– Torockó az agroturizmus fellegvára, a lakosság 90 százaléka turizmusból él. Harmincnyolc panzió van a faluban. 80 százaléka a „népeknek” rokonságban áll egymással. Ti – azaz édesanyád – indítottátok el a kilencvenes években ezt a folyamatot. Ez előre megszabta a sorsodat?
– Igen. Tizenhét éves voltam, amikor megjelentek a házunkban az első vendégek. Torockót és Erdélyt tisztelő vendégekként érkeztek „e holdbeli tájra”, a velük való beszélgetéseim meghatározták azt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Én mindig a szülőföldemen szerettem volna élni. Itt élni, de nem elszigetelten, hanem úgy, hogy a nagyvilág mégis bejön a kapunkon. És hát megadatott.
– A Gasztroangyal torockói műsorában a férjed kovászos kenyeret készít. Péket, cukrászt láttam már, de kenyeret teknőben dagasztó férfit még nem… A pult fölött egy fordított fateknő a„csillár”. Van ennek köze a kávézótok névválasztásához?
– Tizenöt évvel ezelőtt nyitottuk meg az ajándékboltot, amelynek a neve Kovász ajándékbolt lett. Nagymamám tanította, hogy ha egy családban van kovász, akkor a családnak van ereje és jövője. Akkor van, ami reményt adjon. Kevés kell belőle, de éltető, nemes, tápláló eledelt tud varázsolni a családnak, amelyiknek van. E gondolat mentén lett Torockói Kovász Coffee a kávézónk neve is.
– Szinte időutazás ide belépni. Letisztult ízlés köszön vissza minden részletből, az első szobából a hegy is látszik. Az embert egy pillanatra „szép a világ, gyönyörű a világ, nincs is hiba benne” – katarzishoz közelítő érzése járja át. Mi indított el a létrehozásában? Hiszen volt már panzió, megvolt már az ajándékbolt…
– Régi vágyunk volt a kávézó létrehozása. Az őseinknek vasbányája volt, ők a torockói vasat tették világhírűvé. Sikerült ez azáltal, hogy lehetőségeikhez mérten a lehető legmagasabb színvonalat képviselték és kínálták. Ez az igényesség nem csak a vas területén mutatkozott meg, hanem mindenben, amihez hozzányúltak. Korabeli dokumentumok igazolják, hogy a sziklás talaj ellenére aranydíjas búzát tudtak termelni a hegyoldalban kialakított teraszokon.
A kávézó… lehetőséget akartunk adni az átutazó vendégeknek is arra, hogy betekintést nyerjenek egy helyi műemléképület belső világába. Azt akartuk, hogy az is hírét vigye annak, ami itt szép, aki nem tölt itt csak egy kávényi időt, vagy éppen csak annyira futja idejéből, hogy megiszik egy saját gyűjtésű gyógynövényekből készült teát, megeszik egy szelet somodi kalácsot. A kávézó minden szobáját egy ősöm emlékének szenteltem.
Az első szoba (a tisztaszoba) Simándi Andor ükapám emléke előtt tisztelegve lett berendezve. Itt torockói festett bútorok és több mint százötven éves régi varrottasok teremtenek egyedi hangulatot. A második szobával Lakatos Miklós nagyapámnak állítottam emléket. Annak az embernek, aki a második világháborúban magyar honvédként harcolt. Azt követően pedig majd négy év után tért haza az orosz fogságból. A szoba hangulatában olyan, mint ő volt: társaságot és jókedvet megélni segítő erő. A harmadik szobában dédmamámnak, Székely Sárának és nagymamámnak, Király Zsuzsának az eleganciája és finomsága érzékelhető. A szobák Torockó múltjának különböző korszakait ölelik fel.
– Anya, feleség, nő, üzletvezető… melyek még a te szerepeid, és hogyan tudsz egyensúlyozni ezek között? Csorbát szenved-e egy ekkora vállalkozásban valamelyik?
– Egyensúlyozni kell. És könnyű egyensúlyozni, ha egy stabil családban él az ember. Köszönöm a férjemnek és a gyermekeimnek, akik mellettem állnak. Köszönöm a támogatásukat abban, hogy nő, feleség, anya üzletvezető is lehetek egyben. A női mivoltomat, úgy érzem, hogy a kreativitásommal jól ki tudom kiegészíteni. A kecsketejes szappanaim készítése révén, a natúr kozmetikumaimmal és bútorfestéssel úgy élem meg nőiességemet, hogy az által más nőknek is segítek. Bevallom, egy kemény szezon után az ősz számomra az új tavaszt jelenti, mert ilyenkor többet tudok a családdal foglalkozni, meghálálva a segítségüket.
