• Fotó: László Attila archívuma
– Azt hiszem, sokan hajlamosak vagyunk az egyházi emberekre, főként a magasabb pozícióban tevékenykedőkre úgy tekinteni, mintha nem is emberek lennének. Szinte el sem tudjuk képzelni, hogy ők is voltak gyermekek. Ön honnan indult? Mi vezette az egyház, a vallás irányába?
– Jó a kérdés, mert szinte naponta szembesülök azzal, hogy vajon vannak-e még, akik az embert is meglátják a pozíció mögött. Azt remélem, barátaim jelzéseiből is, hogy esetemben a helyzet nem változtatott meg, hogy elsősorban ember vagyok. Csíkpálfalvát tekintem a szülőfalumnak – Csíkszeredában, a kórházban jöttem a világra, de az életterem, a családom, a gyermekkorom mind Csíkpálfalván bontakozott ki. Egyszerű székely család gyermeke vagyok, egy testvérem van. Ha a gyermekkoromban keresem a vallási kapcsolódást, az leginkább nagymamámhoz kötődik. Sokan vagyunk ezzel így, hiszen ötven évvel ezelőtt a szülők egész napját a munka töltötte ki,
a nagyszülők vették ki jelentősen a részüket a nevelésből, így például az imák tanítása, és főként azok az alkalmak, amikor az asszonyok összegyűltek imádkozni, főként hozzájuk kapcsolódik.
Leginkább és rendszerességgel nagyböjtben, hetente akár többször is. Nagymamám elvitt gyermekként ezekre az alkalmakra. Nem sokat értettem, sőt, bevallom, sokszor untam is, de ha nem vittek el, az rosszabb volt, mert volt ennek az imatalálkozónak egy hangulata: a találkozás, az együttlét és maga az imádság egy más dimenziót adott, gyermekként egy vágyott világot. Talán ide gyökerezik a hivatásom is: ezt a „másik világot” kezdtem el keresni már egészen kisgyermekkoromtól.
– A gyermekkorban elvetett mag csírázni kezdett, majd szárba szökkent, hiszen útja ezután Gyulafehérvárra, a teológiára vezetett.
– Csíkszeredában érettségiztem, és 1990-ben, a forradalom és a változások után kezdtem meg a teológiai tanulmányaimat. Ez még a bőség ideje volt: hatvanegyen kezdtük az első évet. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akik még hat évet jártak, utánunk már hét év lett a képzési idő. Végül negyvenen lettünk papok.
– A kis székely falu zárt világa, vallásossága után, gondolom, az a vallásosság, amit a teológián tapasztalt, teljesen más volt. Az fogadta, amire számított?
– Nem, egy teljesen más világ volt. A kommunizmus zártságából jöttünk, amikor még a városba utazni is nagy dolognak számított, nemhogy száz kilométerekkel arrébb menni. Minden új volt. Ott állt egy elveszett fiatalember – mondhatni gyermek –, aki kapkodta a fejét a minden percben érkező új impulzusok között. Nagy tisztelettel néztem fel az idősebbekre, nem tudtam, kit hogyan lehet megszólítani. Sosem hallott tantárgyak, eddig ismeretlen mélységek, fegyelem, percre beosztott órarend – mindebben kellett eligazodást találni.
Talán a harmadévre mondhatom, hogy megérkeztem. Addig folyamatosan ott volt a félelem: vajon képes leszek-e rá, elég vagyok-e hozzá, meg tudok-e felelni a követelményeknek,
főként a vizsgáknak, a tanulásnak. Meg kellett tanulnom tanulni, teljesen más módszerekkel. Szerencsére, hamar barátokra találtam. Olyanokra, akik már előzőleg két évet megéltek a kántoriskolában, így otthonosabban mozogtak. Mellém álltak, segítettek, hogy a teljesen kezdő is fel tudja venni a szükséges tempót. Harmadévtől éreztem úgy, hogy már nincs állandó félelmem, ami a tanulmányokat illeti. Ez volt az az időszak, amikor elkezdődött a közösségformálódás is: nem csak barátságok, hanem a közösségi életben való tevékenyebb jelenlétem, részvételem, ami meghatározóvá vált számomra, és meghatározta ezeket az éveket.
