• Fotó: Dr. Gábor Csilla archívuma
– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– Ha valaki a velem kapcsolatban elérhető forrásokat nézi, akkor azt találja, hogy a közép- és kora újkori irodalomtörténet, hagiográfia (szentkultusz), teológia- és kultusztörténet érdekel, ezeken a területeken vannak kutatásaim. Igazából mindennel foglalkozom, ami a közép- és kora újkor kutatásához és oktatásához kapcsolódik. Maga a tanári munkám is főként ezeket a tárgyakat foglalja magában. Közelebbről a reformáció és a katolikus megújulás időszaka érdekel, bár a terminológia nagyon képlékeny, ezért talán egyszerűbb úgy fogalmazni, hogy
a 16–17. század irodalmi jelenségei foglalkoztatnak. Olyan műfajokat és szövegformákat vizsgálok, mint a prédikáció, az elmélkedés vagy az imádságirodalom.
Ezeket irodalomtörténeti jelenségként próbálom megérteni. Ami ebben igazán izgalmas, hogy az anyag sokkal átfogóbb és interdiszciplinárisabb megközelítést igényel, mint azt elsőre gondolnánk. Amikor prédikációkról, imádságokról vagy elmélkedésekről beszélünk, akkor a szövegformálási és irodalmi jelenségeken túl ott van a történeti kontextus, az egyháztörténeti folyamatok, a teológiai, esetenként a politikai háttér is. Vagy amikor a középkor himnuszköltészetét kutatjuk, releváns kérdés annak körbejárása, hogy a szerzők – akik többnyire jeles teológusok – miként fordítják le a teológiát a poézis nyelvére. De izgalmas annak vizsgálata is, hogy a késő antik, közép- és kora újkori szenttisztelet alakulásának részleteiben milyen antropológia, értékrend van, sőt figyelni lehet a szentségi kritériumok történeti változatosságára (azaz: az alapvető keresztény értékeken túl eltérő kritériumok alapján tekintenek szentnek egy királyt, szerzetest, apácát vagy éppen kétkezi munkást). Mostanában (bizonyára nem függetlenül attól, hogy 500 éves a Székelyudvarhelyi kódex és 400 éve jelent meg Káldi György bibliafordítása) az foglalkoztat, hogy milyen módszerekkel és milyen gondolati háttérrel közelítették meg kedvenc korszakaimban a Szentírást, és ennek milyen felekezeti vonatkozásai vannak.
– Hogyan lett egyetemi oktató, tudományos kutató? Milyen út vezetett idáig?
– Sok minden kellett hozzá. Nyilván kellett az én szándékom is, de fontos szerepe volt a körülmények szerencsés alakulásának is. Az első komoly kutatói tapasztalatom kilencedikes koromban ért, a mai Báthory István Elméleti Líceumban, amikor az iskola alapításának 400 éves évfordulóját ünnepeltük egy éven át, ennek jegyében rengeteg program volt. Ennek kapcsán szólított meg a történelemtanárom azzal, hogy akarok-e írni valamit az iskolai évkönyvbe, a Hajnalba. Azt javasolta, hogy írjak Pázmány Péterről, aki az iskola egykori diákja volt. Őszintén szólva akkor még nem tudtam, ki volt Pázmány Péter, de szégyelltem megkérdezni. Otthon aztán elővettem lexikonokat, irodalomtörténeti kézikönyveket, édesapám pedig – aki könyvtáros volt – kikölcsönözte számomra Pázmány műveit (persze az újabb kiadásokat), amelyekhez másként nem jutottam volna hozzá. Így született meg az első „tudományos“ dolgozatom. Ma is úgy látom, hogy
ott éreztem rá annak az ízére, milyen hetekig ugyanazzal a témával foglalkozni, végigmenni a monoton, néha unalmas szakaszokon azért, hogy a végén megszülessen egy eredmény.
Később hasonló élmény volt az egyetemi tanulmányokat lezáró szakdolgozat megírása. Nem kötelező feladatként éltem meg, hanem örömmel és kíváncsisággal dolgoztam rajta. A diploma megszerzése után angoltanár lettem egy Brassó megyei községben, de a kutatást nem tudtam abbahagyni. Kritikák, recenziók mellett néhány részes forrásfeltáró sorozatban mutattam meg például a Brassói Lapok két világháború közötti irodalmi és publicisztikai rovatainak érdekes hangsúlyait a Brassói Lapok hasábjain (hétvégi vagy vakációs könyvtárazások eredményeképpen), az egyetemi szakdolgozatom egy fejezete pedig megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Talán e „nyüzsgéseknek“ is köszönhető, hogy a rendszerváltás után a régi tanáraim lehetőséget adtak arra, hogy megpályázzak egy egyetemi állást. Addigra már doktori képzésre is jelentkeztem.
• Fotó: Dr. Gábor Csilla archívuma
– Mi volt az elsődleges motivációja ahhoz, hogy tudományos pályára lépjen?
