• Fotó: László Ildikó
Meghatározó munkát végzett a 20. század elején Székelyudvarhelyen néhány kinevezett rajztanár. Spanyár Pál és Haáz Ferenc Rezső igényes rajzórákon kiváló vizuális nevelésben részesítették diákjaikat, megszervezték az első iskolai képzőművészeti kiállításokat, díszletet és jelmezt készítettek az akkoriban népszerű színházi produkciók előadásaihoz, élőképeket mutattak be a városi szabadlíceumi műsorokon, valamint igencsak gazdag és értékes életművet hagytak hátra a helyi múzeum gyűjteményében.
A második világháborút követő időszakban Maszelka János képzőművész volt az, aki alkotó és szervező tevékenységével az elődök nyomába lépett
– magyarázza Lőrincz Ildikó művészettörténész. „Igencsak szerteágazó és további kutatásra váró társadalomtörténeti kérdés, hogy Erdélyben a művészeti központoktól távolabb eső településeken milyen tényezők határozzák meg a képzőművészeti élet alakulását, a kisvárosi képzőművészek sorsát, egyáltalán az alkotóknak milyen lehetőségeik vannak az elvidékiesedés veszélyeinek kivédésére?” – veti fel.
Mentor, alkotó
Maszelka János 1962-től kezdődően, a helyi Művelődési Ház alkalmazottjaként, évtizedek célratörő munkájával városát az erdélyi magyar képzőművészet egyik legmegbecsültebb vidéki központjává változtatta, szerepe vitathatatlan a helyi művészeti élet és művészcentrikus kultúra megteremtésében. Hónapról hónapra több százan vettek részt az általa szervezett kiállításmegnyitókon, ahol rangos művészek műveit mutatta be mintegy harminc éven át, az alkotóktól egy-két képet visszatartott, az így létrejött gyűjtemény pedig része az 1979-ben megnyílt székelyudvarhelyi Képtár értékes anyagának. A művészeti élet mentorálásán kívül
Maszelka folyamatosan alkotott, olajfestményei, pasztelljei és grafikái egyrészt közgyűjteményekben, de javarészt magángyűjteményekben maradtak fenn.
Képeinek stilisztikai és tematikai előzményeiként meg kell említenünk Nagy István tájegységi-sorsképi vonásokat tükröző műveit, valamint Nagy Imre szerepét, az ő 1944 utáni festészetének idillikus légkörét. Meghatározó hatással volt Maszelkára az a lelki-tudati megvilágítású festészet is, amit Balázs Imre és Szécsi András műveltek.
Maszelka olajképein továbbfejlesztette a táj és az ember lelki kapcsolatát megjelenítő, expresszívbe hajló késő posztimpresszionista örökséget. Pasztellképei a székelyföldi táj kimeríthetetlen természeti-légköri változatosságát, színességét, monumentalitását tükrözik. Ezeken a művein teljesedett ki a színkezelése, tájképeibe belevitte az általa jól ismert vidék emberét, szokásait, kultúráját, építészetét.
Elsősorban a Hargita és a Nagy-Küküllő szerelmesének tartotta magát, ide vonult el, ha csendre vágyott, ha festeni vagy éppen horgászni akart.
A Máréfalvi-patakról, a Szentpáli-tóról, a Nagy-Homoródról, a havasi patakokról készült számos vízparti képe. Bartis Ferenc szárhegyi származású író, költő mondta róla: „vizei egyszerűek: lelkünkből erednek, és oda térnek vissza...” Végül, de nem utolsó sorban, Maszelka grafikái, szén- és ceruzarajzai a hetvenes-nyolcvanas évekből származnak, szénrajzportré-sorozata megörökíti a magyar kulturális élet nagyjait. Biztos kézzel megrajzolt arcképei jó emberismeretről, lélekbe látó tudásról tanúskodnak.
„Lehetetlenség röviden értekezni Maszelka gazdag életművéről, azt azonban elmondhatjuk róla, hogy – akárcsak Spanyár és Haáz esetében – az erdélyi magyar képzőművészet kutatása még adós a művészeti centrumoktól távol eső, de igencsak jelentős székelyudvarhelyi képzőművészeti élet részletes feltárásával” – hangsúlyozza a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze.
Kávé Maszelkával
Kétségtelen, hogy Maszelka János az erdélyi magyar képzőművészet megkerülhetetlen alakja, ám mindezen túl
a székelyudvarhelyiek számára ő „Maszi bácsi” volt: kovászember, aki tevőlegesen alakította a helyi kulturális életet.
A kolozsvári egyetemi évek után magával hozta az álmait Székelyudvarhelyre, és csakhamar a kisváros egyik művelődésszervezőjévé vált.
„Vádolták azzal, hogy túl termékeny volt. Udvarhelyszéket festette, és valóban, rengeteg képe született. A mai napig számtalan helybéli otthonban őrzik Maszelka képeit, mert az emberek megtalálják magukat a képeiben, a gyermekkorukat, az emlékeiket” – magyarázza Balázs Attila. A fotográfus magángyűjteményéből nyílt nemrégiben kiállítás Székelyudvarhely egyik legnépszerűbb kávézójában.
A Kávézz Maszelkával! című tárlat egyfajta kísérlet, tudjuk meg. „Hiszek az alternatív kiállítótérben, abban, hogy az ilyen közösségi terekben nagyobb közönséget, több korosztályt is el lehet érni. Ugyanakkor tény, hogy manapság, ha nem tolod az emberek orra alá azt, amivel meg akarod fertőzni őket, akkor az elvész a közösségi média, az algoritmus zavarában” – teszi még hozzá Attila.
Külön elégtétel, mondja, figyelni, ahogyan a fiatal, középiskolás generáció rácsodálkozik a képekre.
Attila Maszelkához való kötődése nem pusztán szakmai jellegű, és vannak így ezzel még sokan, udvarhelyiek. „Apámmal sokszor elmentünk a kiállításaira, tudta, hogy bejutottam egyetemre, érdeklődött, hogy mivel foglalkozom. Foglalkoztatták az újdonságok, nyitott volt. Ha ma még közöttünk lenne Maszi bácsi, akkor szerintem érdekelné a képszerkesztéstől a mesterséges intelligenciáig minden. Merthogy ő ilyen volt, közvetlen. A barátsága és a közvetlensége egy percig sem volt protokolláris.”
Cikkünk a Nőileg magazin 2025. novemberi számában jelent meg.
korábban írtuk
Fodor Györgyi: Többet ősszel, mint erővel
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
