• Fotó: Angyalosi Bea
– „Mindig van újrakezdés!” – áll az egyik internetes felhívásotokban az ország egyetlen magyar rehabilitációs központjáról. Egyre szélesebb körben tudnak az erdélyiek rólatok, az Erdély-szerte tizenegy városban működő támogató csoportok révén is, mégis, soha nincs telt ház, pedig huszonketten férnek el. Mi a magyarázat erre?
– Nemrég az egyik támogató csoportba újonnan érkezett hozzátartozó jegyezte meg, hogy megdöbbentő, milyen nyíltan beszélünk a függőségről, tabuk nélkül, ítélkezés nélkül. Azt gondolom, számtalan gátat kell leküzdenie annak, aki kilép az ismeretlenség fedezéke alól, és bevállalja, hogy nem tud megküzdeni a függőségével. Szembe kell néznie mindenek előtt azzal a ténnyel, hogy elvesztette a kontrollt az ivása, szerhasználata, játszása felett, hogy többé nem csaphatja be elsősorban önmagát a „Majd én megoldom”, „Akkor hagyom abba, amikor akarom!” vagy a „Nincs semmi probléma” szlogenekkel.
Nem egyszerű felvállalni az esetleges megbélyegzést a környezet részéről, és még nem beszéltünk a saját szégyenéről, amely a függőség előrehaladtával jelenik meg,
amikor már ő is tudja, hogy nincs rendben az alkoholfogyasztása, vagy túl sokat és sokszor veszített a szerencsejáték-függősége miatt. Közben megjelenik a tagadás is, amely alapvető velejárója a függőségnek, hiszen a függőség korai stádiumában még nagyon kisszámú észlelhető probléma jelenik meg az egyén életében, majd a középső stádiumban megjelenő problémák nem hozhatók direkt összefüggésbe a függőséggel. Végül a krónikus stádiumban már olyan szinten torzul a függő személy racionális gondolkodása, ítélőképessége, hogy nem képes a valóságnak megfelelően látni önmagát, a szerrel való kapcsolatát. Szóval, a függőség vállalása nem is olyan egyszerű. Ha tudatosul is valakiben a kontroll elvesztése, nem biztos, hogy kész a segítségkérésre.
– Egyet tudsz érteni az magyarózdi „embergyár” megnevezéssel?
– Ez a megnevezés egy kedves, volt lakótól származik. Ahogy a függőség egyre nagyobb területet hódít valaki életében, a személyiség fokozatosan átalakul. Kialakul az ún. függő gondolkodásmód, megváltozik a személy értékrendje, átalakul a napi rutinja, elhanyagolja a kötelezettségeit, megjelennek a függő hiedelmek, megváltoznak az érzelmi reakciói, önbecsülési, önértékelési problémákkal küzd.
A felépülés során, mondhatnám, hogy újraépül a személyiség, a felépülő szenvedélybeteg megtanulja, vagy újratanulja az érzelmek felismerését, megfelelő kezelését,
újraépül az értékrend, kialakul a tudatos önmagára figyelés, az objektív önreflexió, hogy csak néhányat említsek. Aki végigjárja a terápiát – és ez kemény munka – valóban más emberként megy el, mint ahogy ide érkezett.
– A társadalom minden rétegéből érkeznek hozzátok? Van-e statisztika arra nézve, hogy kik a legbátrabbak a helyzetük felvállalásában?
– A függőség valóban nem válogat a gazdasági helyzet, kor, iskolázottság alapján. Bármilyen társadalmi réteghez tartozzék egy szenvedélybeteg, az első és talán a legnehezebb lépés annak beismerése, hogy függő, és segítségre van szüksége. Ez akkor történik meg, amikor a függőség okozta fájdalom nagyobb, mint a függőség gyakorlása nyomán nyert öröm.
A szenvedélybeteg szembesül azzal, hogy élete irányíthatatlanná vált a függősége miatt, és már nem képes megoldani egyedül a problémát.