• Fotó: László Attila archívuma
– Volt egy olyan pillanat, amikor – pozitív értelemben – karrierépítésen kezdett gondolkodni?
– Volt, de ezt nem karrierként éltem meg, hanem nagyon mély vágyként: tanítani szerettem volna, paptanárként élni. Épp ezért negyedév után felkerestem Gödöllőn a premontrei rendet: ott éltem velük egy rövid ideig, figyelve, keresve önmagamban, van-e hivatásom a szerzetesi életre, hogy aztán paptanárként folytassam. Hamar világossá vált számomra, hogy maradok Gyulafehérváron. De a Jóisten meghallgatta a vágyamat: szentelésem után első szolgálati helyem Székelyudvarhely lett, az „iskolaváros”. Ott teljes katedrával tanítottam tizenkilenc éven keresztül.
– Említette Csíkszeredát és Székelyudvarhelyt, ehhez képest most Kolozsváron beszélgetünk, egy sokkal színesebb városban – felekezetileg és etnikailag is. A Szent Mihály-templom ráadásul olyan hely, ahová protestánsok is gyakran betérnek, sőt, talán románok is egyre inkább érdeklődnek a történelmi magyar egyházak iránt. Milyen volt ebbe a közegbe kerülni?
– Hosszú út vezetett ide. A csíki katolikus székely gyermek felnőtt, és nagyon fiatalon – mindössze huszonhárom évesen – lett pap. Ez annyira korai volt, hogy pápai engedély kellett a felszentelésemhez. Székelyudvarhelyen kicsiben már megtapasztaltam azt, ami Kolozsváron is jelen van: ott a város valamivel több mint fele katolikus, a többi protestáns.
Az iskolákban, városi eseményeken nap mint nap találkoztunk, ott szembesültem először azzal, hogy más vallású emberek élnek egymás mellett, a hitüket másként megélve.
Udvarhely előkészített mindenre. A szolgálati időm azonban ott rövid volt. Nagy meglepetésemre három év után a főpásztor úgy döntött, hogy egy sürgősségi helyzet megoldásaként engem helyez plébánosnak Szentágotára, a Szászföld közepébe. De az udvarhelyi főesperes kérésére heti két nap visszajártam Székelyudvarhelyre, ahol két iskolában tanítottam, így nem kellett teljesen elszakadnom attól a miliőtől, amely három év alatt az életteremmé vált. Közben azonban önálló plébánosként kellett helytállnom a szászföldi szórványban, ahol két közösséget is összefogtam: Szentágotán és Bólyán. Emellett még egy kis települést, Nagysinket is elláttam, ahol akkor még tizenöt hívő volt. Ez azt jelentette, hogy ünnepeken minimum 130 kilométert kellett megtennem, reggeltől estig utazva egyik helyről a másikra. Nagyon fiatalon, huszonhat évesen kellett erőt adni, közösséget építeni. Négy éven át formáltuk és erősítettük az ágotai közösséget, és közben a templomot is újjáépítettük.
Csak egyszer miséztem a teljesen megújult, megáldott templomban: az elköszönő szentmisémet.
Ugyanis már hónapokkal korábban visszahívtak Székelyudvarhelyre, hogy ott folytassam a szolgálatomat. A szombatfalvi városrészen újraalapították a plébániát, amely 1638-ban szűnt meg. Ott teljesen a nulláról kellett kezdeni, négy fal és egy kis templom. Idővel bővítettük, közösségi házat, hittantermet, élettereket építettünk. Ami azonban a legfontosabb számomra: tizenhét év után élő közösség búcsúzott el tőlem. Az élet minden területén sikerült munkatársakat találni – nem csupán alkalmazottakat, hanem sok önkéntest is. Ezáltal valóban mély és szép közösségi életet tudtam megélni ott. Ez az időszak érlelt meg arra, hogy amikor az új főpásztor átvette a Főegyházmegye vezetését, rövid idő múltán úgy döntött, Kolozsvárra küld további szolgálatra.
– Amikor Kolozsvárra került, milyen kihívásokkal szembesült, milyenek voltak az első lépések?
