– A női lelkészek léte – különösen a rendszerváltás előtt – szembement a hagyományos nézetekkel, és te vállaltad az esetleges konfliktusokat, amikor 1989-ben a teológiára jelentkeztél. Lázadó típusúnak tartod magad?
– Ez nem annyira szembemenés volt, mintsem vágyakozás az elérhetetlenre, majd egy mély levegő, hogy megpróbálom. Miután felkerültem a teológiára, és megismertem a többi lányt – visszagondolva –, ők sem lázadásból jelentkeztek. A lelkészségnek a hit a talaja és a levegője, és – bár a hit állapotában is megkérdőjelezünk dolgokat, hittételeket, szokásokat –, maga a szembenállás nem lehet hívó szó. Így érzem…
Különlegesebbnek láttam a női lelkészt, ez tagadhatatlan, és nekem meg is adatott, hogy női lelkészem legyen, Antalné Járosi Margit személyében.
Egyre fontosabbnak érzem, hogy kamaszlányként az ő igehirdetéseit hallgathattam, és közelről láthattam, tapasztalhattam, ahogy nőként és lelkészként egy közösség közepén létezik.
– Fiatal lelkészként, amikor még Kovászna megyében szolgáltál, verseid jelentek meg, de aztán mély csend következett. Nem éreztél akkoriban alkotói vágyat? Vagy csak elfojtottad?
– Mindigis írtam, akkor is, amikor „mély csend volt”. De messze kerültem Kolozsvártól és minden irodalmi centrumtól, ráadásul úgy, hogy benne sem voltam. Nehéz volt bátorságos lélekkel újra és újra a szerkesztőségeket ostromolni. Nem voltam biztos a szövegeimben sem.
– A férjeddel együtt a Bánságba költöztetek, ma is mindketten lelkészként dolgoztok. Hogyan érett meg benned a döntés, hogy a szolgálat mellett Szegeden összehasonlító irodalmat tanulj?
– Az irodalomelméleti hiányosságaim nagyon zavartak, tudtam, hogy írni fogok, de azt is, hogy elméleti alapozás nélkül nem működhet.
Valahányszor belefutottam olyan esszékbe, tanulmányokba, amelyek hihetetlenül izgalmasak voltak számomra, mindig hiányzott egy-két szál a megértéshez. Az irodalom is egy szakma.
Szegeden nagyon jó az összehasonlító irodalom szak, ráadásul közelebb van Temesvárhoz, kézenfekvőnek tűnt. De logisztikailag mégis képtelen egy helyzet volt, ugyanis abban az időben még „zöld kártyát” kellett felmutatni a határon az autós átlépéshez, ennek az ára pedig száz dollár volt. Úgyhogy a magyar-román határtól legtöbbször stoppoltam.
– Női történeteket, női sorsokat írsz meg, és mintha minden mondatodban érzékelhető lenne a női perspektíva. Említetted korábban, hogy már régóta a női írók szövegei találnak meg. Mit jelent számodra női írónak lenni?
– Hozzáértem a nőiségemhez, mire negyven lettem, másként és többet foglalkoztam azzal, ami addig adottnak tűnt – hogy ebben a csomagban érkeztem a világra, női testben. Az érdeklődésem körülbelül innentől kezdve a női létre fókuszált, bármilyen területen is mozgolódtam, irodalom, színház vagy akár képzőművészet. De a teológián belül is a női perspektíva kezdett foglalkoztatni. Néhány év így telt el, mire tudatosult bennem, hogy igen, a női alkotókra figyelek. A női író szóösszetételben a nőiségem adott, az íróságot még csak szokom. Ha veszek egy mély levegőt, és azt mondom, igen, író – is – vagyok, innentől természetes, hogy azokat a témákat írom meg, amelyek életbevágóan fontosak nekem.
– Leginkább erdélyi női sorsokról írsz, valószínűleg a saját élettörténeted is összefonódik a szereplőidével. Voltak olyan pillanatok írás közben, amikor az irodalom eszközeivel jobban megértetted a saját életedet vagy a szerepeket, amelyeket megélsz?
– A felmenőim érdekelnek egyre inkább, mégpedig női vonalon. Ezekre az életekre viszont az elbeszélő lát és láttat rá, igen, egybeírom őket mindazzal, ami engem foglalkoztat. A történeteket így működtetem, ez izgat, én ezekből az erdélyi nőkből születtem.
