Baktatok felfelé a marosvásárhelyi Kövesdombra a könyvtárhoz. Ott találkozom Illyés Claudia könyvtárossal. Picit bajban vagyok, hisz nem ismerjük egymást, bár mostanában egyre többször jött szembe velem a híre a közösségi oldalon, hogy éppen Zoom-on tart olvasóklubot a börtönlakóknak, hogy kiállítást szervez egy rabnak karantén idején, hogy több száz állata van. Szóval vagány ember – könyvelem el. Érdekel, és kíváncsian várom, hogy megismerjem.
– Egy játékos kérdéssel kezdeném az ismerkedést. Ha egy teljesen idegennek kellene bemutatkoznod, melyek lennének azok a fontos pontok az életedből, amelyeket mindenképpen el szeretnél mondani?
– Talán a legnagyobb büszkeségem a családom. Már érettségi előtt, amikor az osztályfőnököm megkérdezte, ki hogyan képzeli el a jövőjét, azt mondtam, hogy férjhez megyek, lesz egy tanyám, és hat fiút szülök, akik olyan rosszak lesznek, mint a tűz. Úgy képzeltem, az az egészséges gyerek, aki rossz. A Jóisten teljesítette a kívánságaimat. Igaz nem hat, hanem
két fiam van, de biza ők mindegyre próbára tették az anyaságomat, fantáziámat, kreativitásomat. Szóval az első, hogy anyuka vagyok. A másik, amit nemrég kezdtem elhinni magamról, hogy én egy kemény csaj vagyok.
Bevállalok szinte mindent, számomra nincs olyan, hogy nem megoldható, főleg, ha másokról van szó. Veszem az akadályokat, mese nincs, mindent megoldok. Tegnap is 8 malacot átköltöztettem tiszta egyedül egyik helyről a másikba. Ezt akárki nem tudja megcsinálni. (nevet) A harmadik pedig talán az lenne, hogy odaadó szakember vagyok mind könyvtárosként, mind farmerként. Az az igazság, hogy nemrég kezdtem el értékelni magamat.
A Nagyinet program közösséggé nőtte ki magát. Együtt kirándulnak már évek óta.
– Szóval nem csak könyvtáros vagy?
– Én tulajdonképpen állatorvos akartam lenni. Ha nem lettem volna '89-ben annyira szerelmes, hogy ezért nem mentem egyetemre, ma talán állatorvos lennék. Na, de anélkül is teljesült az álmom, hisz van egy tanyánk, és azt vezetjük családi vállalkozásként. A férjemet is úgy ismertem meg, hogy szerettem volna egy kutyát, és ő volt az, aki értett hozzá. Aztán addig kutyáztunk, hogy összejöttünk. Később örökbe fogadtunk egy másik kutyát, s kivittük Sárpatakra, a hétvégi házunkhoz. Ha már jártunk oda gyakran, hogy etessük, vettem tíz tyúkot is. Aztán nőtt a fű, a férjem pedig nem szeret kasználni. Hát gondoltam egyet, s vettem két kecskét. S az évek alatt szépen elszaporodtak az állatok.
Ma már a férjem, Zoli, névnapomra, születésnapomra, karácsonyra nem bizsut, ékszert vásárol nekem, hanem vasvillát, fűnyírógépet, kecskét, tyúkot. (nevet)
– S akkor hogyan lett az állatorvosi álomból könyvtárosi hivatás?
– Hát, gyerekkoromban én is könyvtárosdit játszottam, mint sok más gyerek. De nem innen indult. A sors hozta úgy, hogy egy reggel találkoztam a régi osztálytársnőmmel, aki éppen a könyvtárban dolgozott. Beszélgettünk, én panaszkodtam az akkori munkáimra, és ő azt mondta, van egy üres állás a könyvtárban, nemsokára lesz a vizsga, és menjek, próbáljam meg, hátha sikerül. Megpróbáltam, és sikerült.
