– Pár hónapja lettél az Apáczai Csere János Pedagógusok Házának igazgatója. Hiányzik az iskola, a gyerekekkel való közvetlen kapcsolat?
– Igen, hiányzik. Sokat gondolkodtam, hogy ez mit jelent számomra. De azzal nyugtatom magam, hogy továbbra is vannak óráim a József Attila Általános Iskolában, és annak a filozófiának tudok továbbra is élni – bár kisebb mértékben, mint iskolaigazgatóként –, hogy amint írta József Attila – „…én nem csupán látszom, én játszom. ” Nem is tudnám magamat pedagógusnak nevezni, hogy ha nem lennék legalább heti rendszerességgel a gyermekek között. Az már a mostani munkakörömhöz kapcsolódik, hogy így teljesebb képet kaphatok a pedagógusok képzési igényeiről, meg arról is, hogy mi mutatkozik meg a gyermekek szintjén. Önkéntesként is megtartanám az óráimat egyébként.
– Szigorú tanár vagy?
– Nem én vagyok ebben a jó válaszadó (nevet). Eléggé gyakran végzek önreflexiót, és képes vagyok kritikusan is viszonyulni saját magamhoz. Minden bizonnyal vannak unalmasabb és érdekesebb óráim, vannak nekem is nyűgösebb perceim. Igazi Vízöntő vagyok, akivel ha dolgozol, a hátrány az, hogy tartani kell vele a tempót, a pörgésével fel kell tudni venni a lépést. Inkább azt mondanám magamról, hogy következetes vagyok.
Saját gyerekeimet, és a tanítványaimat is arra tanítom, hogy amit megígérsz, felvállalsz, azt tartsd be, ha nem tudod, akkor jelezd.
Mulasztás esetén akár szigorúnak is tűnhetek, de jegyben ez nem szokott megnyilvánulni. Húsz év tanítás alatt alacsony osztályzatot nem sokat adtam.
– Most ugorjunk vissza az időben: családi indíttatás, gyermekkori élmény hatására lettél pedagógus?
– Értelmiségi családba születtem, az atyai család nagy része pedagógusok vagy a pedagógusi szakmával rokon területeken dolgoztak. Ezért még a nyolcvanas évek szigorú világában is kultúraközelben, az értelmiségi lét közegében nőttem fel. Számos mérnök és pedagógus van a családban, a húgom filozófiát végzett, a bátyám képzőművész-tanár lett, édesanyám is pedagógus volt, engem pedig nagyon korán elvarázsolt a történelem.
Erős volt bennem a kalandvágy, a játszani vágyás, mindent eljátszottunk, az összes kalandregényt, történelmi hátterű ifjúsági regényt a tömbház körül, alatt, a tömbház tetején, az építőtelepeken.
Ugyanakkor voltak pedagógusok is, akik nagy hatással voltak rám: ötödik osztályos koromban egy idősebb történelemtanárnőm a valamikori 9-es számú Általános Iskolában, itt, Csíkszeredában, akinek a jó értelemben vett tanári tekintélye varázsolt el, és az, hogy mennyire jól, szépen, majdnem a kalandregény módszereivel tudta elmagyarázni a történelmet. Tisztán emlékszem, hogy akkor eldöntöttem, én történelemtanár leszek. Egy másik általános iskolai tanárom, az angoltanárom hatása írta át ezt úgy, hogy mindkét szak mellett kitartottam, igy Temesvárra jelentkeztem történelem–angol szakra.
– Ha nem tanár, akkor mi lennél legszívesebben?
– Ami akár lehettem is volna, és majdnem ezen a pályán indultam el, az a kutató. Temesváron olyan környezetbe kerültem, ami az akkori Mitteleuropa – közép-európai gondolkodásmódot igyekezett promoválni, és itt kell megemlítenem egy nagyon fontos mentoromat, tanáromat, Victor Neumannt, akiben egy eredeti közép-európai, zsidó származású, de magyar, sváb, szerb kultúrát is magában hordozó, univerzális gondolkodású embert, kutatói mentalitású személyt ismerhettem meg. Felvételiztem is a Közép-Európai Egyetemre (CEU), de az élet úgy hozta, hogy inkább követtem a páromat haza. Nem bántam meg egyáltalán (nevet). Álmaimban egyébként felfedező utazó vagyok, egyfajta Indiana Jones vagy Jules Verne-típusú regénytémákon gondolkodom elalvás előtt…
– Voltál főtanfelügyelő, iskolaigazgató, helyi- és megyei önkormányzati képviselő. A sort az RMPSZ-ben betöltött szerepeiddel, és a mostani munkahelyeddel folytathatjuk. Ez – gondolom – arról szól, hogy az osztálytermen túl is érdekelnek az oktatás jobbításának lehetőségei. Jól látom? Hiszel abban, hogy lehet?
