Velem jött a józan paraszti észt képviselő falubéli, aki némi ismerettel a ház történetéről is rendelkezett, az építész, aki nem statikus mérnökért kiáltott nyomban, hanem csillogó szemmel bátorított a parasztház megmentésére, és a sokat tapasztalt, karizmatikus régiséggyűjtő is, szerre: befolyásoljanak bátran, a gerendaházat vigyem, ne vigyem.
A falubéli bátorított: szinte csoda, hogy ennyi időn keresztül megmaradtak a gerendák, gombásodás nélkül, épen.
A másfél évszázadnyi füst – mert kéményt akkoriban nem építettek – a padlástér szarufáit is konzerválták szépen. Csak néhány helyen ázott egy-két gerenda, ahol gondos kezek nem pótolták a lecsúszott cserepeket időben.
Az építész látott fantáziát az „őrült” ötletben: parasztházmentésben jártas szakembere a térségnek, testközelből tudja, mit jelent a low cost, ráadásul maga is „kicsi magyar világ”-béli villát mentett, saját családjának pazar, fából épült otthont teremtve.
A régi gerendaházak, százéves csűrök és esztenák újjáépítésében gyakorlott tanácsadóm azonban igencsak hümmögött,
noha láttam rajta, ámulattal csodálja a szokatlanul tágas parasztházat, a csaknem 16 méter hosszú, ám karcsú emberekre mért tornácot, az évszázados tálalót, a szőtteseket a szekrényben. A sötét padlástérben álltunk, a szemerkélő decemberi eső a mennyezeti gerendákat verte, s a néhány hiányzó cserép elég volt ahhoz, hogy maroknyi dió a fáról beessen. „Ne vedd meg, Tekla, túl nagy ez neked.”
S bár a csillogás nem tűnt el a szeméből, heteken át próbált lebeszélni: (üres zsebbel) nem való ez nekem.
Egyre közelgett a tavasz, amikorra a bontást és szállítást ígértem, de csak nem hagyott nyugodni, miért próbál lebeszélni ez a bölcs ember. „Mondja meg, Tanár Úr, mi baja a háznak, miért nem kellene vinnem?” „Találsz magadnak egy kisebbet. Ez a csoda-házikó meg jó lenne nekem” – bukott ki belőle egyszer, s a kincstalálók cinkosságával kacagtunk össze.
Ez volt az utolsó csepp a döntésben: viszem.
***
Két év telt el a házmentés elkezdése óta. Még mindig nem tudni, miből-, s mikor lesz újra lakható a másfél évszázados porta, de az életről már eddig is sokat tanított nekem. Azt is például, hogy beszélni kell az álmokról, lehetőleg minél többet. Csak úgy tudnak kapcsolódni hozzá(m) az emberek. Sosem tudhatod, kinek a döntését, sorsát befolyásolod vele.
„Kedves Tekla! Általában szoktam tétovázni, hogy írjak vagy ne írjak. Most viszont olyan hatást váltott ki belőlem a története, hogy úgy érzem, ezt le kell írnom…” – írta néhány hete egy olvasó, teljesen idegenként, de érző szívvel rezonálva a házmentés történetének egyik előző részére. „Az olvasnivalót válogatva, egy ismerős képre lettem figyelmes, amit egyszer már láttam valahol. Álmomban, a lelki szemeim előtt. Azóta ezt keresem.
Ez az álomotthon ad erőt és kitartást a nehéz helyzetekben.
Egy mesebeli házikó a tisztás közepén. Szívből gratulálok Önnek! Kívánom, hogy ez a csodás történet a vágyai szerint folytatódjon, mihamarabb átérezhesse otthona melegét, és legyen ideje megírni azt a könyvet is! A könyvet mindenképp! Legyen, amit olvassanak a nők. Legyen példa, amit követhetnek. Mesés történet, amiben hihetnek. Hálásan köszönöm, hogy mindezt megosztotta velünk, és ezáltal pont ma, pont engem is átölelt, és azt súgta:
ne add fel, hidd el, valóra válhat!
Azt hiszem, itt most a köszönöm is kevés” – fogalmazott rövid üzenetében az értő idegen.
***
„Tegnap délután konkrétan az utolsó utáni-utáni húsz lejem adtam oda, amikor hozták a heti tojást és kenyeret. De csordultig tele a lelkem hálával, a jövőbe- és az emberekbe vetett hittel. Ez az egész házépítés olyan, mint az élet maga: álom, álom, álom, izgalom, várakozás, aggódás, kínlódás, félelem, tervezés és újratervezés, számolás, számolás százszor, újra és újra, ima, áldásvárás, csalódás – közben meg hajszálpontosan kimérve épp elegendő mennyiségű szívmelengető részeredmény, öröm és visszajelzés, hogy az elszántságot ideig-óráig fenntartsa” – jegyeztem fel virtuális naplómba aznap, amikor a gerendaház – már az ősöktől örökölt telken – újra lett fedve, s a virággal díszített kereszt már ott büszkélkedett a tetején.
Hét nyírfát ültettünk a ház köré az első tavasszal, hogy susogjanak a szélben.
Bár csak egy maradt meg közülük, épp elég reménynek…
Rengeteg a kétely és szorongás, hogy s mint alakul a ház további sorsa. Egyetlen dologban vagyok bizonyos ma is: a társadalmilag belénk kódolt kishitűség és félelem semmiképp sem győzhet.
Folyt. köv. hamarosan.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
A történet előzményei itt olvashatóak:
korábban írtuk
Vettem neked egy házat, kell-e?
Mert ha nem, megtartom magamnak – így hívott fel 2020 őszén az egyik legjobb barátom és kollégám, tudván, hogy több mint tíz éve régi parasztházra vágyom: Székelyföldön jártunkban-keltünkben minden elöregedő falucskában jó állapotú, szállítható gerendaházat keresek. Így esett, hogy nagyjából egy okostelefon áráért egy 1863-ban épített parasztház tulajdonosa lettem. Tokkal-vonóval, bútorokkal, régi szőttesekkel és fényképekkel egyben. A házmentéssel együtt pedig megszámlálhatatlan kihívással, kalanddal és
korábban írtuk
Csodák márpedig vannak
Négy éve posztoltam ezt a képet. Akkor még egy senkinek sem kellő, huszonéve parlagon hagyott föld volt a most nagy becsben tartott kertem. Kaszálta ugyan egy szomszéd, de mi, a városi unokák semmit sem kezdtünk vele. Itt akarok megöregedni – írtam akkor, ám mint nagyon távoli álom lebegett előttem. A falura költözés ugyan még ma sincs közel, de csodás érzés látni, hogy az álom látványosat haladt a beteljesedés fele.