– Éveken át elveszett embernek éreztem magam. Talán csak azért nem omlottam össze, mert gyorsan sikerült jó munkatársakat találni, akikkel együtt vihettük a számtalan kihívást. Rögtön a Szent Mihály-templom felújításának sűrűjébe kerültem: akkor még csak az egyharmadánál tartottak a munkálatok, a neheze hátra volt. Teljesen új volt számomra minden: naponta órákon át tárgyalni különféle szakemberekkel…
Mindent meg kellett (volna) értenem, majd a végső döntéseket meghozni-megerősíteni, papírok garmadáját aláírni.
Ha hasonlatot mondhatok: olyan itt, mint a „fő tűzoltó” feladata, aki mindig ott oltja a lángot, ahol leginkább ég. De örömömre nem pusztán tüzet oltottunk, hanem építkeztünk – szó szerint is, közösségileg is. És ennek ma már látszanak a jelei.
– Mentálhigiénés képzést is végzett. Ez miben, miként segítette?
– Rendkívüli időkben tanulhattam. A teológia utolsó három évében kaptunk egy nevelőt Japánból: Nemes Ödön jezsuita atyát, aki évtizedeken át házasokkal és jegyesekkel foglalkozott. Ő próbálta átadni nekünk a tapasztalatait. Ez találkozott azzal a nehézséggel, amit fiatal papként tapasztaltam a gyóntatásokban: azt hittem, nekem kell megoldanom a gyónó problémáját.
Ma már tudom, hogy nem erről szól a gyónás, de akkor nyomasztóan hatott rám, és ezért kezdtem keresni, merre léphetnék tovább. Így találtam rá a mentálhigiénére.
Éppen akkor indult az első képzés, Budapestről kihelyezett tagozatként Illyefalván. Havonta öt napot ott töltöttünk, két éven át. Nagyszerű, lelkes csapattal formálódtunk, önismereti képzést is kaptunk. Ez nagyon sok mindenben megerősített. Hamarosan az elvált és újraházasodni akaró emberekkel kezdtem foglalkozni. Az egyházunkban válás nincs, de ha egy házasság érvénytelen, azt bírósági eljárás kimondhatja, és akkor lehet rendezni, szentségi kötelékben élni az új kapcsolatot. Több száz perben vettem részt, hatalmas élettapasztalatot szereztem: láttam, hogyan válik egy tündérmesének induló kapcsolat pokollá. Ezekből a helyzetekből kellett embereket kiemelni, segíteni őket továbblendülni. Ez ajándék és nagy tanulás volt számomra. Az utolsó udvarhelyi éveimben heti két napot szinte teljesen házaspárok, családok krízishelyzeteinek szenteltem: volt sok örömteli, újjáépített házasság is, de persze nem mindig sikerült, hiszen gyakran túl későn kértek segítséget. Mégis, mindez életgazdagító tapasztalat volt, és elvezetett a következő lépéshez: hogyan tudnánk papként a fiatalokat úgy segíteni már házasságkötés előtt, a készületi szakaszban, hogy el se jussanak a krízisig.
Ebből született meg a jegyeskurzus udvarhelyi modellje, amely az egyik legsikeresebb lett a főegyházmegyében.
Az első évben hat, a következőben tizenhárom, majd ötven-hatvan pár vett részt évente. Ez tizenhat éve folyamatos, és bár én elkerültem onnan, a csapat viszi tovább, sőt többfelé átvették, munkafüzet is készült hozzá. Több ezer példány fogyott el belőle, román fordítása is lett, román közösségekben is terjed. Nagy örömöm, hogy Kolozsvárra is sikerült áthozni: itt is évente két-három kurzust tartunk. Bár itt nehezebb az életszervezés, sok idő például az utazás, mégis megtapasztalom a fiatalok odaadását. Ez bátorít: megérte tanulni.
• Fotó: László Attila archívuma
– Hogy látja, a mai ember mennyire fordul az egyházhoz, a paphoz, ha segítségre van szüksége?
