Amikor megkérdezik, hogy mi a munkám, szégyellem elmondani, hogy lelkész vagyok. Ma nem divat az efféle szolgálat, hivatás. Pont így a Szentírás is egyre kevesebbet kerül az emberek kezébe. Meg is értek sokakat. Nem kezdődik jól.
Észrevétlen reppent el az őszi szántás ideje, de karácsony előtt két nappal csak meglett – lóval és ekével. Csodás késő ősz volt. Novemberben nyírfákat ültettünk, december elején még rukkolát szüreteltem a kertben. Csupán néhány napot szunnyadtak a borozdák hó alatt, a konyhakertem puha dunyháját az enyhe tél idén gyorsan elcsente. Hamar elérkezett a tavaszi veteményezés ideje.
Aki építkezett valaha, tudja, teljességgel kizárt, hogy minden a terv szerint haladjon. Mindig van egy váratlan csavar, egy legyőzhetetlennek tűnő akadály, egy szívhalálként ható árulás – minden dramaturgiában kötelező tartalom. Ugyancsak kötelező „tartozék” a feladás szele, az újratervezés és kezdés, sokszor. A házam történetében is elérkezett egy ilyen pont.
Pompás állapotban voltak a gerendák – a 160 megélt esztendő ellenére. 1863 – díszelgett a felirat a pincebejáratnál, amikor a tanácsadóimat is vittem. Merthogy „gyönge” nőként nem hozhattam meg a döntést, szakértőket hívtam a bontásra váró házikó szemrevételezéséhez.
A mögöttünk álló év is gyorsan lepergett, számos olyan nyomot hagyott azonban maga után, amelyre valószínűleg hosszú évek múltán is emlékezünk majd. Alighogy sikerült kilépnünk a világjárvány képezte rácsok mögül a fényre, Európában kezdetét vette egy háború, amelynek hatása a legkisebb háztartások kulcslyukán is begyűrűzött, súlyos következményeket vonva maga után. Ám az új kezdet új reményt jelenthet.
Döcögős volt a falusi utca, a lelkét is kirázta a bicikli, amíg a falu felső végéből bekarikázott a központba. Fázott, egyre gyorsabban tekert, kicsi kezei így is rágémberedtek a kormányra, mire megállt a zöld kapu előtt.
A nap már fényesen sütött, mikor felébredt. Csend volt, csak a legyek zirregtek az ablakon. Egyedül van – állapította meg. Sosem tudta ébredéskor, hogy az apja napszámra ment, vagy betért a kocsmába, és ott ragadt estig. Korgott a gyomra, hát elindult a faluba, valahol csak megkínálják étellel. A gumipapucs csattogott a lábán, hűvös volt már az árnyékban, fázott a lába. Cipőt is kell kérjek valakitől, gondolta, de egyszerre nem lehet mindent. Ezt még egy hétéves is tudja.
Hőség van, tapintható a csend. Ember, állat, mind valahol elbújva pihen. A levegő is mozdulatlan. Mintha az idő is megállt volna, végtelennek tűnik a délután. A hortenziákat meg kéne locsolni – gondolja az asszony, mikor csendben nyílik a kapu.
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
E havi címlapinterjúnk olyan mély gondolatokat hordoz, hogy talán többször is érdemes elolvasni ahhoz, hogy igazán át tudjuk engedni magunkon. Elsőre mindenkit más fog meg, attól függően, kinek milyen küzdelemben volt, van része...
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Az elmúlt hetekben a Nőileg hírlevelének feliratkozói körében is kutattuk a videófogyasztási szokásokat. Ezúton is köszönjük annak a csaknem 1000 felhasználónak, akik idejüket nem sajnálva válaszoltak a kérdésekre.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.