– Nem csinálnám, ha nem hinném, hogy lehet vagy, ha családom nem támogatna abban, amit teszek. De az, hogy szerintem hogyan lehet, ez teljesen ellentében van azzal a fő csapással, ami jön a tanügyminisztérium felől, és én nem úgy gondolom a „lehetet”, ahogy legtöbben gondolják. Na, de néha én is eltöprengek, hogy talán túl sok minden vagyok, voltam, talán fele is elég lenne, viszont mindazok a tapasztalatok, amiket ezekben a funkciókban szereztem, meghatározóak számomra. Hozzájárultak ahhoz, hogy látni tudjam a közoktatás ügyes-bajos dolgait változatos szemszögből, és hogy képes legyek ezeket holisztikus szemlélettel vagy kívülről – a „dobozból” kiemelkedve – szemlélni.
Iskolaigazgatóként mindig fontos volt számomra az iskola és környezetének szerepe, pedagógusként az élethosszig tartó tanulás és gyermekközpontúság a két legfontosabb érték számomra. Jelenlegi funkciómban pedig az elveim tágabb szórási lehetőségét látom. És itt, a pedagógusszövetségnél alakult ki bennem, hogy nincs változás a pedagógusok alapos továbbképzése nélkül. A helyben állás nem fejlődés, átfogó továbbképzés nélkül nem lesz, nem lehet paradigmaváltás.
Amíg az ember nem gondolja, hogy változtatnia kell (és ebben benne van az, hogy esetleg változnia is kell, ami nem rossz dolog), ameddig nem hisz ebben, addig nem mozdul el semmi.
Én úgy tekintek magamra, mint egy facilitátorra, aki összekapcsolja az iskolát, a szakmát és az (ön)kormányzatiságot a gyermek oktatása-nevelése érdekében. Ezért van az, hogy belekóstoltam a politikába is, megyei tanácsosként, bár ezzel kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy én és a politika kölcsönösen fel- vagy kihasználjuk egymást.
– Szerinted mi az, amit megtehetnénk az oktatásban, mert a törvényes keretek adottak, és mégsem tesszük meg?
– Egy konferencián hallottam valakitől, hogy Romániában a közoktatási rendszer annyira rossz, hogy semmit nem lehet tenni, de valójában arra kevesen gondolnak, hogy ezek a keretek jóformán lehetővé tehetnének sok mindent. Értelemszerűen van egy sor olyan körülmény vagy eszköz, amit csakis és kizárólag a szaktárca tud biztosítani, és vannak olyan szabályok, keretek, amelyek kedvezőtlenek számunkra, de amelyek nem büntető jellegűek, csak mi gondoljuk annak. Annak ellenére, hogy én a pedagógusszövetség szakmai alelnöke vagyok, mindig elmondtam és elmondom, hogy
olyannyira összpontosítunk arra, hogy mit nem ad nekünk a rendszer, hogy időközönként elfelejtjük azt, hogy mi az, amit vitathatatlanul a mi dolgunk megadni.
Tanintézményvezetőként például az én kezemben van a közösség, a közösségi és nevelési értékrend formálásának a lehetősége, de hivatásbeli kötelezettsége is, még akkor is, ha a humán erőforrás kiválasztása nem az én feladatom. Iskolát nem elég adminisztrálni, azt éltetni kell. Vagy, mint tanító vagy szaktanár az én kezemben van, hogy milyen órát tartok, milyen közösséget alkotok, milyen pedagógusi, személyes hozzáadott értékkel gazdagítom az iskolai értékrendet, hogy mikor és milyen rendszerességgel keresem más kollégák együttműködését, mikor ajánlom fel én az együttműködést, mennyire élem meg és éltetem a gyermekközpontúságot… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pedagógust nem érik méltánytalanságok, vagy hogy ne lennének igazságtalan helyzetek – lásd: digitális oktatás –, de tény, hogy gyakran elbújunk az ujjunk mögé, olykor több időt töltünk a siránkozással, mint a megoldások keresésével. Fontos az is, hogy milyen rendszerességgel végzünk önreflexiót: jó órát tartottam-e, igazságos voltam-e, úgy tálaltam-e a leckémet, hogy a gyerek megértse, vagy úgy, ahogyan nekem volt kézenfekvő vagy éppen kényelmesebb.