– Nincs sok szabadidőm, folyamatosan keresnek… Aki önmagához akar eljutni, és úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, az előbb-utóbb ránk talál. Fontosnak tartom, hogy a társadalmi berendezkedésünket óvjuk, és ez nem pusztán szokás kérdése. Erdélyben például még mindig ritka, hogy valakit ne pap kísérjen el az utolsó földi útjára, vagy hogy egy gyermek ne kapjon keresztelőt, ne járjon bérmálkozási felkészítőkre, konfirmációra, elsőáldozásra.
Ami nagyon megváltozott, az az egyházi házasságkötés: a húszas évekből áttolódott a harmincas évekre, és ez sok bonyodalmat okoz, mert közben kialakult az „együttélők társadalma”, a „házasságot kipróbálók” társadalma.
Én ebben nem hiszek. Meg kell tanulni a szeretetben elköteleződni. Egyházunk legalábbis ezt ismerte fel, hogy a teremtő Isten így, ilyennek akarta és akarja a házasságot. Ezért ehhez az egyház tud támpontokat adni – legfőképpen a közösségiségben. Nem a tanrendszer a lényeg, nem az, kinek van igaza, hanem, hogy a hit mindig közösségi vonatkozású. A Krisztushoz tartozás szükségszerűen egymáshoz is közel vezet. Ebből életerős családok, közösségek születnek, és még a partvonalról is látszik, hogy itt van valami több, ami elengedhetetlen a test és a lélek egységét megélni akaró embernek. Lehet pótlékokat keresni – van is belőlük rengeteg –, de megkockáztatok egy kemény mondatot Egyházunk gyakorlatát tekintve: mondjon valaki jobbat.
– Hivatali munka, a közösség vezetése, jegyeskurzus, ha jól sejtem, kevés szabadideje van. Jut ideje kikapcsolódni? Filmnézés, olvasás, kirándulás, esetleg baráti találkozók?
– A kirándulás nehéz, mert időigényes. Inkább a családom és a baráti kapcsolatok megtartására használom az időt, amennyi van. Itt, Kolozsváron a munkatársi közösség jelent sokat. Legközvetlenebb munkatársaimmal hetente igyekszünk legalább pár órát keresni, amikor az együttlét, kikapcsolódás erősít és emel fel. Filmet ritkán nézek. Ami a legjobban hiányzik, az az olvasás. Régen faltam a könyveket, ma sajnos erre jut a legkevesebb idő. Ami szükséges a munkámhoz, azt természetesen elolvasom, de az elmélyült olvasásra alig marad energiám.
– Az interjú kapcsán Facebook Messengeren írtam Önnek, ami talán meghökkentően hangozhat. Hogyan viszonyul a digitalizációhoz?
– Azt gondolom, hogy Isten hívta meg az embert arra, hogy formálja és építse a világot. Ha a világ ma így épül, ebből nem lehet kimaradni. Ahogy a történelem első bunkósbotját is lehetett védekezésre és gyilkolásra használni, úgy a mai technológiát is lehet jóra és rosszra. Mi döntünk. Személy szerint igyekszem lépést tartani.
A fiatal kollégák gyakran segítenek, és örülök, mert olykor kifejezik: elégedettek a haladatommal, eszközhasználatommal.
Ugyanakkor én még a régi ember vagyok: papír, cetli kell a kezembe, hogy biztonságban érezzem magam. Törekszem mindazt megtanulni, ami előreviszi és segíti a munkámat. Természetes, hogy valaki rám írhat vagy rám csöröghet, és a lehető leghamarabb válaszolok. A legfontosabb számomra, hogy ebben a feladatkörben is, amelyet rám bíztak, és amely magasságokról, mélységekről egyaránt szól, legfőképp pap és ember maradjak.
Cikkünk a Nőileg magazin 2025. októberi számában jelent meg.
korábban írtuk
Villáminterjú Lázár Csillával: Élni csak itthon
A csíkszeredai Spektrum Oktatási Központ igazgatója, vagy ahogyan talán többen ismerik: a szülőfalujában, Csíkszentdomokoson tizenöt éve működő Márton Áron Múzeum megálmodója és vezetője Lázár Csilla. Ezúttal őt kérdeztük Marcel Proust „közreműködésével”.
