• Fotó: Csinta Samu
– Az utóbbi időben szakmai és világi – köztük magyar állami – elismerések pontozzák művészete értékelését. Egy mély katolikus hitben élő ember milyen polcra helyezi a hasonló elismeréseket?
– Természetesen nagyon jól esnek. A város által rendezett életműkiállítás is, de különösen meglepett a magyar állami kitüntetés, amelyre Szebeni Zsuzsa, a Liszt Intézet sepsiszentgyörgyi igazgatója javasolt. Kivételes megtiszteltetés, hogy Áder János köztársasági elnök aláírásával kaptam meg, akit emberként is nagyra becsülök, mióta hallottam a tanúságtételét az Eucharisztikus Kongresszuson.
A hiúsággal naponta meg kell küzdenem, és Isten az, aki megment bennünket ettől a bűntől. Amióta megtértem, a művészetet Isten szolgálataként fogom fel,
folytatom az utóbbi évtizedben művelt evangéliumi művészetet, evangélikus és biblikus témájú munkák jönnek a lelkemből, nagy világi témáim nincsenek, illetve a világi témákhoz is a szentírási vonatkozásokat figyelembe véve viszonyulok. Az én művészetem immár kizárólag a hittel, egyházzal kapcsolatos, rájöttem, hogy mindig ezt kerestem. Ezért kellett nekem beszaladnom minden utamba kerülő templomba. Ezzé kellett válnom. Megtaláltam az utamat.
– Szükséges-e feltétlenül a vallásos meggyőződés, az erős hit ahhoz, hogy valaki templombelső díszítésébe, oltárképek megalkotásába fogjon?
– A hit megléte mindenképpen jót tesz a műnek. Az én Istenbe, feltámadásba, az örök életbe vetett hitem mindig megvolt. Gyermekkoromból, serdülőkoromból azonban hiányzott a vallás gyakorlása, márpedig anélkül nem lehet eljutni az értelmet is átható, tudatosult hitig. Bennem ez elsősorban azt jelentette, hogy
bármerre jártam, a templomokat kerestem, és ha megláttam egyet, mindig Istenre gondoltam. A szép iránti érzékenységem is megnyilvánult ebben az érdeklődésben.
Az édesapám ágáról érkező német őseim között többen is voltak, akik vándorlásaik során aranyozóként, díszítőként, oltárkészítőként templomépítkezéseknél dolgoztak. Beültem az utamba kerülő templomba, merengtem, a mindennapi életem és a hitem azonban sokáig nem kapcsolódott össze, holott mindig bennem volt a hit. Az a vonzalom is élt bennem, hogy tenni kell valamit a templomért.
– Melyik templom gazdája fedezte fel önben ezt a vonzalmat és késztetést?
– Az első alkalom diákkoromban érkezett el. Mike József képzőművész barátom református lelkész édesapjának dálnoki templomát alaposan megviselte az 1977-es földrengés. Rovásírásos és gótikus írásos nyomok kerültek elő a vakolat alól, az orgonánál pedig festett kazetták maradványai. A leleteket megmutatták Kónya Ádámnak, ő segített abban, hogy a maradványok nyomán rekonstruáljuk a kazettamintákat, a dálnoki padelőkön és a karzaton ma is látható kazettákat Jóskával ketten festettük.
– A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templom belsőjének díszítésében – amely abban is különleges, hogy a katolikus világban ritkaságnak számítóan nem színes – valamilyen kormintát igyekezett követni?
– A Krisztus Király-templom 1999-ben került tető alá, én egy évvel korábban tértem meg, attól kezdve gyakoroltam a vallásomat, a mindennapi szentírásolvasást, templomba jártam, szentmisékre, tanulmányozni kezdtem a lelki irodalmat. Akkoriban több alkalommal beszélgettünk Szabó Lajos atyával, ő mutatta meg az épülő új templomot, a templombelső tervrajzait, közben azon aggodalmaskodott, mi lesz a keresztúttal, amelynek elkészítését az akkoriban elhunyt Plugor Sándor ígérte meg. Tudom, hogy nem vagyok méltó a feladatra, mondtam az atyának, de Isten iránti hálából és szeretetből vállalom, hogy elkészítem Plugor helyett. Az atya megértett, lényegében tőle kaptam a megbízást.
– Plugor vázlatait is figyelembe véve dolgozott?
– A saját utamat jártam. Mindig hajnalban kelek, másfél-két órányi imádsággal kezdem a napot, a szemlélődő imádság közben pedig várom, hogy Jézus megszólítson. És mindig megszólít. Munkakezdés előtt is imádkozom, veszem a ceruzát vagy a tollhegyet, belekezdek, és hagyom, hogy jöjjön ő.
