– Nem Székelyföldön születtél, de néhány évig Székelyföldön éltél, onnan kerültél „fel” Budapestre. Miben más a székely, mint a szilágysági ember? És valami különleges „hamuban sült pogácsával” tudott-e felcsomagolni ez a vidék és az emberei?
– Tizenéves voltam, amikor egy országos tantárgyversenyen először beszélgettem velem egyidős székely diákokkal, és úgy emlékszem, a magabiztosságuk volt a legszembetűnőbb. Ők folyton kinyilatkoztattak – úgy tűnt, nincs bennük annyi óvatosság, kétely, tapintat, mint amennyivel én gyötörtem magam. De valószínűleg ez nem egy általános képlet, hogy a székelyföldi ember ilyen, a szilágysági meg olyan, hanem egyszerűen a személyiségünkön alapult ez a különbség.
Sok értékes embert hozott az életünkbe, meghatározó kapcsolatokat, és persze számos tanulsága is volt.
– Azt olvastam, hogy van egy fix rituálé az életetekben: Szenteste Etéden. Mit jelent ez nektek? Van még ehhez hasonló visszakapcsolódás? És egyáltalán az erdélyiség hogyan változik a fővárosi nyüzsgésben? Kell-e, lehet-e rá vigyázni?
– Etédre járunk haza, az otthonunk lett az a ház, amelyet megmentettünk a pusztulástól. Egy régi, államosított gyógyszertár megrongálódott épülete volt, itt töltötte anyósom a gyerekkorát, mi pedig nem bírtuk nézni, hogy évről évre marcangolja az enyészet ezt a különleges épületet. Emlékszem, amikor először jártunk abban a romos házban, ember nagyságú bogáncsok, csalánok között vágtunk utat, hogy eljussunk az ajtóig, mindenhol törött üvegek voltak, és a járda megmaradt darabjain siklók napoztak – rémálmaiban jár ilyen helyeken az ember.
Sokévi munka van benne, de ma már otthonos itt minden. A kétlakiság előnye az, hogy az ember tud távolságot tartani, könnyebb higgadtnak maradni a változásokkal szemben. Sem Budapesten, sem itthon nem érzem azt, hogy hurcolnom kellene mások aggályait vagy sértettségét. Az identitás kérdései viszont jóval összetettebbek annál, mint, hogy ki hol él. Ugyanez igaz az idegenség érzésére is. Nekem nem jelent tudatos feladatot az erdélyiséggel való foglalatoskodás (igen, tudom, partiumi vagyok), de a gyerekeinknek mégis van erdélyi identitása, mert hordozunk egyfajta szemléletet, amely nagyon szorosan összefügg azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket romániai magyarként megéltünk, és persze azzal a távolsággal is, amely óhatatlanul létezik az itteni és a magyarországi magyarok identitás-tapasztalatai között.
– Már otthon is írtál, publikáltál, tehát a szövegek létrehozása otthonos volt számodra, de a Magyar Kultúra Magazinig milyen út vezetett? Mekkora lélegzetvétel kell egy ekkora vállaláshoz?
– Nem kellett nagy lélegzetvétel, mert amikor Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója felkért, hogy legyek egy hamarosan induló magazin főszerkesztője, és hangsúlyozta, hogy egyetlen elvárása, hogy a lap méltó legyen a Magyar Kultúra névhez, rögtön tudtam, hogy ekkora lehetőséget még egyetlen szerkesztő sem kapott a magyar kultúrtörténetben. Hatalmas megtiszteltetés és óriási bizalom ez, amelyért nagyon hálás vagyok. Az okozott – és okoz ma is minden nap – fejtörést, hogyan lehet jó lapot szerkeszteni, mi az, aminek tétje van. De az egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy nemet mondjak erre a feladatra. Felelősséget érzek, nem félelmet. Örömmel, és persze érdeklődéssel, kíváncsisággal vállaltam. Olyan témákkal foglalkozunk, amelyek tényleg érdekelnek.
Ezek olyan kérdések, amelyekkel a saját életemben is sokszor szembesülök. Igazából nagyon személyes ügyem minden lapszám. Valójában egy összegzést írunk arról, hogy ezeken gondolkodtunk, megkérdeztünk sok okos és hozzáértő embert, és lám, most itt tartunk, eddig jutottunk. Van mellettem és mögöttem egy csapat, ők is inspirálnak, a „nekiveselkedés” miattuk egyszerű.
– Azt vallod, hogy tudatosan figyelsz nemcsak a határon túl születő művészeti értékekre, hanem az emigrációban élő alkotókra is. Ez miből fakad?
– Abból, hogy tényleg tapasztalom, az identitás összetettebb annál, mint hogy a térbeli meghatározottsága lehetne a legmérvadóbb. Pazarlásnak tartom nem tudomásul venni, mennyiféle érték, kötődés, építkezés vagy épp távolságtartás határozza meg azt, hogyan látnak minket, magyarokat azok, akik nem a mi hétköznapjainkat élik.
– Milyen az értékőrző élete, aki azon ügyködik, hogy a „megannyi apró, villogó fondorlatot, amely eltereli az ember figyelmét” visszahódítsa az időtálló értékek birodalmába? Nemrég egy újabb küldetésbe, országjáró körútba kezdtél: Te mit tennél az időkapszulába? címmel, ahol letűnt korok túlélési stratégiáiról beszélsz járványok, háborúk, klímaváltozás és pénzügyi válságok idején. Emellett versekkel vigasztalsz. Vigasztal a vers?