Ezt a felismerést kiválthatja egy kialakult krízishelyzet, (súlyos egészségügyi problémák, a család elvesztésének veszélye, munkahely elvesztése), ami hozzájárul a „mélypont” eléréséhez. Van, amikor külső „nyomásra” keres valaki segítséget: családtagoktól, munkahelyen kapott ultimátum nyomán, és ez nem baj. Ami lényeges, hogy bármilyen motivációval is választja a terápiát valaki, ez az indíték a terápiás folyamat során belső motivációvá váljon. Vagyis a változásra való vágy, a terápia melletti elköteleződés, már nem valamiért, vagy valakiért történik, hanem önként, saját döntése alapján, elsősorban önmagáért.
– Köztudott, hogy a jelenlegi otthon csak férfiak befogadására alkalmas. Hogy halad a női otthon létrehozásának terve? Mekkorára tehető a női szenvedélybetegek tábora?
– Egyelőre még nincs lehetőségünk egy női rehabilitációs otthon elindítására, de nem mondtunk le erről a vágyunkról. Jelenleg tizenkét és négynapos programokra fogadunk nőket, és ezeken a programjainkon mindig van női szenvedélybeteg is. Ugyancsak ezekre a rövid terápiás programokra hívjuk a hozzátartozókat is, hiszen
a szenvedélybetegség sohasem egyszemélyes történés, hatással van a szenvedélybeteg környezetére is, különösen a családtagokra, de a barátokra, munkatársakra is.
A családtagoknak ezeken a programokon lehetőségük nyílik megérteni a szenvedélybeteg féllel való együttélés során kialakuló kapcsolati torzulásokat, megérteni önmagukat, megtalálni a saját helyük, szerepük a felépülésben, megtanulni egészséges határokat szabni a saját testi-lelki egészségük érdekében.
– Mennyi kínnak, elesett emberi sorsnak lehetsz a tanúja! Mocsárból érkeznek hozzátok – saját bevallásuk szerint – a hat vagy kilenc hónapra beköltözők. A szigorú napirendben ott szerepel a szabadulni vágyók napi teherletétele. Ezt hogy lehet nem átvenni, cipelni empatikusan? Hogyan lépsz ki, van erre kialakult rituáléd? És mi tölt fel ebben a szeretet-munkában?
– A terápiás otthonban alapvető értékek a tisztelet, a befogadás, egymás elfogadása. Az otthonban ítélkezésmentes, biztonságos közegnek kell lennie ahhoz, hogy a lakók meg tudjanak nyílni, szabadon kifejezni az érzéseiket. A teherletételkor fontos a segítő empatikus jelenléte, figyelme, de ugyanakkor fontos a többi lakó támogatása, együttérzése is.
Az az igazság, hogy átvenni egymás terhét nem tudjuk. Talán csak egyvalakinek van hatalma erre, a Teremtőnknek. Mi támogatni tudjuk, meghallgatni, empátiát tanúsítani,
mintegy útjelző táblaként irányt mutatni a lakóknak. A felépülés csak akkor érhető el, ha a szenvedélybeteg maga vállalja a felelősséget a terápiában való aktív részvételért, és dolgozik a változásért… Magyarózd és Kolozsvár között két óra az út. Ez alatt át lehet gondolni a napot, reflektálni a történésekre, a munkámra, elvarrni a szálakat. Szívesen hallgatok ilyenkor klasszikus zenét is, ami mindig feltölti a lelkemet. Ha magammal viszek egy-egy „megosztást”, az arra jó, hogy imádságban hordozzam az illetőt, mert hiszek abban, hogy legvégső soron a teljes felszabadítás a terheink alól Istennél van.
– Két kulcsszóra lettem figyelmes az otthon lakóinak a vallomásaiban. A kudarc és a szégyen: mi a módja, hogy ezeket feloldhassák, és az önmegbocsátás mikor következik be a gyógyulás folyamatában?
