Brassóban született 1884-ben, ugyanott hunyt el 1960-ban, közben feje fölött eldübörgött csaknem egy évszázad, amely sok tekintetben hosszabb és „tartalmasabb” volt, mint az azt megelőző fél évezred. Apja magyar – a hatolykai származású Mátis János szabósegéd –, anyja, Schneider Josefin szász volt, aki férje korai halála után férjhez ment Friedrich Teutsch-hoz.
Nevelőapja odafigyelő, gondos nevelése előtti tisztelete jeléül vette fel a művész a Teutsch nevet.
Elemi iskoláit magyarul kezdte, majd a neves brassói Johannes Honterus Gimnáziumban folytatta németül. Miután megfordult a brassói Állami Fa- és Kőipari Szakiskolában is, 1901-ben már a budapesti Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában találjuk. Ezt követően a Bajor Királyi Képzőművészeti Akadémián tanult, majd párizsi tanulmányútra indult. Életének eme időszakáról leginkább csak az árulkodik, amint szinte lépésről lépésre követhetőn a szecessziótól az expresszionizmus irányába fordult.
Számos korabeli művésztársához hasonlóan hazatért szülővárosába, korábbi faipari iskolája oktatója lett, 1909-ben feleségül vette régi szerelmét, Borsos Gizellát. Egy évvel később részt vett a brassói képzőművészek tárlatán, szobrait pozitívan fogadta a kritika. Szakmai kapcsolata és barátsága több erdélyi szász és magyar művésszel is elmélyült, Friedrich Miess-szel, Hans Ederrel, Fritz Kimm-mel, Kollár Gusztávval és Tutschek Gyulával szoros kapcsolatot tartott fenn.
„A művészi elvonatkoztatás, az absztrakció olyan fölfedezéseihez jutott el Mattis Teutsch, mint senki előtte a Kárpát-medencei régióban.
Műveinek legjobb sorozatai egyidejűek és teljes joggal párhuzamba állíthatóak a kor nyugat-európai, orosz, cseh művészetének legmodernebb törekvéseivel” – foglalta össze alkotói pályáját Murádin Jenő művészettörténész.
1916 júniusában elveszítette tüdőbeteg feleségét, két apró gyermek nevelésének gondja szakadt rá. Az első világháború kitörése tájékán Budapestre költözött, ahol többen „felfedezték”, köztük Kassák Lajos, a Ma című folyóirat képzőművészeti kiállítását Mattis Teutsch alkotásaival nyitották meg Budapesten 1917 októberében.
Bécsben is kiállított, munkásságát a német művészi körök is értékelték.
Magánéleti válságából a bécsi kiállításán megismert Marie Konraddal kötött házassága segített kilábalni, a világháború befejezését követően együtt tértek haza Brassóba. A húszas évek elején újabb költözés lehetősége merült fel, egy időben erős volt a magyar művészi emigráció központja, Berlin hívása, végül azonban itthon maradtak. Az elkövetkező évtizedben kiállítások sorozatán vett részt Bukarestben, Berlinben – ott a híres Der Sturm Galériában Paul Kleevel, Archipenkóval és Marc Chagallal együtt állított ki –, Párizsban és Budapesten.
Alkotásait a közönség és kritika egyaránt értékelte, rangos műértők sorolták a legjobbak közé.
A húszas évek végén bekapcsolódott a nagybányai művésztelep életébe is, az ott megszokott tájfestészet helyett azonban inkább a helyi bányászok mindennapi életét igyekezett ábrázolni. Murádin Jenő megállapítása szerint ekkortájt a konstruktív-geometrikus képalkotás felé fordult, központi problémájává vált a háromdimenziós figurális ábrázolás. Művészetelméleti elképzeléseit az 1931-ben Potsdamban kiadott, Kunstideologie című könyvében tette közzé, a fametszeteivel illusztrált formatan nagy népszerűségre tett szert.
Egy újabb családi tragédia – a lánya halála – és a kedvezőtlen irányba eltolódó romániai politikai és társadalmi környezet miatt egyre inkább visszahúzódott brassói magányába. Olyannyira, hogy 1937 és 1945 között egyetlen kiállításon sem szerepelt. A háború után viszont bekapcsolódott a brassói művészeti élet újraszervezésébe, művészeti egyesületet hozott létre, 1947-ben újra önálló kiállítással jelentkezett. A kommunista diktatúra kiépülését fokozódó csalódottsággal fogadta, bírálták is, a formalizmus vádját aggatták rá, és bár témaválasztásaiban igyekezett alkalmazkodni az új elvárásokhoz, nem talált megértésre. Pályaképének tanulságai jól illusztrálják a diktatúrák művészetszemléletének félelmetes párhuzamait.
Míg a német expresszionisták alkotásaira a hitleri időkben az elfajzott művészet bélyegét sütötték rá, máglyára küldve remekműveket, a kommunista diktatúra a sematizmus vádjával ítélt kényszerű hallgatásra kiváló mestereket.
Mattis Teutschról is elítélő, értetlenkedő bírálatok csokrát lehetne egybegyűjteni. Egyetlen példa: a Román Írószövetség folyóiratában, a Contemporanulban egy kritikus azt írta, hogy a festő „kadmiumszínű szemüvegen” át látja a dolgokat és embereket, s hogy ezeket a pápaszemeket nem ajánlják senkinek sem hordani. A ledorongoló írás nem egészen két héttel a művész halála előtt, 1960. március 4-én jelent meg.
Halála után műveit először a csíkszeredai múzeumban állították ki fia, Mattis János munkáival együtt. 1996-ban a Nagybánya művészete című tárlaton szerepeltek művei a Magyar Nemzeti Galériában, 1999-ben és 2001-ben ugyanott önálló kiállítást rendeztek alkotásaiból. Művészete egyértelmű reneszánszát éri, aminek bizonyára a brassói szobrász-festő is őszintén örülne.
Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.
korábban írtuk
Gergely Elek: A humor biztos pontja az életünknek
A Tokos Zenekar zenésze, a Kolozsvári Magyar Opera művésze, kétgyermekes családapa. Mosolygós, stílusos, és remek beszélgetőtárs. A sepsiszentgyörgyi születésű Gergely Eleket faggattuk munkáról, magánéletről, férfiakról, nőkről, na meg a jó pálinkáról.