Nekem nem a ma divatos önismeret a célom, hanam maga az írás, és közben problémákat kell át- és újragondolnom.
Az interjúk során is ez utóbbi történik, nagyon inspiratív kérdéseket kapok, amelyekre nem szeretnék rutinból válaszolni, és valahányszor nekifutok, rájövök, hogy sok munkával jár, sokféle viszonyt kell újra- és átgondolnom, viszonyomat hithez, nőiséghez, szövegekhez, szentséghez, családhoz.
– Elbeszélőként olyan történeteket alkothatsz, amelyekben a hit mellett a kételyek is megjelenhetnek. Feltételezem, hogy ezek is alakítanak a nőiséghez, a hithez, a családhoz való viszonyulásodon.
– A kételyek a lelkészségben is megjelenhetnek, sőt, megjelennek. A Szentírás tele van kételyekkel, igazi beszélgetésekkel. A különbség talán a nyelvben, azaz a formában van. A Szentírás legalább annyira radikális, mint a szépirodalom, gondoljunk Annára, a kétségbeesett szerelmes nőre, Sámuel (jövendőbeli) édesanyjára, vagy Gómerre, Hóseás próféta házasságtörő feleségére, csakhogy ezek a történetek a Szentlélek nyelvén íródtak, így érvényes üzenetek kötődnek hozzájuk. Amelyekért meg kell persze dolgozni, a Lélek szövegeit nem érinthetjük meg rutinosan…
Az írói és a lelkészi „üzemmód" felszabadultságot hoz az életembe, bizonyos hangsúlyokat a szószéken és bibliaórákon, míg másokat prózában mondok el.
Érzem, mikor melyik a megfelelő terep. Ugyanakkor észnél kell lennem, nehogy játékba, bújócskába fusson ez a két létmód. A játékosság mindkettőben megtermékenyítő, miközben egyik sem játék.
– Bár a kereszténység tabuként kezeli az egyszerre szent és bűnös, egyszerre hangsúlyos és elhallgatott testet, te egészen szabadon viszonyulsz a szövegeidben ehhez a témához. Hogyan vált fontos témáddá az öröklött női testtudat?
– Nem kifejezetten a női test(tudat). Maga a keresztény test terhelt, ezen belül is leginkább a protestáns test. A protestáns ember nincsen jó viszonyban a testével, ezt örököltük. Minden ébredési mozgalom testellenes volt, a testtel kapcsolatos problémákat pedig egyszerűen elhallgatták. Ha nem sikerül „kézben tartani” a testet, minimum elhallgatjuk. Ez az én örökségem is. A lélekre figyeltünk, a jobbik részünkre, amely Isten felé igyekszik, de amelyet gáncsol, szinte ellehetetlenít a test. Én viszont nő vagyok, és csak a női testről, a női test fájdalmairól és örömeiről tudok írni. Ennek a hagyománynak látom a lehetetlenségét, a bennünket sebző pontjait, és a próza eszközeivel szóvá teszem. Más témák is foglalkoztatnak, amelyek intenzíven megjelennek az írásaimban, viszont azt tapasztalom, mivel lelkésznő vagyok, és a prózám tabudöntögető, az interjúk általában ezt tematizálják. Ami egyáltalán nem gond számomra, hiszen a kispolgárság mindig is távol állt tőlem.
– Nem hétköznapi vállalás egy lelkésznő részéről ez a tabudöntögetés, ezért maradnék még a témánál. Mit szól az elbeszéléseidhez a gyülekezeted? Hogyan viszonyul a szövegeidhez az egyházad?
– Erre nincs válasz, mert nincs ilyen egységes viszonyulás, a gyülekezetem és az egyházam egységes egészként – nyilván – nem szólal meg az elbeszéléseim témájában. Egyes gyülekezeti tagok és egyek kollégák érdeklődnek, és ez nagyon jólesik nekem. A gyülekezetem jellemzően román kulturális hátterű, a kortárs magyar szépirodalom nem lehet könnyű dió számukra.
Egyesek mégis nekifutnak, leginkább a nők, női presbitereim, nőszövetségi tagok, akik beleolvasnak interjúimba, szövegrészekbe, és megérzik, hogy mindez róluk – is – szól, és kérik a kötetet.