– Sikersztori a tietek, de van egy másfajta győzelem is az életedben… Mesélnél erről is?
– Nem akarok hős lenni, csak reményt adni másoknak. Több mint tizennégy éve mellrákot diagnosztizáltak nálam. Nem tudtam és nem is akartam betegségtudattal élni. Nekem nem volt alternatívám.
Hosszú időn át az Alvó Óriást, a Székelykőt bámultam csodálva. A hegyet magamban lebontottam, majd újraépítettem. S ahogyan készen voltam vele, új rendet teremtettem magamban. Azóta József Attila Kész a leltár című verse a kedvencem…
– Hogyan tudtál megújulni, felépülni? Mennyiben változtatott meg? Mit adott, mit vett el a betegség tőled?
– Szerencsés vagyok, mert a hitem, a család, a barátok, a rokonok mindvégig erősítettek. A változás abban nyilvánult meg, hogy
A vidámság pedig soha nem került el. Amivel megpróbált, éppen attól kerültem egyensúlyba.
– Milyen érzés a templom tövében, azaz vele szemben lakni? A szent épület közelsége meghatározza a hétköznapokat? A férjed úrvacsorai kenyeret süt, te is szoktál?
– Kislányként abban szobában nőttem fel, amelyik a templom tornyára néz. Számtalanszor lerajzoltam a tornyot, amit kéz nélküli ólomkatonának láttam. A várfal cserepeiről pedig mindig az unitárius címer kígyója jutott eszembe.
Lelkileg a közelsége biztonságot és erőt nyújtott. Úgy gondolom,
Levente, a férjem, akit római katolikusnak kereszteltek, nagyon nagy csodálója az unitárius hitrendszernek. Ő többször is sütött úrvacsorai kenyeret (sajátos recept szerint és hozzávalókkal készítik), ami számára mindig megtiszteltetés volt, és örömmel tette. Számomra pedig büszkeség. A kenyérsütést is együtt szoktuk végezni.
– Vasárnap, istentisztelet után az asszonyok begyűlnek hozzátok diskurálni… A közösségépítés is része a ti tudatos értékőrzési terveteknek? Összetartóak a torockóiak?
– Torockón nem volt olyan hely, ahol több generációs női társaság fesztelenül, jól érezve magát el tudjon diskurálni. A közösségépítés is része értékőrzési tervünknek. Volt, amikor ezt átfogóbban, odaadóbban és naivabban gondoltuk. Szerintem összetartóak a torockóiak. Ameddig az idős néni mentát hoz a kertjéből, rózsaszirmot hoz a szappan elkészítéséhez, kisegítenek a vendéglátó kollégák, rokonok, barátok… Ezek mind azt bizonyítják, hogy összetartunk.
– Úgy tűnik, beteljesült életed van. Ha újrakezdhetnéd, hol, hogyan tennéd ezt?
– Hálás vagyok azért, ami megadatott. Előre tekintve: rengeteg ötletem és tervem van, amit szeretnék megvalósítani. Soha nem unatkozom. Mindig van külső és belső elfoglaltságom. Ha újra kellene kezdenem, akkor is Torockón kezdeném újra. Mindenképp.
– Mi, látogatók, egyenként tudjuk, hogy nekünk mit jelent Torockó, de neked, helyi lakosnak mit jelent, vagy te mit látsz? Mi hat leginkább a turistákra?
– Olyan ősi család sarja vagyok, aki 1700-ig papíron tudja bizonyítani torockói jelenlétét. Ez tartással és felelősséggel jár. Ha az örökséghez, mi, a mában élők nem tesszük hozzá a magunk részét, akkor alulmaradtunk az ősökkel szemben. Továbbmenve:
Ennek tudatában kell élni meg mindennapjainkat. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen szerteágazó, de ugyanakkor egy egységet képez Torockó kultúrája, történelme, építészeti öröksége, gasztronómiája, népviselete, és nem utolsó sorban táji adottsága, amelyből a turista válogathat kedve szerint. Úgy látom, a vendégek nagy részét az összhatás nyűgözi le.
korábban írtuk
Lélekhang – A hegymászás mentális hullámvasút (VIDEÓVAL)
Sántha Xénia meghódította a Manaszlut – ilyen és hasonló szalagcímekkel tele a sajtó hetek óta, és nem jogtalanul. A csíkszeredai származású Xénia valóban történelmet írt. Ezúttal arról beszél a Lélekhang podcastben: az expedíció lelki utazás is volt.