Megfogja a kezem, vezeti a ceruzám. Erre is kérem: minden úgy legyen, ahogy ő akarja.
Másnap folytatom a munkát, és szinte soha nem kell utólag korrigálnom, legfeljebb technikai részleteket, de ezek apróságok, a lényeget ő hozza létre. A keresztutat ábrázoló tizenöt fametszettel 2005-re készültem el, templomszenteléskor egyszerre tették fel valamennyit, és megáldották. Óriási dolog volt nekem: ott térdelsz, és érzed, hogy elfogadták az ajándékodat, a templomban vannak és maradnak. Elmondhatatlan érzés.
– Az oltárképek, a templombelsőt kiegészítő további metszetek elkészítése már egyértelműen önre várt?
– Úgy tűnik, bizonyos értelemben igen. Odakerülése után Dávid György atya beszélgetésre hívott a templomba. Jelen volt az egyházművészeti szakértőnek is számító Sávai János atya is, a metszeteim megtekintése után azt mondta, a templombelsőt a keresztutat is elkészítő művésznek kell befejeznie. Ezt követően elsősorban tanulást jelentő folyamat kezdődött, hiszen korábban soha nem készítettem olyan hatalmas méretű munkákat. Csak a kereszt három méter magas, de a metszetek szereplőit is életnagyságban ábrázoltam.
Sok útmutatásra volt szükségem, hiszen liturgiai szempontból is meg kellett felelni, ki kellett alakítani az oltárképet,
ugyanakkor a szenteknek a hívek számára is felismerhetőnek kell lenniük. Az alkotási folyamat során teljes mértékben megtanultam az engedelmességet, közben meg azt éreztem, hogy egyáltalán nem csorbítja a művészi szabadságomat.
– Nem volt semmi meghasonulás a korábbi, kevésbé figuratív Hervai Katalinnal?
– Én rövid időszakot leszámítva figuratív grafikus voltam, az ember állt hozzám közel, még ha sokszor absztraháltam is. Ezt a munkát egyfajta nyitásként kezeltem, valami újként az életemben. Megrajzoltam a képeket, bevittem őket, hadd lássuk, hogyan érvényesülnek a nagy térben, majd a közös következtetések jegyében folytattam a munkát. És miközben beletanultam a nagy méretű alakok megalkotásába, rádöbbentem: Úristen, milyen nagyok voltatok ti, régi mesterek, akik csak úgy feldobtátok a freskókat a mennyezetre!
– Van kedvenc a képek között, vagy a klasszikus eset érvényesül, miszerint az ember nem tud különbséget tenni saját gyermekei között?
– Talán Jézus keresztjének kimetszése számít kedvencnek. Az altemplomban készítettem, ekkora darabot nem tudtam volna bevinni a lakásomba. Megfogalmazhatatlan érzéseket keltett bennem, ahogy munka közben rá kellett borulnom Jézusra, föléje kellett térdelnem. A keresztút képei nem a stációk sorrendjében készültek, a tizedikkel kezdtem, amelyet ma is saját szentgyónásomként értelmezek.
Itt letépik Jézus ruháját, felszaggatják a sebeit. Benne van az életem.
Azt követően három táblát készítettem még el, melyek boldog Apor Vilmos püspököt, Pongrácz István vértanút ábrázolják, és azoknak a papoknak állít emléket, akik a kommunizmus börtöneiben haltak meg. A legnagyobb örömet talán az adja, amikor valaki, aki a Krisztus Király-templomba jár, megállít, és elmondja, mi mindent jelent neki a keresztút egyik-másik stációja. Hát ezért csináltam. Érdekes az is, amikor a „színtelen” metszetek láttán megjegyzik, milyen különleges színvilágot árasztanak.
– Ha valaki bekopogna, hogy öntől akarja megtanulni a grafika alapjait, befogadná? Nyilván abban a szellemiségben, amelyben éli napjait…
– Természetesen nem utasítanám el. A képzőművészeti képzést a meghatározó Jézussal kezdeném, hiszen végül is Istentől, az Atya, Fiú, Szentlélektől származik minden, tőlük kaptuk a tehetséget, mindenféle képességünket, nélküle senki és semmi vagyunk.
Nem kell feltétlenül biblikus témájú rajzot készíteni, egyszerűen csak érezni: Uram, most veled vagyok, most neked rajzolok.