– A verset nem vigasznak tekintem, hanem bizonyítéknak, hogy van lelkünk – olyan amilyen, de létezik. A versek által felismerhető és megérezhető számos olyan összefüggés, amelyekhez nehéz más kapaszkodót találni. A Petőfi Kulturális Programban tartott időkapszulás előadások apropóján idén csaknem kétezer tizenévessel találkoztam, és a jövőről beszélgettünk. Arról, hogy a jövő létezik. Viszont érzékelhető egyfajta szorongás – sok mindennel riogatnak manapság. Ha a távolabbi jövőre gondolok, engem az is aggaszt, hogy esetleg a dédunokáink csak annyit látnak majd belőlünk, hogy lelaktuk a Földet, és gusztustalan ökológiai lábnyom voltunk. Hogy
Tavaly készítettünk egy időkapszulát, elküldtünk egy könyvet a jövőbe. Azt reméljük, hogy száz év múlva, 2123. január 22-én a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója kinyitja majd azt az acéldobozt, és Petőfi születésének 300. évfordulójára megjelentetik azt a kötetet, amelyet mi most nekik szánunk. Ebben is versek vannak – a történelem során számtalanszor beigazolódott, hogy a dolgok változását, illetve a jövő hozadékait leggyakrabban és leghamarabb a költők, írók érzékelik, tehát ilyen szempontból is érdekes lesz majd száz év múlva visszatekinteni, melyik költő látta, érezte meg azt a jövőt, amelyik éppen érkezik.
– Azt képzelem, hogy ehhez a pörgő életformához mind szellemileg, mind lelkileg „penge” állapotban kell lenned. Mikor alszol? Ki tudod kapcsolni a küldetéses nőt?
– Alvás és kikapcsolás terén tökéletes példája vagyok annak, hogyan nem szabad élni. Ha sokat alszom, az valójában 4-5 órát jelent, de gyakran „rosszul alszom”, az ennél is kevesebb. Nagyon sokat és sokfélét álmodom, ébren pedig ábrándozni szoktam, ezek a párhuzamos valóságok kapcsolnak ki.
– És a költő felesége? (Farkas Wellmann Endre – szerk.megj.) Ez egy másik szereped. Hogyan tudod támogatni őt sikeres alkotói pályáján, mert ugye erre is szükség van? És ő téged? Két csillag egy égbolton. Hogyan lehet úgy létezni, hogy ne oltsátok ki egymást?
– Zavarba ejtő ez a felvetés. Az, hogy egy költő felesége vagyok, nem jelent külön szerepet. De igaz, hogy ha nem költő volna a férjem, valószínűleg nem kellene hajnali ötkor verset olvasnom, és a szabadidőmben kötetet szerkesztenem. Viszont ezek a – valójában igen megtisztelő – feladatok sem a feleségnek szólnak, ilyenkor sokkal inkább olvasó vagy szerkesztő vagyok. Nincs múzsaidentitásom sem – innen üzenem Farkas Wellmann Endre olvasóinak, hogy a verseiben azok a nők nem én vagyok.
Engem elborzaszt, ha valaki hánytorgatja bármilyen áldozatvállalását, ezért arra is tudatosan figyelünk, hogy a hétköznapok sziszifuszi teendőiből mindenki csak annyit vállaljon, amennyit hánytorgatás nélkül képes megtenni. Ez a néhány alapvetés talán elég ahhoz, hogy ne forgácsolódjunk szét.
– No, és az anyai szerepet, ekkora feladatok közt hogyan tudod megélni, hogyan tudsz egyensúlyozni?
– Sehogy nem tudok egyensúlyozni. Szinte folyamatos a lelkifurdalás, hogy megtettem-e értük mindent, meg az aggodalom, hogy tudok-e elég bölcs lenni, hogy most, amikor tizenévesek a fiaink, felépítsek velük egy olyan kapcsolatot, amilyenre szükségük van. Igyekszem inkább segítő lenni, és nem tenni úgy, mintha pontosan tudnám, hogyan kell élni. Nagyon sokat tanulok tőlük – a világ dolgairól is, de a határainkról is. Nagyon jó humoruk van és pimasz cinizmusuk, ezt hatalmas sikerként élem meg.
– Tehetség és szorgalom mellett van-e más titka annak, hogy ilyen szép ívű utat tegyen meg egy nő?
– A tehetség, a szorgalom, de még a rengeteg munka sem visz messzire. Kell hozzá gondviselés. Meg hit. És persze megingathatatlan akarat is.
– És ÉVA, a nő? Amikor az összes többi szerep egy pillanatra elhalkul, ki ő? Milyen nő?
– Fura. Mindig is az volt. Olyan, aki szeretne megöregedni. Ha van nőideálom, akkor az a bölcs öregasszony, akinek a ráncain látszik, hogy derűs ember. Szétcigarettázott hangja van és bájosan kegyetlen humora, minden korosztályból vannak barátai, akiket szórakoztat az, hogy meghökkentő dolgokat állít a világról. Ha épp nincs semmi sürgős tennivalóm, próbálom megérteni, hogyan készül a bölcs öregasszony.
korábban írtuk
Csillagok és neutrínók vonzásában: Toró Tibor
Fő kutatási területe az elméleti részecskefizika volt, az „ijesztő” látszat azonban csak egy pillanatra rejtette el a tudományfilozófiával és tudománytörténettel foglalkozó, a tudomány népszerűsítését legalább annyira fontosnak tartó tanárember alakját.