– Valóban nagy teher a felépülést vállaló szenvedélybetegnek – különösen a terápia elején – a bűntudat, a kudarc érzése, a szégyen, a rossz döntések miatt, az „elpocsékolt” évek miatt, vagy akár az elhanyagolt kapcsolatok miatt, egyszóval a függőség hozta veszteségek miatt. Ezek feldolgozására lehetőség van a csoportterápia, az egyéni terápia során, a délutáni szemináriumokon is előkerülnek ezek a témák.
Mindenek előtt a lakó megtanulja elfogadni, megélni az érzéseit, megosztani a többiekkel, és miközben odafigyeléssel teljesíti a napi feladatait,
elismeri, hogy a múltbeli döntéseinek a következményeiért ő a felelős, felelősséget vállal tetteiért, szavaiért, bocsánatot kér – amikor erre lehetőség van – azoktól, akiket megbántott, lassan épülni kezd az önértékelése, önbecsülése. Hogy mikor érkezik el valaki az önmegbocsátásig, az teljesen személyre szabott. Sokat segít ebben, ha a hozzátartozók részéről nyitottságot, támogatást tapasztal, ha megtapasztalja a Mindenható megbocsátó szeretetét.
– Mit jelent a szabadulás öröme, és mi ennek a feltétele? És neked, aki kíséred, látod és átéled?
– A felépülés egy hosszú, gyakran fáradtságos munkával megküzdött folyamat, amely mindenekelőtt a terápia, a józanság melletti elköteleződést igényli a függő részéről. Meg kell találnia az erősségeit, felismernie a gyenge pontjait, új, építő gondolkodási és viselkedési mintákat kell kialakítania, és ezeket gyakorlatba ültetnie.
A konfliktusok, a sikerek, kudarcok kezelése szintén kihívás lehet.
Ahogy az is, hogy új, támogató, befogadó kapcsolatokat találjon. A felépülés nem ér véget a terápiás program végével. Tovább folytatódik kint, a való életben, a mindennapok kihívásai között. Ahogy gyűlnek a józan hónapok, évek, egyre inkább bebizonyosodik, hogy megérte, megéri a befektetett energiát, időt. Minden helyreállt élet, újra egybe kerülő család örömöt, elégtételt ad nekünk is, akik kísérjük őket.
– És a „pácienseid” többszöri visszaesése?
– Sok szakember úgy tartja, hogy a visszaesés része a felépülési folyamatnak. Attól függően, hogy hogyan kezeli a szenvedélybeteg, lehet egy tanulási lehetőség is. A visszaesés rámutathat azokra a pontokra, ahol még szükség van további munkára. Türelemre, kitartásra tanít. Oka lehet a túlzott önbizalom, az érzelmek nem megfelelő kezelése, vagy egy váratlan nehéz élethelyzet.
Gyakran megtörténik, hogy a visszaesők újra nekifutnak a terápiának, bár nem könnyű felvállalni a visszaeséssel járó szégyent és visszajönni,
de ez lehet az a döntés, mely újra a felépülés útjára visz vissza. Sajnos olyanok is vannak, akik az újrakezdés, megküzdés helyett a beletörődést választják, és az önsajnálatba merülnek, a szerrel vigasztalódva… Vannak, akiknek a sírjánál azzal a fájdalommal állunk meg: lehetett volna másképp is… Azt gondolom, a visszaesés semmiképpen nem kellene, hogy a felépülés végét jelentse. Van lehetőség az újrakezdésre.
– Öt tevékenységtípust jelöl meg az alapítvány honlapja, szinte az egész év le van fedve munkával. Ebből a terápia csupán egy. De ott az utógondozás, hitmélyítés, „Belső Várkastély” életvezetési programok és a csendesnapok, táborok, képzések mind ezt a célt szolgálják. Aztán a prevenció: amelynek érdekében tanintézmények, gyülekezetek és más szervezetek meghívására tájékoztató előadásokkal, workshopokkal, gyermektáborokkal készültök. Mikor pihensz?