Tudom, hogy ügyetlen, a te teremtésedhez képest semmi. De ezeket a formákat, vonalakat mind tőled lestem el. A lényeg, hogy szeretettel csináljuk. Minden embernek kell valami, amit nagyon szeret csinálni. Egyszer Teréz anyát kérdezte meg egy novícia: mi az én hivatásom? Gondold végig, hogy mi az, amit te nagyon jó kedvvel, nagyon szívesen csinálsz, és az a te hivatásod, válaszolta Teréz anya.
– Melyik képzőművésszel – származzon bármelyik korból – érez leginkább lelki rokonságot?
– Egyet nem tudnék mondani, hármat talán igen. Dürert szeretem, Rembrandtot, az ő lélekábrázolását, mindig nagyon szerettem. Michelangelót gyermekkoromban és ma is olyan olyan óriásnak képzelem, akinek a lábujjáig sem érhetünk. A tudás, amellyel egy márványtömbből kibontja Mózest vagy Dávid csontját, felfoghatatlan isteni adomány. Ezt csinálja valaki utána… De ez nem a kortárs művésztársak minősítése. Bizonyos mértékig ismerve a jelenséget, fontosnak tartom elmondani, hogy
majdnem mindenki életében van kereső-kutató-kísérletező szakasz. Valamikor a kilencvenes években nekem is voltak absztraktabb, kevésbé figuratív munkáim.
Abban az életkorban még annyira zavaros minden, legalábbis én így éltem meg. Hogy az ember kifejezze önmagát, az érzéseit, inkább elvonatkoztatott formák felé megy, valamelyik absztrakt irányába. Ugyanakkor minden kornak megvannak a maga művészeti irányzatai is, és olyan nincs, hogy azok ne befolyásoljanak bennünket. Aztán kezd letisztulni, merre is tart az ember, hogy tényleg absztrakt kifejezési utat választ, vagy figuratív kifejezésmódot.
– Képzőművész-tanár édesapja, Hervai Zoltán annak idején milyen műveket mutatott meg önnek először?
– Ő úgy okított, hogy hagyta, egyedül fedezzem fel a könyvekből a képzőművészetet. Ha én mentem hozzá, hogy mondja meg, miben hibáztam, szigorúan megbírált, sokszor sírtam utána. Néztem az albumokat, igyekeztem rögzíteni a vizuális memóriámba a sok műalkotást. Így ismerkedtem meg a művészettörténettel, később a képekhez kezdtem szövegeket is olvasni.
Még óvodás voltam, amikor édesapám elküldte egyik rajzomat, egy akvarellt Bukarestbe valamilyen versenyre.
Ugyanakkor sok képművész meglátogatta édesapámat, Deák Ferenc grafikus, akire addig is nagyon felnéztem, egyszer megnézte a munkáimat, és azt mondta: Zolikám, ez a lány vérbeli grafikus. Ezek után jelentkeztem grafikára.
– Utolérik mostanában felkérések bármilyen nagyobb ívű, akár templomba szánt alkotásokra?
– Éppen most nincs semmi, de én csinálom a munkáimat, élnek bennem elgondolások is, aztán meglátjuk, mi lesz belőlük. Belefogtam például egy rézkarcsorozatba, amelyben a Szentírásnak számomra különös kedves részeit igyekszem megjeleníteni. Ha Isten is úgy akarja, ad hozzá erőt és időt.
HERVAI KATALIN
* Grafikus, Sepsiszentgyörgyön született 1957-ben.
* A Székely Mikó Kollégiumba járt, az 1975-ös plakátragasztásos diákmozgalomban való részvétele miatt azonban kizárták az iskolából, így némi késéssel a Mikes Kelemen Gimnázium elődjében érettségizett.
* Egyetemi tanulmányait 1978 és 1982 között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, mestere Feszt László volt.
* Rajzpedagógusként kezdett dolgozni szülővárosában, 1990-től nyugdíjazásáig a Plugor Sándor Művészeti Líceum rajz- és grafikatanáraként tevékenykedett. Több egyéni és csoportos kiállítás részese.
* A Krisztus Király-templom belső díszítésének megalkotója.
* Díjak, kitüntetések: Magyar Arany Érdemkereszt (2022).
korábban írtuk
Gagyi Katinka: A Lélek ott fúj, ahol akar
Aki zarándokol, annak nem a megtett táv, a megtett idő a fontos, tán még csak nem is a cél, hanem sokkal inkább maga az úton levés, az a folyamat, ami átalakít, gyógyít, épít attól a perctől, hogy elindultunk.
