• Fotó: dr. Biró Enikő archívuma
– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– Az egyetemi tanári pálya talán pont azért olyan izgalmas, hogy benne, általa sokféleképpen határozhatod meg magad. Bár magyar–angol szakos tanárként léptem ki a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kapuján, több évig csak angol nyelvet oktattam annak Sepsiszentgyörgyi Kihelyezett Tagozatán. Majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanítottam tovább. Angol nyelvet a Sepsiszentgyörgyi Kar hallgatóinak oktatok, szaktárgyakat pedig a Marosvásárhelyi Kar fordító és tolmácsképző szakán. Az első félévben a Csíkszeredai Karon is tartok órákat mesterképzésen. Már tizenhárom éves koromban tanár szerettem volna lenni, ezt később kiegészítette a kutatás iránti kíváncsiság. Úgy gondolom, hogy egy tudományterülettel vagy bármilyen területtel foglalkozni csak úgy érdemes, ha az örömet szerez, ha élményeket jelent. Ezek az élmények pedig egy felfedező, erre-arra kanyarodó út apró kövei. Ez nálam igazából a kétnyelvűség, többnyelvűség vizsgálatával kezdődött.
Kíváncsi voltam, hogyan sajátít el egy harmadik nyelvet egy székelyföldi magyar, segít-e neki ebben az államnyelv ismerete. Majd felfedeztem egy igen színes, izgalmas kutatási területet, ez a nyelvi tájkép.
A nyelvi tájkép a körülöttünk levő feliratokra, táblákra, szimbólumokra, egy teret meghatározó nyelvi és nem nyelvi elemekre vonatkozik. Megmutatja, ki van otthon a térben, melyik nyelvi közösségnek van domináns, esetleg kisebbségi szerepe az adott régióban, milyen mértékben illetik meg az adott közösséget nyelvhasználati jogai. Legutóbb a marosvásárhelyi orvosi egyetem nyelvi tájképét próbáltam megrajzolni, követve az indulástól, a magyar nyelvű oktatás kezdetétől a mostani helyzetig. Mit mutattak és mutatnak meg a feliratok ebből a folyamatból. Egy ilyen kutatás attól élményszerű, hogy a fényképes adatgyűjtésen és azok elemzésén túl, interjúk segítségével a feliratok létrehozóinak döntéseiről, az emberek viselkedéséről, viszonyulásaikról is tudomást szerzel. Tehát ez egy nagyon összetett és nagyon színes világ.
• Fotó: dr. Biró Enikő archívuma
– Hogyan lett egyetemi oktató/ tudományos kutató?
– Már a mesterképzés ideje alatt dolgoztam, a kolozsvári Heltai Alapítványnál kezdtem tanárkodni. Kezdő, fiatal nyelvtanárként igazi mélyvíz volt ez. Erdély több városában is tartottam tíznapos képzéseket, sajátos tanfolyamok voltak ezek.
Ismerkedtem a csoportdinamikával, különböző életkorú embereket oktattam, mindez meghatározó élmény volt.
Amikor a BBTE Sepsiszentgyörgyi Kihelyezett Tagozata elindult, ott kezdtem angol nyelvet oktatni. Óraadó tanár voltam, majd gyakornok egy jó ideig, aztán tanársegéd, majd egyetemi adjunktus, szóval szépen végigjártam az akadémiai lépcsőfokokat. A kolozsvári Közgazdasági Kar nyelvtanszékéhez tartoztam, de Kolozsvár messze volt, nehéz volt az ottani kollégákkal együttműködést kialakítani. A magánéletemben is törést jelentett, hogy közben elváltam, három és fél éves korától egyedül neveltem a fiam. Ugyanakkor ez további energiákat szabadított fel. Azt hiszem, nagyon sokat fejlődtem ezalatt, lelkileg és szakmailag is, hiszen megélhettem az anyaság minden örömét, közben doktoráltam, és fennebb léptem az akadémiai létrán. Kitágult a világ, konferenciákra kezdtem járni, szakmai és izgalmas magánéleti élményekkel gazdagodtam. Majd a Sapientián folytattam az oktatói pályámat, ahol nagyon jó kollégákkal vagyok körülvéve Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, a tanszékünkön egyaránt, illetve nagyon sokszínű a feladatköröm.
