Gergely Elek: A humor biztos pontja az életünknek

A Tokos Zenekar zenésze, a Kolozsvári Magyar Opera művésze, kétgyermekes családapa. Mosolygós, stílusos, és mivel szeret mesélni, remek beszélgetőtárs is. A sepsiszentgyörgyi születésű, Kolozsvárra elszármazott Gergely Eleket faggattuk munkáról, magánéletről, férfiakról, nőkről, na meg arról, hogy milyen a jó pálinka. (Cikkünk a Nőileg magazin 2024. decemberi számában jelent meg.)

Fotó: Szentes Zágon

– Hogyan lett ilyen színes a szakmai életutad – népzene, opera, operett, rockopera?

– Harminchat év távlatából úgy érzem, hogy még mindig keresem az utam, azért ennyire színes. De szerintem jó, ha az ember próbál mindenbe egy picit belekóstolni. Az operaénekesi karrierem érdekesen alakult: nem tartottam magam elég jó színésznek, így inkább az ének felé irányultam. Aztán kiderült, hogy énekesnek sem vagyok a legjobb, így a színpadi énekes-táncos műfaj felé sodort az élet, általában operettekben és musicalekben énekelek. De nálunk ezek nem különülnek el élesen, hiszen egy kisebb vidéki társulat vagyunk, így mindent kell játszanunk: operát, musicalt, operettet. Nem mondom, hogy az operához nem kellenek nagyon jó színészi készségek, de azért néha vannak benne nagyon statikus momentumok is.

Az operetthez azonban – főként a táncos-komikus szerepekben – jó színészi készségek kellenek, hogy a közönséget megnevettessük. Nekem valahogy ez a sors jutott.

Talán azért is, mert már a zeneakadémián a színészmesterség-tanárnőm elvitt engem, a székely gyermeket, székely akcentussal, egy román darabba játszani. És az egy olyan jó tapasztalat volt, hogy el is gondolkodtam, hogy vajon nem az lett volna-e az utam. De később rájöttem, hogy az opera művészeként is tudok nevettetni. Másfelől pedig végigkísért a népzenész élet, ami a „rock-korszakunk” volt, mert

a népzene adta lehetőségekkel körbejártuk a világot: azt, amit a '70-es, '80-as években a rockzenekarok lezúztak, azt mi megcsináltuk a népzenével, megtapasztaltuk azt a szabadságot és vagány életet.

A Székelyföldi Nagyprodukció Társulathoz meg úgy kerültem, hogy hazahívtak Szentgyörgyre – ez egy célkitűzés is volt, hogy elszármazottakat is hazahívjanak a produkcióba. És amit még kiemelnék a munkásságomból, az a Loose Neckties Society színészzenekar, amelyben szintén játszom. Két évvel azután, hogy a Kolozsvári Magyar Operához szerződtem, kérdezte Farkas Lóri (a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – szerk. megj.), hogy lenne-e kedvem csatlakozni billentyűsként. És hát persze, simán. Ennek már tizennégy éve.

– Emlegetted a komikus szerepeket, a közönség megnevettetését. A mindennapi életben is a társaság nevettetője vagy, aki szeret viccet mondani?

– Igen, már az iskolában is ilyen voltam. Vannak azok a gyerekek, akik minden órán feloldják a komoly témát egy hülye poénnal, ami megnevetteti a többieket – bár a tanárok nem feltétlenül szeretik. Én ezt a szerepet nagyon szerettem. Azonban nagyon érdekes, hogy az elmúlt évadban kaptam egy negatív szerepet az egyik musicalben, és állítólag nagyon megfeleltem ebben a karakterben is. De amúgy igen, nagyon szeretem a humort, a mosolyt, a vidám dolgokat, mert ez az egyik legmeghatározóbb biztos pontja az életünknek.

– Klasszikusan elegánsan felöltözve ülsz előttem. Ilyen vagy a mindennapokban?

– Nem, vagyis elegánsabb vagyok hétvégén, előadásokra, bemutatókra szeretek szépen felöltözni, de a mindennapokban, a próbák között nagyon szeretem ezt a country stílust: farmer, egyszerű ing. Ha meg otthon gereblyézek, akkor egy tréninggatyát húzok fel. Szeretem a változatosságot.

