A külső kontrollnak számos formáját ismerjük, hiszen rajtunk is gyakorolták, és néha ma is gyakorolják mások: kioktatás, példabeszédek, fenyegetés, könyörgés, jutalom és büntetés, szeretetmegvonás, unszolás, megszégyenítés, veszekedés, ultimátum – aztán annak elengedése (mert azért jó fejek vagyunk).
Gyakran minta alapján, automatikusan ömlenek belőlünk ezek a szülői eszközök, mert úgy gondoljuk, hogy ez a fegyelmezés.
Ritkán jut eszünkbe, hogy rajtunk sem fogtak ezek az eszközök, és most sem működnek — legalábbis nem úgy, ahogy azt mi szeretnénk.
A külső kontroll következményei
A viselkedésünk gyakran az ellenkező irányba kényszeríti a gyermeket, mint ahova mi irányítani akarjuk.
A külső kontroll:
– ellenállást, lázadást vált ki sok gyerekből,
– másokból elkerülést, csúsztatást, hazugságot és titkolózást,
– és vannak gyerekek, akikből megfelelési kényszert vagy sok esetben vélt alkalmatlanságot –amikor már lemond arról, hogy megfeleljen, mert rájön, hogy nem tud. Csak arra vágyik, hogy hagyják őt békén.
A klasszikus külső kontroll félelmen vagy alárendelésen alapul. Ezt gyakran megfűszerezzük érzelmi nyomásgyakorlással, szeretetmegvonással, és megerősítjük büntetéssel és jutalmazással.
„Én vagyok a felnőtt, én kontrolállak téged. Én vagyok itt a felnőtt, és megmondom, mit kell tenned.”
Valójában mit szeretnénk elérni?
Azt szeretnénk, ha a gyermek akkor is jól viselkedne, ha mi nem vagyunk ott. Azt szeretnénk, hogy akkor is jó döntéseket hozzon, akkor is stabil és építő értékrend szerint éljen, amikor nincs ki elszámoltassa. Azt szeretnénk, hogy a kapcsolatunk ne menjen tönkre a gyermeknevelésben.
„Én vagyok itt a felnőtt, és segítek neked megtanulni kontrollálni saját magad.
Én vagyok itt a felnőtt, és megmutatom neked, hogyan lehet jól csinálni.
Megmutatom azt is, hogy hibázni szükségszerű, és utána hogyan kell felállni, kijavítani és tanulni belőle.”
Abban a pillanatban, amikor ellenfélből átlépünk szövetségessé, megszűnik a vesztes státusz. Csak győztes felek vannak. Együttműködő felek.
A nyertes együttműködés elve
1. Ítélet nélküli meghallgatás és elfogadás
Megszületik közöttetek a híd, amint meghallgatva és elfogadva érzi magát a gyermek. Ez nem azt jelenti, hogy egyet kell értened vele, csupán azt jelenti, hogy valóban érdekel és meg akartad hallgatni őt, majd elfogadtad mindazt, amit megosztott veled. Bátorító érzés a gyermek számára, ha megértjük és tiszteljük a nézőpontját.
Hogyan csináld?
– Győződj meg róla, hogy valóban jól érted, hogy mit gondol és mit érez.
– Ne szakítsd félbe, ne kritizáld, ne bagatelizáld, csak hallgasd meg őt, és bátorítsd, hogy mondjon többet.
– Ne élj vissza azzal, amit elmond – soha.
– Fejezd ki az együttérzésed. Mondd el neki, hogy most már megérted, amit gondol és ahogy érez. Nem kell egyetértened – elég, ha érezteted: „értelek”.