– Mi volt a kutatói pályán való elindulás elsődleges motivációja?
– Úgy gondolom, mindig is ott volt bennem a kíváncsiság, egy belső késztetés, hogy felfedezzem a világot magamnak. Ha felsőoktatásban dolgozol, ajándék a szellemi szabadság. A doktori képzés tényleg elindított a kutatói pályán. Azzal foglalkozhatom, amit szeretek, ami engem érdekel. És ez a szabadság nagyon sokat jelent! Folyamatosan alakíthatod a tananyagot, kitalálod, megkeresed a kutatási témáidat. Ez egy óriási felelősség, de ugyanakkor egy hihetetlen kaland is.
– Volt valami ijesztő, aggasztó tényező a pálya legelején?
– Nem tudnék ijesztő, aggasztó tényezőket megnevezni. Természetesen voltak kihívások, mint mindenkinek a pályája elején, de ezek hétköznapi gondok. Kisgyermek mellett, egyedülálló anyaként nem könnyű mindenhol helyt állni, teljesíteni. De közben csak gyűlnek az élmények. Még doktoranduszként részt vettem Oslóban egy konferencián. Nagyon későn érkeztem meg, Oslo távolabbi repterére, Sandefjordba. A fővárosban egy magyar családnál terveztem megszállni, de akkor éjjel már nem jutottam el oda. Másnap az állomáson kiderült, hogy karbantartási munkálatok miatt nem indulnak a vonatok, vonatpótló buszok pedig csak később. Kénytelen voltam bemenni az állomásfőnökhöz: egy jó kétméteres, szőke norvég férfi fogadott, aki nagyon megértőnek bizonyult, mivel az előadásomat aznap délben kellett megtartanom.
Gyakorlatilag szó nélkül kivitt a taxiállomáshoz, beültetett egy fekete Volvóba, és egy indiai sofőrrel, a norvég vasút költségén betaxiztam Oslo központjába.
Az út minden pillanata emlékként rögzült, tudtam, ilyen élményben egyhamar nem lesz részem. Ezek a pillanatok csak akkor történnek meg, ha a kihívásokat elfogadod, ha a nehézségeket átkeretezed, és értékeled ezeket az élet-ajándékokat.
• Fotó: dr. Biró Enikő archívuma
– Mi szerez Önnek örömet ezen a pályán?
– Azt mondhatom, hogy nagyon sok minden. Öröm részt venni a tudományos konferenciákon, ismerkedni, megismerni, és persze utazni. Fantasztikus élmény eljutni helyekre! A világ nagyon színes. Amikor utazol, akkor befogadod a másságot, ami a te megszokott környezetedtől eltér. És ez alakít rajtad, csiszol, finom nyomokat hagy. Ezeket aztán át tudod adni itthon. Akár példaként, akár anekdotaként beleszőve egy előadás anyagába.
Sosem volt rossz élményben részem utazásaim során, és vallom, hogy érdemes egyedül is utazni, mert talán akkor érnek a legmélyebb élmények.
Emellett pedig a folyamatos megújulás, ami ezzel a hivatással jár, szintén örömet szerez. Nincs olyan, hogy kétszer ugyanúgy tanítok. Nem léphetünk be kétszer ugyanabba a folyóba: minden évfolyam más, mint az előző, és változik a körülöttünk lévő világ. Jó ez a változatosság. Nemrég a szépkorúak akadémiáján kétszázötven ember előtt tartottam előadást. Kihívás volt és öröm, hogy átadhattam valamit abból, ami az én érdeklődési területem, az én játékszerem. De élmény középiskolásoknak vetélkedőt tartani, a kollégákkal együtt dolgozni.
– Mikor volt utoljára sikerélménye?
– Azt hiszem, a siker egy nagyon megfoghatatlan, tünékeny teremtmény. Mondhatnám, hogy előadni egy rangos konferencián, megtartani egy jó órát. Ezek is mind sikerélmények. De sikerélmény egy jó beszélgetés, ha együtt rezdülsz valakivel.
Úgy fogalmaznék, hogy az élmény megélése a siker maga.
