösdi időszak – első hívásra rögtön igent mondtak. Hála és köszönet mindenkinek. Itt tartunk most.
– Te „menedzseled” is ezt a produkciót. Ez sem gyakori...
– Ez enyhe túlzás, de igen, benne vagyok nyakig. Lehet, hogy nem túl elegáns, hogy én szervezkedek itt a darabom bemutatása körül, de így alakult. És eltörpül amellett a drámaírói egóm, hogy ah, én vagyok a szerző, mert ez egy jótékonysági előadás, egy csíkszeredai kisfiú kezelési költségeire ajánljuk fel a beérkező adományokat. A jótékonysági pünkösdi koncert/előadás hagyományát a Role zenekar teremtette meg Csíkszeredában, ez lesz a huszadik alkalom. Ugyanakkor, ez egy nagyon vagány csapatmunka, tele izgalommal, örömmel, fáradtsággal és bosszúsággal, de sikerélményekkel is, amikor egy-egy felmerülő problémát meg tudunk oldani. Mindenképp hasznos tapasztalás. Mindenkinek megvan a feladata, és nagy segítőnk Balogh Bíborka, aki összefogja mindezt.
Aki már szervezett hasonló eseményt, tudja, hogy iszonyat nagy munka van mögötte,
és tényleg mindenki azon dolgozik, hogy pünkösd szombatjára a lehető legjobban összeálljon minden. Amikor nekifogtunk, nem volt semmink az elhatározáson kívül, hogy meg fogjuk valósítani. Éppen ezért fontos kiemelnem, hogy az általunk megszólított támogatók, társszervezők, a kollégáim és különböző segítők az első szóra mellénk álltak, és ezt hálásan köszönjük, nélkülük nem valósulhatott volna meg mindez.
– Emlékszel az első pünkösdi búcsúdra? Mert nekem egy életre emlékezetes maradt, noha munka miatt voltam az elsőn…
– Nagyon emlékezetes maradt az első csíksomlyói pünkösdi búcsú, amelyen részt vettem – noha azóta szinte minden évben, amikor csak tehetem, megyek, húz, vonz. Nyolcéves voltam, 1990-ben, ez volt az első olyan búcsú, amelyet sok év után szabadon meg lehetett tartani. Emlékszem a felnőttek izgatott készülődésére, arra az örömre, hogy igen, ismét lehet Csíksomlyóra menni – szabadon! Drága Matild nagynéném vállalkozott arra, hogy a nővéremet és engem elhoz, ők Csíkrákosról jöttek a keresztaljával, mi Csíkcsicsóban csatlakoztunk, és onnan mentünk gyalog (talán szekér is volt).
Emlékszem a Mária-énekekre, amiket útközben énekeltek, a rákosi csengettyű hangjára, arra, hogy mindenhol a kapuban ki voltak állva a népek, friss vízzel kínáltak…
Akkor még a kegytemplomban tartották az ünnepi szentmisét, nagy tömegre emlékszem, a templomkertbe fértünk csak be. Előtte én úgy képzeltem gyermekként, hogy mivel ez nagyon komoly vallásos dolog, hogy elmegyünk, és egész nap letérdelve imádkozunk. A misét követően nagynéném kosarából előkerültek az otthonról vitt finomságok, még búcsúfiát is kaptunk, hazaérve – szintén gyalog – este nem akartunk lefeküdni, úgy tele voltunk energiával. Mindenképp meghatározó élmény volt.
– Mindig izgulsz, amikor egy írásodat olvassák, most épp nézni fogják, gondolom, sokszoros az izgalom… Vajon, sosem lesz olyan érzés(ünk), hogy márpedig ez nagyon jó, hogy magabiztosan állj(unk) a nagyérdemű olvasó/néző elé?
– Most, amikor válaszolok a kérdéseidre, hajnali négy óra van. Egyrészt, amint már említettem, sok a tennivaló egy előadás megszervezése körül, másrészt hát igen... ott van ez a fránya, megmagyarázhatatlan izgalom. Az jut eszembe, hogy mielőtt még megszületett volna a lányom, mindig mosolyogtam azon, ha a szülők szipogtak a nézőtéren, amikor a gyermekük szerepelt. Aztán
Eszter első óvodai „fellépésén” én voltam az első, aki papírzsebkendő után kutatott a táskájában.
Kicsit ehhez az érzéshez hasonlítanám. Nem a meghatottság miatt, hogy az én szövegemet olvassák/játsszák (szép is lenne, ha a színpadon zajlik az előadás, és a szerző zokog a sarokban), hanem az izgalom miatt, hogy mindaz, amit én elképzeltem, más értelmezésében hogyan szólal meg, működnek-e azok a fordulatok, adott esetben poénok, egyáltalán átment-e az alkotói szándék. És ha már szöveg: annak is egy adott ponton el kell engedni a kezét, járja a saját útját, ha van/lesz neki. A kételkedés pedig mindig ott kell legyen bennünk. Az mindig gyanús, ha egy szerző túl magabiztos… És ha már izgalom, akkor legyen még fokozva: Eszter is benne van ebben az előadásban…
– Ha ma lenne pünkösd, és Lajosként, a főszereplődként állnál a Babba Mária lábánál, mit kérnél (nekünk, székelyeknek)?
– Reményt. Kevesebb egymásra mutogatást, több odafordulást egymáshoz. Ugyanakkor hitet és derűt – mert ha ez a kettő megvan, mi baj lehetne? S ha jön is a baj, amiből igencsak kijutott (az utóbbi időben is), könnyebb átvészelni.
A Búcsújárás három felvonása három különböző év pünkösdi időszakán vezet végig. Az első felvonás 2017-ben játszódik, amikor a pünkösdi búcsút a kanyarójárvány árnyékolja be. Itt ismerjük meg a szereplőket, Lajost, a közbirtokosság elnökét, Magdolnát a feleségét, és a hozzájuk betérő zarándokokat. A második felvonás a történelmi jelentőségű pápalátogatásnak állít emléket, a harmadik felvonás pedig a 2020-as év pünkösdjét, a koronavírus járvány teremtette helyzetet mutatja be.
Időpont: 2025. június 7. (pünkösdszombat), 18 óra
Helyszín: Csíkszereda, Szakszervezetek Művelődési Háza
korábban írtuk
Magyari Tekla: Nem csak borsót ültetek
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