Nem ért támadás. Kollégáim közül inkább a nők érdeklődnek, de férfi kollégák is olvasták már a kötetet, rámírtak, ők is fontosnak tartják a kérdéseket, amelyek megjelennek a szövegekben. Ugyanakkor szerintem nem a témáim és a nyelvem radikalitása tartja távol a belső egyházi embereket a kötetemtől, inkább arról van szó, hogy kevesen olvasnak kortárs szépirodalmat. Bár ne volna igazam.
– Mit gondolsz, miért nem változott az évszázadok során az egyház, a kereszténység testhez való viszonyulása? Egyáltalán, hogyan kellene cselekedni, hogy ez a kérdés ne maradjon érinthetetlen?
– A hívő ember a maga spirituálisát, hitét testre kell hogy fordítsa, „testbe engedje”, egyébként skizofrén helyzetbe kerül, abba a bizonyos „bort iszik, s vizet prédikál” címűbe. És fordítva, a testet be kell engednie a lelkébe. A kettőnek érintkeznie kell. A Biblia erre vonatkozólag nyújt ugyan pilléreket, de nem életvezetési tanácsadást. Az Ószövetség egyébként testszagúbb az Újszövetségnél, miközben az Újszövetségben találjuk a leginkább testközeli jelet, hiszen a Megváltó testben érkezik közénk. A test értelmezési problémája azonban nagyon korai. Az egyháztörténet során a korszellem is hozzáadódott a test teológiájához, az első évszázadokban a szabatosságból kellett „kimenteni" a testet, gondoljunk arra a római és kisázsiai közegre, amelyben építkezett a kereszténység, a középkorban pedig, a háborúk és járványok korában megint csak célszerű volt a testet visszavonni.
A test megbetegít, a test utálatos. Ugyanakkor egyedül a test megfogható, tehát a testünket büntetjük, ha lelkiismereti vagy hitbeli problémák adódnak az életünkben.
Az sem mellékes, hogy a középkori egyház elvilágiasodására aszketikus válaszok érkeztek, szintén belülről, ellenhatásként.
Valahányszor nekifutunk a test-kérdésnek, fontos, hogy kontextusban tegyük. Ugyanis a Bibliában rengeteg egymásnak ellentmondó igevers van, egyetlen igevers alapján nem vonhatunk le semmilyen következtetést. Nagyon fontos volna, hogy a teológusok és az egyház között legyen intenzív párbeszéd, az egyház hívja segítségül a teológia művelőit. Ez negyvenöt után már nem működött, és kilencventől teljesen érthetetlen, hogy miért nem. Amenyiben az egyház felső fóruma a teológusaival időről-időre lefolytatná a fontos beszélgetéseit, tisztázná az alapvetéseket, szép lassan lecsorogna mindez a hívő emberek szintjére. Ezek igen finom elmozdulások lehetnek, nem a hitünk alapjairól beszélek. De éppen ezektől az igényes beszélgetésektől és vitáktól szoktunk el.
– Mit gondolsz, mennyire segíthetik az írásaid ezeket a finom elmozdulásokat? Működhet-e az irodalom egyfajta csendes forradalomként?
– Semmiképpen. Csak annyi történt, hogy egy szerző, aki civilben lelkésznő, megjelentetett hat nagyelbeszélést, és mindegyikből kiderül, a hívő embernek is van teste, és ez a test néha problémákat okoz, és még gyakrabban boldog perceket. Talán bátorítás lehet az olvasónak ez a kötet, jobban hasonlítunk egymásra, mint elsőre gondoljuk… Az irodalom nem forradalom, egy író a mondatait szöszöli, minél jobb műveket szeretne írni, és minél több olvasóhoz eljutni.
Az irodalom nem beleszólni és megváltoztatni akar. Ennél nagyravágyóbb. Önmagaddal szembesít, beléd bújik, találd meg önmagadat a szövegekben, feledkezzél bele a lapokba, történetekbe.
Mekkora ajándék nekem, amikor azt írják, belefelejtkeztek a (női) történeteimbe.
– Kik fogják megtalálni önmagukat Mátyus Melinda következő szövegeiben? Kikről fognak ezek szólni?
– Megintcsak nőkről. A női felmenőimről, spirituális közegben és történelmi határhelyzetekben, egybeírva a szórvány közeggel, amelyben élek. Minden nőt bátorítok, a maga helyén és saját eszközeivel élje meg és fogalmazza meg a nőiségét, a nők mindig jobbá tették a világot.
Cikkünk a Nőileg magazin 2025. februári számában jelent meg.