2. Ossz meg vele egy emléket, amikor hasonlóan éreztél, vagy hasonló helyzetben voltál
Biztosan könnyen találsz a közelmúltban vagy a régmúltban egy helyzetet, amikor dühös, tehetetlen, elbizakodott vagy csalódott voltál. „Én is voltam nagyon csalódott…”
3. Mondd el, mit gondolsz most, és mit érzel most
Mondd el, mitől félsz – csak röviden, nincs szükség példabeszédre. Ha az első két lépést sikerült őszinte és barátságos módon végigvinni, akkor mostanra nyitott lesz arra, hogy meghallgasson téged is.
4. Hívd meg őt, hogy koncentráljon a megoldásra
Kérdezd meg tőle, milyen ötlete van, mit kéne tennie, hogy legközelebb elkerülje a hasonló problémákat? Ha van ötlete, hallgasd meg, majd tegyél hozzá néhány javaslatot, ha szükségét érzed.
Ha nincs ötlete, kínálj fel néhány javaslatot. Miután közösen összehoztatok néhány ötletet, kérd meg, hogy válasszon egyet közülük, amely mindkettőtök számára elfogadható és megoldáscentrikus.
5. Egyezzetek meg pontos határidőben vagy időkeretekben
Fontos, hogy a megállapodás világos és konkrét legyen, és tartsd be maradéktalanul a te vállalásodat. Számíts rá, hogy nem fogja mindig betartani. Ez nem kudarc, hanem tanulási folyamat. Hiszen ez egyrészt egy határokat feszegető próba, másrészt egyáltalán nem ez lesz a gyermek vagy kamasz prioritása, ami megint csak érthető. A mi feladatunk felnőttként az, hogy kedvesen, ugyanakkor határozottan tartsuk a kereteket.
Mit tegyünk, ha a megállapodás nincs betartva?
Kérdezzük meg: „Hogy szólt a megegyezésünk?” Ne lépjünk tovább a végrehajtás nélkül: „Amint … (megtörténik), máris … (készítem a vacsorát).” Ne mentsük ki, és ne engedjük el, ha ez nem szerepelt a megállapodásban.
Mondjuk el, hogy mi mit szeretnénk tenni, ahelyett, hogy megmondjuk, hogy ő mit kell tegyen: „Addig itt olvasgatok.” „Addig én felöltözök.” stb. Nagyon sokat segít, ha előre kitaláljuk és elmondjuk neki, hogy mit fogunk tenni, ha újra előfordul a nem kívánt viselkedés, vagy elmarad a megállapodás. Például: autóban veszekedő testvérek esetén, ha megállapodtunk velük, mégis veszekedni kezdenek, akkor tudni fogják (mert előre megmondtuk), hogy meg fogunk állni az első lehetőségnél, és addig fogunk olvasgatni, ameddig újra csend nem lesz. Ennek ne legyen büntetés „szaga”, mert nem megtorlásból állunk meg, hanem határszabásból és biztonsági okokból.
Amennyiben a megállapodás eredményével nem vagyunk megelégedve, akkor ezt újra átbeszéljük a heti családi gyűlésen (ha nincs ilyen, akkor nagyon érdemes bevezetni), és újra végigmegyünk az 5 lépésen a nyertes együttműködés felé. Új megoldással, vagy módosítva az előző megegyezést, újra esélyt adva, és újra következetes és támogató kereteket tartva hozzá.
Nehézségeink akkor adódhatnak a határszabással és tiszteletteljes együttműködéssel, ha egészen más jön zsigerből. Ez azonban nem lehet kifogás, hanem éppen a legfőbb ok arra, hogy akarjunk változtatni.
Ha kitörünk a hibás családi minták karmai közül, a gyermekünknek már egészségesebb, hatékonyabb, élhetőbb kapcsolati mintákat biztosítsunk. Apró lépésekkel sikerülni fog.
korábban írtuk
Kellően komolytalanul fájdalmas – Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Aki hallott már Krasznahorkai Lászlóról korábban, az talán azt is hallotta, hogy írási stílusának egyik fő ismérve, hogy a mondatai a végtelenbe vesznek. De érdemes kitartani mellette.
