• Fotó: László Ildikó
– Hogy határoznád meg, mivel foglalkozol? Hogy szereted, ha hívnak: testneveléstanár, talajtorna-, netán úszóedző?
– Testneveléstanár vagyok, délutánonként talajtorával foglalkozom. Valahogy úgy érzem, nekem ez kell, ennyi plusz kell még nekem. Volt olyan időszak, hogy két-két csapatom volt Zetelakán és Szentegyházán, három pedig itt, Udvarhelyen.
Egyik csapatnak mondtam az óra végén, hogy egészségetekre, és már érkeztek is a következő csapat tagjai a következő edzésre.
Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a fájó derekam miatt egy reggel szó szerint lábra sem tudtam állni. Aztán egy masszőr szedte helyre a derekam, az orvos pedig azt tanácsolta, kicsit fogjam vissza magam, mert ez túl sok. Jó is volna egy segítség. Jobb helyeket úgy csinálják, hogy van egy balett-tanár, egy koreográfus, van, aki az erőt fejleszti, és az edzőnek marad „csak” az akrobatika. Egy személyben, egyedül és heti egy-egy órában végzem ezeket a feladatokat.
– Hét-nyolcéves korod körül kezdted a talajtornát, azóta szinte megállás nélkül ezzel foglalkozol… Hogy lett a gyermekkori hobbiból szakma?
– Igen, akkor kezdtem, aztán öt–nyolcasként mondtam, hogy én tornatanár leszek. Straub Károly tanár úrnak, a gyermekkori edzőmnek köszönhetem, hogy erre a pályára kerültem. Nagyon hálás nagyok neki. Ha nem így alakul, szerintem akkor is valamilyen tanár lettem volna, valószínűleg valamilyen nyelvtanár.
– Straub tanár úr egykori diákjai közül többen a pályán vagytok, a szentegyháziak közül is...
– Igen, ez igaz. Egykori csapattársam és barátnőm, Márton Móni (Buzescu Márton Mónika, a bukaresti Dinamo Sportklub talajtornaedzője – szerk. megj.) noszogatott, húzott maga után. Neki is hálás vagyok, mert én nem bíztam eléggé magamban. Ő előbb bejutott, és ott is maradt Bukarestben, azóta is edzősködik. Én nagyon kívánkoztam haza, Szentegyházára, három nap után már mennék, akárhol vagyok, nem is merült fel akkor sem, hogy ott maradjak. Úgy érzem, a helyemen vagyok. Pont jó helyen vagyok, ahol vagyok.
– De nem vagy, nem ülsz egy helyben, nagyon nem…
– Igen, kezdetben Kápolnáson tanítottam, aztán egy évet Szentegyházán, végleges posztot pedig Zetelakán kaptam. Otthonról huszonöt-harminc perc alatt ott vagyok, ez manapság nem távolság. Nagyon szeretem Zetelakán a gyermekközösséget és a kollégákat is. Tizenhét éve ingázom, de sosem éreztem megerőltetőnek. Nem szakosodhattam talajtornára, mert nem volt gerendán és korláton gyakorlatom. Így az úszást választottam, és azt is nagyon szeretem. Nyáron szoktam úszást is oktatni, otthon, az egyik strandon. Szóval
tanév közben talajtornázom a lányokkal, nyáron úszom a táborozóimmal. Így mondom, hogy velük úszok, mert ott szeretek lenni a vízben a gyermekekkel.
De nyári tábort a tornászaimnak is szervezek egy ideje szintén Szentegyházán, ez jó csapatösszerázónak is. Hívok ilyenkor meg koreográfust, Udvarhelyről András Katát, hogy egy kis kortárstáncot is tanuljunk. Ő finommotorikát is fejleszt vagy ugrásokat tanít – az ő táborában én is szoktam talajtornaedzéseket tartani –, és beviszem erőnléti edzésre is a lányokat, terembe Szentegyházára.
– Akkor ha jól értem, egy ideje már csak Udvarhelyen tartasz talajtornaedzéseket.
– Igen, kénytelen voltam meghúzni a vonalat, de vannak, akik járnak a környező településekről is, Keresztúrtól Kápolnásfaluig.
– Milyen korúak a tanítványaid?
