Le-he-tet-len szabad kőműves csapatot találni az alapépítéshez, pláne azonnali kezdéssel – „biztattak” a hozzáértők. Három-négy sikertelen telefon után, de lett. Jóravaló kezdő vállalkozók, alig túl a húszon, örültek a kihívásnak és a megrendelésnek. Gyönyörűen dolgoztak, igaz, a tervekhez képest hetven centit tévedtek. Utólag nézve, jelentős összeget spóroltak azzal, hogy a tervvel ellentétben, a tornác alá alapot nem építettek. A hagyományos székely parasztházak többségének sincsen.
Életre szóló élmény volt a két hét, amíg a csodás kőalap „kinőtt” a földből, napról napra emelkedett.
A Magyari nagyszülők évtizedekkel ezelőtt elköszöntek a földi világtól, egyetlen gyermekük, az apánk szintén, így dédapánk néhai bennvalója, a Túlvízi kert több mint húsz éven át várta, hogy felnőtté érjen valamelyik örököse. Anyánk tanári fizetésből-, egyedül nevelt fel minket, s a napsütötte domboldalról ugyan nagylelkűen lemondtak a testvéreim, a család anyagi támogatására nem számíthattam a vakmerő tervemhez.
Csórón építkezni? Hinnem kell(ett), hogy lehet.
Harmincnyolc éves koromig autóm sem volt sosem. A cégautónk azonban mindenhová elvitt, ahová kellett. Már meg volt szegődve a ház, tavaszi bontás ígéretével, amikor gyerekkori barátnőm anyukája hívott egy novemberi reggelen. Azt álmodtam, kicsi Tekla, hogy neked kell adnom a kocsim – jelentette be egyszerűen. Ezzel járulok hozzá az építkezéshez. Nem akarok én már autót vezetni, s kár hónapokat állnia begyújtatlan, a hidegben…
Így esett, hogy két nappal karácsony előtt egy csaknem húszéves, de a célnak tökéletesen megfelelő kocsi(ka) került a nevemre.
Merthogy az építkezés miatt naponta ki kellett menni a közeli faluba, esetenként naponta négyszer…
Letett pénzem nem volt, – alkalmazotti viszony híján – a bankban hitelem sem. De a barátaim megbíztak bennem. Minden baráttól nagyjából ezer eurót kértem. Amikor már szinte minden szóba jöhető barát (pénze) elfogyott, s lógattam az orrom ezerrel, akkor is segített az élet. Mit csinálsz? – írt rám a régi kolléga egy este. Lógatom az orrom ezerrel – feleltem szárnyaszegetten.
Hétfőn jönnek a munkások, kétezer eurót még össze kell szednem.
Megkérdem anyámat – jött a nem várt válasz, s az egyik munkafázist az édesanyja kölcsöne fedte…
A szétszedett-, majd újraépített ház remek hangulatú kalákában lett befedve. Augusztus huszadikát írtunk, szegődött „ácsaim”, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia már nem gyermek tagjai délután ötig álltak a rendelkezésemre. Nyolctól ünnepi koncertet adtak, előtte még zuhanyozni- s hangolniuk kellett. A deszkázás és kontyolás emiatt elmaradt a nagy sietségben. A nyár eltelt, alkalmi segítségeim vezetője, Gabika pedig Budapestre költözött, népzene szakon kezdte ott a tanévet…
Újabb nyár jött, az elmaradt kontyolás nyomasztott, a házon átjárt a szél, s a galambok beköltöztek közben. Tusványoson futottunk össze a vakációzó Gabikával egy este, a Kriza sátor közelében.
Mikor jöjjünk deszkázni? – kérdezte a pénzkeresetre vágyók egyszerűségével. Most nincs pénzem, Gabika, de amint szerzek, jelzem!
Nem telt el két óra, újabb csoda érkezett üzenetben: eladódott egy kisebb földdarab az örökségből, otthon vár a rám eső része. Hétfőn jöhettek – írtam meg Gabikának menten. Így lett meg a kontyolás, s deszka került a ház két végére. Merthogy küllemében olyan lesz az 1863-as parasztház, amilyen volt régen – ezt még a költöztetésekor megígértem.