– Nem kerülhetjük ki a kérdést: milyen hiányosságokat és milyen erősségeket domborított ki szerinted a hazai magyar nyelvű oktatási rendszer vonatkozásában az elmúlt egy év?
– Ha hiányosságokat kéne számba venni, akkor az első szó, ami eszembe jut, az a felkészületlenség.
Az, amivel szembe találtuk magunkat, rávilágított, hogy mennyire vagyunk mi pedagógusok előretekintőek, és mennyire vagyunk felkészülve – nem is annyira a jövőre, hanem a mára.
A másik, ami eszembe jut, a méltányosság hiánya a pedagógusok megítélésében. Tehát, hogy az érdemeik szerint ítéljük meg a pedagógusokat, és ne általánosítsunk. Például, azt a tanárt, akinek hamar sikerült belelendülnie a digitális oktatásba, ki kellett volna emelni, megmutatni, megdicsérni, motiválni, ahogyan a hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozó pedagógusokat is legalább annyi megbecsülés illetné, mint az olimpikonokkal foglalkozókat. Ugyanakkor egyértelműen bebizonyította az elmúlt egy év, hogy az nem igaz, hogy mi nem tudunk, vagy nem vagyunk képesek teljesen más dolgokra is, akár innovációra azon a téren, amit eddig elképzelhetetlennek tartottunk. Bebizonyította az elmúlt egy év, hogy tudunk és képesek vagyunk nyitni. Az is kiderült, hogy tudunk és képesek vagyunk változni és változtatni, alkalmazkodni. A kérdés az, hogy látjuk mi ezt a láthatatlan, de ott rejlő potenciált saját magunkban? Hiszünk benne?
– Lazítsunk a végén. Mi tölt fel a hétköznapokban, mi ad energiát?
– Visszacsatolnék egy kicsit a legelejére a beszélgetésünknek, hisz onnan indultam ki, hogy én a történelmet játékosan fogom fel. Édesanyám a mai napig elmeséli, hogy már hetedikes voltam, mikor még játszottam előszeretettel a műanyag katonáimmal. Emlékszel azokra a lovas indiánokra? Egy törzsfőnököm most is megvan, itt az irodában, a polcon őrzöm. Játszottam, és olvastam a kedvenc ifjúsági regényeimet a Delfin sorozatból. Az egyik hobbim, hogy elhatároztam, hogy az ebben a sorozatban megjelent közel 200 címet ki fogom gyűjteni. Közelítek immár a 150 feletti számhoz, és majd egy kiállítást rendezek az iskolában, hogy bemutassam, anno mit is olvastak a gyerekek, a Harry Potter-korszak előtt. Egyébként a mai napig szeretek játszani. Ha a lányaimmal, unokaöcsémmel, elmegyünk valahová, mindig viszek valamilyen játékot, és az óráimon is „játékosítok”, amit csak lehet.
Hiszek abban, hogy az iskola nem egy órarend szerinti tevékenység-sorozat, hanem közösség, mindenfajta hasznos, de szórakoztató formális és informális tevékenységnek teret adó hely.
Hiszem, hogy a pedagógus nem csak óraadó, hanem törődő, nevelő, biztonságot és élményt nyújtó „kézenfogva vezető”. Egyébként igazgató is azért lettem, mert én mindig olyan iskolába szerettem volna járni, amelyben diákként nem járhattam, egy olyan helyen pedagógusként létezni, ahol a a játék és komolyság egymást kiegészítik, ahol az igazgató, ha elfáradt a mindennapi teendőkben, akkor kivehette a szekrénye mögül a floorball botját, és szünetben kimehetett játszani a diákokkal.
Fotók: Mihály László
korábban írtuk
Deák Magdolna: A helyemen vagyok
Kézdivásárhelyi pedagógus már a Mutass jó példát! programunk jelöltjeként is feltűnt, aztán 2018-ban megkapta Az év tanára kitüntetést. Deák Magdolna azt mondja, azok az emberek inspirálják, akik rendet igyekeznek teremteni a káoszban is, akik hisznek abban, hogy egy kis közösség értékrendje megtartó erő lehet a legnehezebb helyzetekben is. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)