– Megvolt a könyvek iránti szereteted?
– Mindig is szerettem olvasni, de nem ezen múlott. Azt kell mondjam, ha valaki mondjuk a csokigyárban dolgozik, nem csokit eszik egész nap. A könyvtárban sem egész nap olvas az ember. Azt is mondhatnám, nem a könyvet kell szeretni a könyvtárosnak, hanem a rendszert, a rendet és az embereket. Ez a titok.
– Folyamatosan megcáfolod azt az előítéletet, hogy unalmas lenne a könyvtáros szakma.
– Mert nem unalmas, mindig van, mit tenni, s nekem rengeteg ötletem van. Amikor idekerültem, szinte kihalt volt ez a részleg. Azt akartam, figyeljenek fel a könyvtárra. Így az első hónapokban reggeltől estig dolgoztam, égettem a lámpát, hogy az emberek lássák: itt valami történik. Sokan nem is tudták, hogy van könyvtár a Kövesdombon, pedig ‘75 óta működik. Idecsalogattam az embereket.
A gyerekeknek foglalkozásokat szerveztem, volt itt kézimunka, sütöttem kenyeret nekik, teáztunk, játszottunk, volt ennek egy különleges hangulata.
Volt, hogy mesét olvastunk, amit utána eljátszottunk. Beöltöztek a gyerekek, a szülők pedig az ablakból nézték őket. Élvezték ezeket az alkalmakat a gyerekek. Az egyik kislány, aki most ballag, azt mondta, azért olvas annyit, mert én voltam itt a könyvtáros.
A kövesdombi gyerekekkel megszerettette az olvasást
– Hogy csaltad be a könyvtárba a nagyikat?
– Kapott két számítógépet a könyvtár, és jött az ötlet, hogy tanítsam az időseket számítógépen dolgozni, netezni. Így indult a nagyinet program, ami közösséggé nőtte ki magát, és már 9 éve folyamatosan szervezek nekik kirándulásokat. Nagyon klassz csapat. A múltkor elkaptunk az úton egy román esküvőt, a násznép épp az utcán táncolt, leállt a forgalom. A nagyik is leszálltak és beálltak a körbe hórázni. Ilyen aranyos csoportom van, mindenre kaphatók.
– Nemrég láttam a közösségi oldalon, hogy a börtönlakóknak tartasz olvasóklubot. Velük, hogy hozott össze az élet?
– Amikor a második gyerekemet megszültem, volt egy vezetőségi váltás a könyvtár élén, és az új igazgató szívesen fogadta az új ötleteket. Nekem volt időm gondolkodni, egyébként is mindenhol van ceruzám, mert néha éjszaka, máskor a fürdőkádban vagy főzés közben jönnek az ötleteim. S akkor
feltettem a kérdést magamnak, hogy hova nem jutnak el a könyvek: a kórházba, az öregotthonba, a börtönbe. Oda elviszem én. És zöld utat kapott az ötletem. Jártam hétfőn az öregek otthonába, kedden a rákbeteg gyerekekhez és szerdán a börtönbe.
A találkozást a beteg gyerekekkel annyira nehezen viseltem, hogy lemondtam ezeket az alkalmakat. Nem bírtam nézni a szenvedésüket. Mit vétett az a kicsi 3 éves gyerek, aki ott van, és nincs szemöldöke, nincs haja? Az öregek otthonával is megszűnt a közreműködés, így maradtak csak a fogvatartottak, akik irányába a legnagyobb az előítélet. Mindenki fél tőlük, én mégis onnan kaptam a legtöbb szeretetet.
– Valóban?
– Igen. Szívesen megyek hozzájuk. Mozgókönyvtárként indult a velük való foglalkozás, aztán kezdtem tanítani is őket, minden héten készültem valamilyen témával, de gyakran kézimunkáztunk, s volt akiket írni tanítottam. Emlékszem, egy karácsonykor, amikor bementem hozzájuk az ünnepről beszélgettünk. És egyszer odaszólt az egyik fiú románul a többieknek, hogy Haideți să o colindăm pe doamna Claudia. S akkor nekifogtak énekelni. Én ültem az asztalon és sírtam. Annyira meghatódtam. Azt hiszem, életem legszebb ajándéka volt.