– Az, hogy a munkánknak különböző területein vehetek részt, felüdítő is számomra. A fiatalok nyitottsága a prevenciós alkalmakon motivál, és az iskolai prevenciók során előbújik belőlem a pedagógus, amit örömmel élek meg. Gyakran nagyon jó beszélgetések alakulnak ki ezen prevenciós alkalmak után. Van, aki ennek nyomán kér segítséget.
A párkapcsolati táborba nemcsak felépülő függőket várunk, hanem bárkit, aki családi- vagy párkapcsolata megújulását szeretné, és nyitott ezen dolgozni.
Gyakran megérint, amikor látom újra egymásra találni a párokat… Persze sok olyan tevékenysége van az alapítványnak, amelyeken én nem veszek részt, kollégáim szervezik, vezetik. A város szélén lakunk, és van egy kis kertünk, ahol pihenésként nagyon szívesen kertészkedem, vagy sétálok a kutyáinkkal a határban. Ha van lehetőségünk nyár végén egy hetet a tengerparton tölteni, azt elraktározom, hogy elég legyen egy évre.
– Munkátokban jelentős helyet foglal el a keresztyén lelkiség, ezzel együtt a vallási hovatartozás nem feltétele a programokon való részvételnek, sokkal inkább egy lehetőség, amely kapaszkodót nyújthat a felépülésben. A lakóitok hogyan viszonyulnak ehhez a lehetőséghez?
– Az esetek többségében az otthonba beérkező lakók nyitottan fedezik fel, vagy van aki „újra felfedezi” az Istenbe vetett hit, az imádság megtartó erejét, a bűnbocsánat kegyelmét. A szerhasználat feletti kontrollvesztés megtapasztalása gyakran kilátástalansághoz, kétségbeeséshez vezet.
Az Istenbe vetett hit előhívja a reményt a változásra.
Az Anonim alkoholisták tizenkét lépéses programja a hitre, a „hatalmasabb Erőre” épül. Természetesen bárki szabadon kimondhatja álláspontját, nézeteit a tisztelet határain belül, felteheti kérdéseit az áhítatok során. Jó, ha nyitottan tudunk beszélgetni ezekről a kérdésekről is.
– Milyen egy nem-segítő, munka nélküli nap? Ki Horváth Mari olyankor és különben?
– Kevés ilyen van – hiszen egyéni terápiát is vállalok Kolozsváron, és online is – de amikor van egy ilyen napom, nagyon szeretem, hogy nem kell korán kelni, hogy kicsit lelassul az idő, csak úgy lehetek. Teszek-veszek a ház körül, zenét, vagy valamilyen előadást hallgatok, rendezgetek.
– Nehéz folyamatosan példaértékű lenni, lelkészfeleségként, segítő szakemberként?
– Példaértékű? Nem tudom… Talán aki nem ismer igazán, annak láthat… Sok hiányosságom van, ezért van akkora szükségem a kegyelemre… Ha visszanézek az eltelt évekre, sok mindent most másképp tennék, sok helyzetben másképp viszonyulnék…
Sokat tanultam, változtam magam is, tanítottak a mindennapok küzdelmei, formálódtam a gyermekeim mellett, és formált az Isten a munkám során is…
Gyakran mondom is: addig élünk igazán, míg tudunk változni. Végső soron azt hiszem, minden szerepemben egyetlen vágyam van, hogy hiteles, őszinte ember lehessek.
– Azt olvastam egyszer, hogy a szenvedély a szenvedés forrása. Úgy vélem, az életben szükség van némi szenvedélyre, ahhoz, hogy nagy dolgok szülessenek. Te mit gondolsz? Minden szenvedély szenvedéssé alakul? Van jó, és van rossz szenvedély?