•  Fotó: Szentes Zágon

Fotó: Szentes Zágon

– Country, rockopera… te egy ilyen macsós pasi vagy?

– Lehet, hogy néha a külvilág felé azt az álarcomat veszem elő, amelyikben macsósabb vagyok, de alapvetően van egy csomó kérdésem magammal szemben is, és azzal kapcsolatban is, amit csinálok. Néha az emberek is meglepődnek: az első benyomásuk az, hogy nagyon magabiztos vagyok, és csodálkozva mondják, hogy az első benyomáson túl nagyon szerény vagyok. De szerintem a férfiaknál ez mindig így van: szeretik azt mutatni, hogy magabiztosak, közben egyáltalán nem azok.

– Az utazást, turnézást, esti előadásokat hogyan lehet összeegyeztetni a magánélettel?

– Óriási nagy kompromisszumkészséggel, de ez minden munkával így van. Annyi, hogy talán a miénk az egy picit megfeszítettebb, és talán nem a fizikai megfeszítettség az, ami bennünket egy jobban leterhel, hanem a lelki, amikor az ember egy-egy darab kedvéért kell turkáljon a lelke mélyében.

Nem az a nehéz, hogy este tízig dolgozunk, hanem az, ahogy dolgozunk este tízig,

mert itt nem dolgozhatsz felületesen: itt szerepet kell megformálni, hiteles kell legyen. De ha a partner részéről van kompromisszumkészség, akkor bár vannak nehezebb periódusok, utána jönnek sokkal könnyebb időszakok is.

– Belefér tehát az idődbe, hogy a házimunkából is kivedd a részed?

– Igen, belefér. Én egy olyan férfi vagyok, aki egyáltalán nem zárkózik el a házimunkától. A mosogatás kimondottan a kedvencem – kézzel, mert akkor tisztulnak a kerti munkától koszos körmeim. Az olyan snassz tud lenni, amikor valaki megsimogatja a párja arcát, és ott a piszok a körme alatt. Nekem fontos, hogy tiszta legyen a körmöm. A másik dolog, ami szinte szerelem is nálam, az a főzés. Én szeretek főzni.

– Akkor annak ellenére, hogy székelyföldi vagy, nem teljesen tradicionális, vagyis nem begyepesedett a női-férfi szerepekről a véleményed...

– Egyetértek a szerepekkel, de ahogy a színpadon is vannak szerepcserék, ugyanúgy a házimunkában is lehetnek. Amikor például elutaztam két-három hétre kiszállásra, akkor a feleségem kellett fát vágjon...

– Van olyan a ház körül, amit minden nyitottságod ellenére sem végzel el?

– Az egyetlen gondom a színeknek az összekeverése, pontosabban össze nem keverése a mosásnál. Tehát a mosás nekem nem megy. Nem megy, mert soha nem tudom, hogy milyen színt mivel és hány fokon mossak. A feleségem jó pár éve beküldött, hogy hozzam ki a szekrényből a fukszia sálját, és amikor 15 perc után megkérdezte, hogy mit csinálok, én olvastam a címkéket, hogy vajon melyik ezek közül a fukszia. Nem tudtam, hogy létezik ilyen szín.

– Ha már a házasságotokról esett szó, mennyire vagy romantikus alkat?

– Amikor fiatalabb voltam, sokkal romantikusabb voltam. Romantikus vagyok a magam módján, próbálok kedvesebb lenni. De az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy ha meggyújtok egy gyertyát a házban, akkor jön a kicsi fiam, elfújja, és elkezdi énekelni a boldog születésnapot.

– És az apa szerepbe hogyan rázódtál bele?

– Hú, nagyon nehezen. Na jó, viccelek, meg szerénykedem. Jött minden magától. Nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a kórházban a kezembe nyomták azt a csöppséget, hogy etessem meg cumisüveggel, ameddig anya elmegy zuhanyozni. Emlékszem, hogy volt ott egy kis mazsola, akit fogtam, és kellett etessem… Mindig próbálok törekedni az egyensúlyra, ami a gyerekeket illeti. Néha nagyon jókat nevetünk, mert én is ugyanolyan bohóc vagyok, mint ők, és jólesik velük játszani, próbálok minél többet ott lenni, jelen lenni az életükben.