– A kíváncsiság. Annak az öröme, hogy régi idők titkainak utána lehet járni, hogy régi szövegek szépségeit némi többletmunkával meg lehet érteni. Amikor egy 16–17. századi könyvet, kéziratot a kezembe vettem (erre első ízben egyetemistaként nyílt lehetőségem), annak bizony volt valamiféle szakralitása. Az első dolgozataim írása idején ennek az áhítata is kísért, és nem tagadom, remek érzés volt látnom a saját nevemet egy olyan szöveg alatt, amelyet hónapokon át dédelgettem, amellyel olykor keményen megküzdöttem, és amely végső soron valami új eredményt hozott.
A szakdolgozatomat sem azért írtam, mert kötelező volt az oklevél megszerzéséhez, hanem mert érdekelt a téma.
Írás közben és a védés után az az érzés bújkált bennem, hogy ezt szívesen csinálnám egész életemben. A doktori képzésre is úgy jelentkeztem, hogy még nem tudtam, lesz-e ennek munkahelyi vonzata. Egyszerűen hajtott a kíváncsiság. Úgy éreztem, hogy ezt tovább kell csinálni, mert számomra ennek van igazán értelme.
– Volt valami, ami az elején kicsit ijesztő vagy aggasztó volt az akadémiai pályát tekintve?
– Igen: az, hogy vajon meg tudok felelni az elvárásoknak? Öt év közoktatásban eltöltött idő után kerültem az egyetemre, és tudatában voltam annak, hogy a megelőző időszak szakmailag bizonyos értelemben erodálódást jelentett. Első egyetemi oktatói éveimben volt olyan a diákjaim között, aki szinte velem egykorú volt. Néha attól tartottam, hogy a tanítványok többet tudnak, mint én, vagy legalábbis frissebb a tudásuk. Ez ijesztő tudott lenni. Emellett az előzmény nélküliség is megriasztott: magamnak kellett a korszak oktatását és kutatását felépítenem, mintaként a Debreceni Egyetemen dolgozó régimagyarosok műhelye segített át a nehezebb pillanatokon. (Debrecenben szereztem a doktori fokozatot, ez közeli betekintést engedett az ott folyó munkába.)
Ami megrémített, egyúttal bátorított is, mert megláttam benne a lehetőséget.
A régiség, amellyel foglalkoztam, korábban nem volt különösebben népszerű, specifikus érdeklődésemmel kissé csodabogárnak számítottam. El kellett döntenem, hogy szeretnék-e csodabogár lenni, vagy inkább belesimulok a tömegbe. Végül azt választottam, hogy próbálom megmutatni, mennyi szépet, jót és izgalmasat fel lehet tárni régi korok kulturális hagyatékából.
– Mi az, ami az Ön számára örömet okoz ezen a pályán?
– Tanárként a diákok figyelme és az évente újonnan felbukkanó érdeklődő nemzedékek. Nemcsak az érdekel, hogy hányan ülnek a teremben, hanem hogy milyen tekintetek néznek vissza rám, továbbá hogy kik azok, akik vállalják a kutatómunka nehézségeit. Nagyon feltölt, amikor látom, hogy körülöttem egy iskola alakul ki, amikor szakdolgozókat, doktoranduszokat kísérhetek végig az útjukon, vagy amikor publikációra készülő tanítványokat segíthetek. Kutatóként pedig az jelent örömet, amikor hosszabban és elmélyültebben foglalkozhatok egy témával. Az ember ilyenkor elfárad, de közben azt is érzi, hogy jó volt, érdemes volt dolgozni rajta.
• Fotó: Dr. Gábor Csilla archívuma
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– A legutóbbi sikerélményem májusban volt, az ETDK (Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia) dolgozatok bemutatása alkalmával. Idén hét tanulmány született az általam is kutatott korszakból, ezek létrejöttében témavezetőként ketten segítettük az ifjú kutatókat.
Már önmagában az nagy öröm, hogy ennyi hallgató választotta ezt a területet.
Aztán szép volt látni, ahogy kiállnak, és fiatalos lendülettel bemutatják azt, amin hónapokon át dolgoztak. Kutatóként pedig: nemrég jelent meg egy angol nyelvű tanulmányom, amely három magyar szent európai kultuszának vándorútját követte végig. Rengeteg forrást kellett tanulmányozni több nyelven – mondhatni, valódi nyomozómunka volt. Jó visszajelzéseket kaptam rá, ezért ezt is komoly sikerélményként éltem meg.
– Talán Önnek is, de a Nőilegnek mindenképp sikerélmény az, hogy idén tavasszal egy olyan publikációja is napvilágot látott, amely a magazin Tudós nők rovatához kapcsolódik. Mesélne röviden erről?