– Amikor pozitív értelemben használjuk a szenvedélyt, valami iránti elköteleződésre, lelkesedésre gondolunk. Ez inkább építő jellegű, motiváló, hozzájárul a kiteljesedéshez, önmegvalósításhoz. Addig tekinthetjük pozitívnak, amíg nem válik túlzóvá, vagy nem hanyagolja el az illető személy az élete más területeit, pléldául felelősségeit, munkáját, kapcsolatait.
A szenvedélybetegségben mindig megjelenik a kényszeres ismétlődés, majd a kontrollvesztés, és rombolja nemcsak az egyént, hanem azokat is, akik hozzá tartoznak.
A felépülésben egy fontos tényező a tudatosság. A Portage-filozófiában, amely gyakran elhangzik a Terápiás Otthon reggeli csoportos alkalmain, ez így hangzik: „az önismeret és a tudatosság megakadályozzák, hogy ismét az árnyak birodalmába merüljek”. Azt hiszem, erre van szükségünk, hogy a szenvedélyünk ne váljék függőséggé: önreflexióra, tudatos magunkra figyelésre, a visszajelzések elfogadására.
– Mindannyian bizonyos függőségben élünk. A félelem az okozója? Van-e szerinted jellegzetesen női függőség?
– Talán nem is a félelem, inkább az igazi, mély, valós kapcsolatok hiánya. Az olyan kapcsolatok hiánya, amelyekben megéljük a kapcsolódást, hogy elfogadunk, és elfogadva vagyunk, hogy megértünk és megértve vagyunk, hogy önmagunk lehetünk, álarcok nélkül.
Mi, nők, valahogy úgy teremtettünk, hogy mindent megteszünk a körülöttünk élők jóllétéért, azért, hogy harmónia legyen a családban, mindenki elégedett legyen. Ez a törekvésünk nagyon könnyen átfordulhat társfüggőségbe,
amikor a saját hogylétünk a társunk, gyermekeink, környezetünk állapotától függ. A társfüggőség hangsúlyosan megjelenik, amikor a családban egy szenvedélybeteg van, és a társfüggőség is elvezethet a testi, lelki összeomlásig. A felmérések szerint úgy tűnik, hogy az érzelmi evés vagy a vásárlásfüggőség is nagyobb százalékban fordul elő nőknél, mint férfiaknál.
– Tudnád jellemezni a munkádat egyetlen jelképben, vagy hasonlattal?
– A Portage terápiás program elnevezése jelképes. Szívesen maradok ennél a jelképnél. A szó maga a francia porter (hordani) szóból származik, és arra utal, amikor az őslakos kanadai indiánok a gyors vizű hegyi folyók egy szakaszán nem tudtak kenuval tovább menni, mert vízeséshez vagy a folyó egy sekélyes részéhez értek, akkor ezen a szakaszon vállukra vették a kenut, és a szárazföldön vitték tovább addig, amíg újra vízre bocsáthatták. Ennyi a dolgunk – talán.
Egész életedben csak segítettél, és ismét segítettél. A hit fejedelemasszonya vagy számunkra, mi meg bátran jöttünk hozzád, nagynak láttunk, miközben te Isten kezében parányivá zsugorodtál, akárcsak mi, kegyelmet keresők, kegyelemre szorultak. Nagy családod ellenére, időd, erőd ránk is pazaroltad, sokunk anyja lettél, odaadásod harminc-hatvan-százannyi magunkfajta gyermeket „szült” neked. Ott voltunk, ha pelenkáztál, bundáskenyér-sütés közben, vagy ruhát összefogva tártuk ki neked a lelkünk. Később gyermekeink jövőjét firtatva sírtuk ki magunkat neked, vagy kapcsolati küzdelmeinkben voltál társunk, fizetetlen lelkigondozója megannyi megújulást vágyó, botladozó istenkeresőnek. Egyszerre vagy szem, fül, száj nekünk, szavaiddal létra menny és föld között. Egyszerre vagy miénk, és lehetünk a tiéd, voltál értünk, mi meg vagyunk-lennénk érted…
Balogh Gyöngyi református kórházlelkész, Kolozsvár