Nem mindig hagyunk időt magunknak, hogy átéljük ezeket, legyen az szakmai vagy személyes élmény. Nekem sikerélmény, ha átadhatok a hallgatóknak valami olyasmit, ami megérinti őket. De az is, ha örömmel vannak ott az órán. Ha érzik, hogy értékelem őket.
– Sikeresnek érzi magát?
– Megint csak nehéz erre válaszolnom. Ha siker az, hogy egy hallgatónak tudtam szakmailag, emberileg nyújtani valamit, akkor igen. Ha a siker az, hogy szeretem a munkám, akkor igen. Ha a siker az, hogy remek kollégáim vannak, akkor igen. Hogy van egy csodálatos fiam. Tudatosan nevelem magam arra, hogy az öröm-pillanatokat, az apróbb sikereket is megéljem, akár egy napsütéses délutánt egy folyóparton. Ettől lesz, azt hiszem, az élet derűs.
– Mi jelent ma kihívást?
– Megtalálni azt a kutatási témát, ami nemcsak számomra fontos és érdekes, hanem a tágabb környezet számára is az. Hogy tényleg olyasmit tudjak letenni az asztalra, aminek van értelme. Kihívás az idő, jól gazdálkodni az idővel.
Sajnálom azt az elvesztegetett időt, amit kénytelen vagyok a különböző oktatási helyszínek közti vezetéssel eltölteni.
Kihívás, hogy legyen elég én-idő, töltekezni, sportolni, csak úgy lenni. És mindenekfelett, hogy legyen idő együtt lenni mindazokkal, akiket szeretek.
• Fotó: dr. Biró Enikő archívuma
– Mit gondol, hátráltatta valamikor a pályáját az, hogy Ön nő?
– A „hátráltat” elég erős kifejezés szerintem ebben az esetben. Mintha nőként nem lenne beleszólásod a saját sorsodba. Én ezt másként közelíteném meg. Úgy érzem, hogy egyik legnagyobb akadály, ha az ember a munkáját nem tartja elég fontosnak, esetleg háttérbe szorítja saját magát. Lehet, hogy a nők körében ez gyakrabban előfordul, és ez nem hivatásfüggő. Meg kell tanuljuk elengedni ezt az örökségül kapott társadalmi hierarchiát. Nőnek lenni jó, és rajtunk is áll, hogy ezt megmutassuk.
– Voltak-e olyan kihívások, amelyekkel talán a férfiaknak kevésbé kell megbirkózniuk?
– Egy nő, ha gyermeket vállal, akkor az élet lelassul egy időre. Ez természetes, és nem feltétlen behozhatatlan. Sokan vannak, akik hihetetlen teljesítményt tudnak nyújtani az élet szinte minden területén még ekkor is.
Látszólag egy férfi számára ez egyszerűbb. Hagyományos szereposztásban tagadhatatlan, hogy egyes családi kötelezettségek alól felmentődnek.
Azonban a fiam generációjában már látok változást, több elfogadást, magától értetődő rábólintást a terhek egyenlőbb elosztására. És bár a férfi számára a gyermekszüléssel, -neveléssel járó időszak nem jelent lelassulást a pályán és emiatt némi előnyt élvez a nőkkel szemben, az anyaság élménye óriási ajándék.
– Mit tanácsolna fiatal nőknek?
– Tisztában vagyok vele, hogy a kutatói pálya család és munka egyensúlyának folyamatos fenntartását követeli meg, és hát lássuk be, anyagilag sem feltétlen a legjobb választás. Viszont a szabadság, a szellemi függetlenség élménye hihetetlenül vonzó lehet. Fiatal nőtársaimnak csak ezt tudom mondani: ezek megélése hatalmas felszabadító erőkkel bír. Egy olyan pálya, amelyet ha szeretsz, játékká válik; egy olyan játékká, amelynek a szabályait te találod ki, és te játszod végig.
korábban írtuk
Sálvári Edith: Úgy érzem, a helyemen vagyok
Szülővárosában, Szentegyházán kezdett talajtornaedzésekre járni nagyjából akkor, amikor Szabó Kati produkcióin csüngtünk a tévéképernyők előtt. Sálvári Edith számára a torna iránti szenvedély megmaradt, sőt, szakmájának választotta a testnevelést.