– A Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként úgy adódott, hogy egy alkalommal a szakterületemen kívül eső témával is foglalkoznom kellett: felkérést kaptam arra, hogy tartsak előadást a romániai női kutatók helyzetéről. A Nőileg Tudós nők sorozatának interjúit választottam, az interjúk elemzésére épülő előadásom 2024. novemberében hangzott el Budapesten, a Magyar Tudomány Ünnepe keretében rendezett konferencián. Az elemzésből az rajzolódott ki, hogy
a női kutatók pályáját nem elsősorban a nyílt diszkrimináció, hanem a családi szerepekből, társadalmi elvárásokból és önkorlátozó mechanizmusokból fakadó, sokszor láthatatlan akadályok nehezítik.
Valóban sikerélmény és öröm, hogy az előadás tanulmánnyá érlelt változata (amely, készségesen bevallom, a szakmai konfortzónámból való merész kilépésre ösztökélt) végül egy nagyszerű kötetben is megjelent: idén áprilisban látott napvilágot az Acsády Judit által szerkesztett Női kutatói életpálya és a gyermekvállalás dilemmái című kötet a budapesti Balassi Kiadónál.
– Sikeresnek érzi magát?
– Igen, végső soron sikeresnek érzem magam, még akkor is, ha az elégedetlenség folyamatosan jelen van bennem – ezt a régóta dédelgetett, de még meg nem valósított tervek okozzák. Persze ha visszatekintek az elmúlt húsz-harminc évemre, azt nem mondanám, hogy lustálkodtam volna. Folyamatosan kutattam, publikáltam, szakmai rendezvényeket szerveztem. Jó tanítványaim vannak, közülük többen doktori fokozatot szereztek, magamat a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választottak. Ezek tudományos körökben komoly elismerések. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az embernek mindig legyenek új céljai. Az, amit még nem sikerült megvalósítani, egyben a következő feladat is.
• Fotó: Dr. Gábor Csilla archívuma
– Mi az ma, ami kihívást jelent az Ön számára a tudományos pályán?
– A bürokrácia. Az olykor értelmetlen adminisztráció nagyon sok időt elvesz a tényleges tudományos munkától. Az önértékelések, kimutatások és jelentések elkészítésén sokszor hetekig kell dolgozni. Jó hír azonban, hogy a kihívás pozitív értelemben is jelen van. Úgy gondolom,
addig érdemes oktatói és kutatói munkát végezni, amíg lázba hoz, amíg az ember számára az új feladat kihívást jelent.
Ha túlságosan nagy nyugalommal végzem, az annak a jele lehet, hogy talán ideje abbahagyni. Egyelőre minden rendben: több mint harminc év után is van bennem „harci láz” egy-egy előadás vagy egy konferencia előtt. Amíg ez bizserget, addig nincs baj.
– Hogyan látja, hátráltatta-e a pályáját az, hogy Ön nő? Voltak olyan kihívások, amelyekkel férfitársai kevésbé kellett megbirkózzanak?
– Tulajdonképpen nem mondhatom, hogy a női mivoltom jelentősen hátráltatott volna, ha csak a vissza-visszatérő önszabotálást nem sorolom ide. Mestereim között sok férfi volt/van, akik mindig a szakmai teljesítmény alapján támogattak. Persze olykor előfordultak furcsa helyzetek. Egyszer egy római konferencián az előadásom után egy kolléga azt kérdezte, hogy ha ennyit kutatok és dolgozom, mégis mikor állok a fakanál mellé. Régen volt, ma már nem annyira jellemző az effajta attitűd. Ma inkább a strukturális problémákat látom.
Sokszor még mindig természetesnek vesszük, hogy a gondoskodási feladatok, a beteg szülő ápolása vagy a láthatatlan szervezőmunka inkább a nőkre hárul.
Nem bárki rosszindulatából, hanem szinte mindenki részéről reflexszerűen. Ezek a helyzetek valóban plusz terheket jelenthetnek.
– Mit tanácsolna azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Tegyék félre a bizonytalanságukat, higgyenek a képességeikben és őrizzék meg a kíváncsiságukat, gondozzák a tudásvágyukat. Engedjék meg maguknak azt a szellemi fényűzést, hogy nem csak a diploma kedvéért járnak egyetemre, hanem a tudásért, a gondolkodás öröméért, a kérdésfeltevés gyakorlásáért. Mert igazán akkor éri meg az erőfeszítés. Ha nem is mindenkiből lesz akadémikus vagy tudományos kutató, a kíváncsiság mindig megtérül, és mindig örömforrás marad. Szoktam mondani a diákjaimnak: legyenek egy kicsit hedonisták. Keressék az örömöt a munkában is, mert hosszú távon ez az, ami megtartja az embert a pályán.
korábban írtuk
Tanítsuk életigenlésre a gyermekünket
Nemzetközi és hazai statisztikák is azt mutatják, hogy a gyermekek, serdülők mentális egészségének megőrzése egyre nagyobb kihívás, egy 2022-es kutatás szerint minden ötödik gyermek diagnosztizálható valamilyen mentális zavarral.