– Hétéves most a legkisebb, és tizenhat évesek a legnagyobbak. Őket már kilencedik éve edzem. Tizennégyen vannak a nagyobb lányok a csoportban, nem csak eltáncikálnak, akrobatikus elemeket mutatnak be. Olyan jó ez a termünk, amit a VSK birkózói használnak eredetileg, tágas is, van, hogy a versenyeken kisebb helyre szorulunk. Előfordult, hogy meg kellett kérnem a szervezőket, egy dobogót húzzanak hátrébb, mert balesetveszélyes. Nagyon komolyan veszik a lányok, a gyakorlatokat hihetetlen pontossággal végzik, sok-sok gyakorlással.
– Hogy kell elképzelni ezeket a versenyeket?
– Sokáig nem is mertünk menni versenyezni. A lányokban bíztam, de magamban talán nem eléggé. Vajon elég jó vagyok-e, hogy egy versenyre fel tudjam készíteni őket… Próbálom a szülőket sem nagy költésbe verni, ezért inkább a közelben szervezettekre nevezünk be. Voltunk Brassó mellett is, de Baróton például az ottani Tanulók Háza szervezi, és szoktunk menni Gyergyószárhegyre, ez utóbbi a kedvencünk. Ezek regionális versenyek, egész Erdélyből érkeznek csoportok.
Inkább táncversenyek, nagyon sok kategóriával, az egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb a hiphop, aztán van showdance, mazsorett, balett stb., mi pedig az akrobatikus tánc kategóriába nevezünk be.
Van egyéni, duó, trió, csoport tíz főig, és formáció tíz fő felett. Végül nagyon örülök, hogy belevágtunk, mert annyit fejlődtünk azóta, ugyanakkor jólesnek a pozitív visszajelzések. Nagyon jó ösztönzőerő. Mondtam legutóbb is a tanítványaimnak, hogy „lányok, engem a hideg rázott végig, olyan ügyesek voltatok”. A szülők részéről pedig kifogástalan a hozzáállás, mondhatom, hogy mindenben támogatnak: állják a versenyekre a benevezési díjakat, a fellépőruhákat, jönnek, filmezik a produkciókat.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó eredményeket érjen el?
– Hát biztosan nem az az edzés, amelyen valaki csak úgy elvan, nagyon megdolgoznak egyénileg és csapatban is. Ideális eseteben – úgy tanultuk mi az egyetemen – hat-hétéves korban el kellene kezdeni, én előkészítős kortól fogadom őket. Állóképesség, hajlékonyság, persze, kell, de nagyon fontos a belefektetett munka, a gyakorlás.
Van olyan, hogy már ahogy bejön a terembe, ahogy jár, ahogy mozog, az alapján mondom, fel van véve. De hangsúlyozom, a tehetség nem elég, sok munkát kell belefektetni.
Edzőként nekem is sok fizikai erőfeszítés kell az elmélet, a magyarázat mellett, ha koromból adódóan (nevet) nem is tudok már minden gyakorlatot végrehajtani, ott kell, hogy legyek, kell, hogy fogjam, tartsam, fizikailag segítsem. Ezért sem mindegy, hogy az alapokat egy kisgyermeknek vagy egy már akkora gyermeknek kell megtanítani, aki majdnem akkora, mint én. Egy hidat, cigánykereket, kézállás-bukfencet meg merek csinálni. Nagy segítség ma már, hogy vannak az úgynevezett tutorial videók, azok alapján is sokat dolgozunk. Komoly felelősséggel jár, folyton mondom, amíg áldásomat nem adom rá, otthon semmiképp ne gyakoroljanak. A szülőknek is mindig elmondom ezt. Itt, az órán is hajlamosak egymást utánozva próbálgatni a határaikat, de nagyon sokat hangsúlyozom, hogy csak azt csinálhatják, amire én a belegyezésemet adom. A versenyek után, a következő edzéseken mindig végignézzük a videót és megbeszéljük a látottakat, hogy tanuljunk, tanuljanak.
korábban írtuk
Fekete István: Ami sejtés volt, most ítélet
Hatévesen nyitotta meg először a YouTube-ot. Kilencévesen már Instagramon volt. Mire elvégezte az általános iskolát, a 284 feltöltött videó között az online térbe költözött: a közös vacsora helyett az ideje elfogyott a görgetés és a szűrők között.