– Milyen az ideális nő szerinted? Hozol-e otthonról mintákat, modelleket, amelyekhez ragaszkodsz?

– Ezek olyan genetikailag belénk kódolt dolgok, mint például az „e” hang használata: ha megkérdezel egy háromszékit, legalább három-négy fajta „e” hangot ismer, használ. Ezek olyan genetikai kódok, amelyeket hozunk magunkkal: a család, meg ez az összetartozás végigkíséri az egész életünket. Lehet, hogy abban a közegben, ahonnan jössz, a te édesanyád nem járt manikűröshöz, mert éppen nem engedte meg magának, a haját is csak akkor festette meg, amikor már nagyon fehér volt. És lehet, hogy bár te ezt láttad, tetszik életed párjának az a hozzáállása, hogy mondjuk, nyáron napozni akar, vagy télen is elmegy szoláriumba, hogy szép színe legyen. Mindezeket a dolgokat nem hoztad otthonról, mert nem volt, ahogy, de mivel mi is változunk, az is változik, hogy milyenek a képzeteink, hogyan viszonyulunk dolgokhoz…

Számomra egy nőben talán az a legfontosabb, hogy megértő és elfogadó legyen, tehát elfogadjon téged úgy a hibáiddal, ahogy vagy, hogy kompromisszumkészséges legyen.

Mert nem mindig vannak jó napjaid, és vannak benned olyan kódolt dolgok, amiket nagyon nehezen tudsz leküzdeni. Tehát a legfontosabb az, hogy kiegészítsétek egymást, viszont te is kell tudjál kompromisszumokat kötni. Másfelől, ha te humoros vagy, akkor neki is legyen humora. Ha neked van egy csipkelődős napod, akkor következő napja neki is legyen egy picit csipkelődősebb, mert az ettől szép. Ha neki egy picit bújósabb napja van, akkor legyen neked is bújósabb napod. Szerintem ez fontos egy párkapcsolatban, és a nőknél is. Az azonban nem kizáró ok, ha egy nő határozott, és tudja a céljait. És ha el kell menjünk egy turnéra, akkor az a nő tudjon alkalmazkodni, tehát nyugodt szívvel tudjál elmenni.

– Azt mondtad, hogy a kompromisszum a fontos, valamint a tolerancia. Benned mi az, amit a leginkább tolerálni kell?

– A személyiségem. Nagyon sokat beszélek. Néha meg annyira hallgatag vagyok, hogy akkor megkérdezik, hogy halálos beteg vagyok-e?

– Beszéltünk családról, beszéltünk munkáról. Ezek mellett még van szabadidőd? Van például hobbid?

– Nekem a hobbikat mindig a kényszerhelyzetek hozzák, főzni is akkor tanultam meg, amikor felkerültem Kolozsvárra. Na, ugyanígy voltam a pálinkával: mindenhol kínálnak, és hát vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz, vagy közepes. De egy idő után kezd kialakulni az emberben egy kép, hogy milyen a jó pálinka.

És egy ilyen spontán ötlet után vettünk valami irgalmatlanul rossz cefrét, és elmentünk a barátommal egy bérfőzőbe, hogy kifőzzük a pálinkát.

És akkor ott néztem, és mondtam, hogy szeretnék én is egy pálinkafőzőt magamnak. Utána egy évig nézegettem a pálinkafőzőket, és miután megkaptam az István, a király után a fizetségemet, akkor egy picit felpótoltam, és vettem magamnak egy pálinkafőzőt. És elkezdtem otthon, kis mennyiségben próbálkozni jó minőségű pálinkát főzni. Ez az egyik hobbim. A másik a biciklizés. És van egy kutyusom, akit szeretek sétáltatni.

korábban írtuk

Az ötven az új harminc – Belülről fakad vagy külső elvárás örökifjúnak maradni?
Az ötven az új harminc – Belülről fakad vagy külső elvárás örökifjúnak maradni?

Lassan kikopik a szótárunkból a középkorú kifejezés, az öregséghez való viszonyunk is alaposan megváltozott. Pedig a biológia maradt, viszont a különböző életkorok „tartalma”, megélése és megítélése módosult.