– Az elején, mikor kezdtél járni hozzájuk, akkor sem volt benned egy kis félelem?
– Talán egyszer volt, hogy féltem. Volt egy alkalom, hogy nem tudtunk a megszokott helyünkre menni, ahol addig a foglalkozásokat tartottuk, s betettek engem négy rabbal egy ablak nélküli szűk terembe. Na, akkor féltem. De soha nem támadtak meg, nem tettek olyant, amivel megsértettek volna. Megbecsülik, hogy megyek hozzájuk, foglalkozom velük. Engem ugyanakkor az is motivál, hogy ha az én gyermekeim kerülnének bajba, szeretném, ha valaki ugyanígy foglalkozna velük.
– Úgy tudom, az olvasóklub most online működik.
– Igen, így most nem csoportban, hanem egyénileg beszéljük meg a könyveket. És képzeld, elolvassák és véleményük van. Még Zoom-on keresztül is látom, hogy gesztikulál, érzéseket kelt benne a könyv, amiről beszélünk. Persze én is provokálom őket. Most épp A kis herceget olvassák. Kíváncsi vagyok, mint mondanak majd róla.
– Jut idő személyes beszélgetésekre is?
– Mindig. De persze nem az első percekben. Olyan drámákkal találkoztam, amelyek egy életre megmaradnak bennem. Nem mondom, hogy mindenki, aki odakerül jó ember, de sokan vannak, akik nem kellene, hogy ott legyenek. A börtön a legrosszabbat hozza ki az emberből, megváltoztatja őket az a közeg, a bezártság. Ha nem is voltál száz százalékig rossz, biztos az leszel, mire kijössz. Megutálod a világot, a társadalmat, mindent.
– Mit ad neked az, hogy velük dolgozol?
– Azt hiszem, szakmai elismerést. Bár a börtön sok negatív energiát sugall, mégis ott igazán önmagam tudok lenni: a raboknak nincsenek elvárásaik, nem kell okos vagy szép legyek, bármit adok, szívesen fogadják. Szerintem, amit értük teszek, nem felejtik el könnyen. Mert
nem csak az ábécét tanítom, szóba jönnek tabutémák, beszélünk a szexualitásról, terhességről vagy mi az, hogy menstruáció. Sokaknak fogalma sincs, hogy az asszony hogyan lett terhes.
Megtörtént, s kész. Ha szóba kerülnek ilyen témák én forszírozom. Mindenről beszélünk.
– Soha nem fáradsz el?
– Vannak nehéz időszakok, amikor elmegy a kedvem a könyvtártól, és elgondolkodom, hogy miért is csinálom. Aztán bejön Éva néni, Kati néni és Nusi néni, megölelnek, egyik hoz káposztás laskát, a másik egy csokor virágot, mert szeretnek. És akkor hogy ne legyen kedved csinálni? Vagy amikor leszállunk a buszról kirándulás után, mindenki megölel, megpuszil, úgy válunk el. Mikor látom, hogy mosolyogva távoznak, és alig várják, hogy jöjjön a következő, akkor úgy érzem, megérte az egész.
Fotók: Csatlos Tünde, Illyés Claudia
korábban írtuk
Ferencz-Salamon Alpár: Nincs változás továbbképzés nélkül
Oktatásügyi szakember, akinek hobbija a tanítás. Vezető, aki mai napig vallja, hogy a játék az a leguniverzálisabb eszköz, amivel a leghatékonyabban el lehet juttatni mindenfajta tartalmat a diákokhoz. Ettől lesz kaland a tanítás, de számára az igazi nagy kalandot a hazai oktatásügy jobbá tétele jelenti. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi számában jelent meg.)
