• Fotó: Kozma Ferenc személyes archívuma
– Mennyi ideig tartott a függőséged?
– Amennyit a terápiás feldolgozás alatt meghatároztam visszamenőleg években, az tizenkét év volt. Ennek kétharmada egy kicsivel könnyebb volt, ahogy szokták mondani, nem volt annyira még eldurvulva a helyzet. 2004-től 2008-ig azonban, tehát az utolsó négy évben – az egy maratoni négy év volt –, temérdek alkoholt fogyasztottam, egyre többet, szinte megállás nélkül. Néha volt egy kis szünet, ezt egy-egy kórházi beutalásnak lehetett köszönni, de aztán mindig folytatódott tovább. Tehát napi szinten.
– Azt jelenti, hogy reggeltől estig?
– Nem minden esetben, mert még dolgoztam is. Volt magam felé egy olyan vállalásom, hogy amíg dolgozom, megpróbálok nem fogyasztani. Azonban előtte és utána is mindig rendesen bepótoltam.
Ha például nappal kellett dolgoznom, akkor valamikor éjfél körül abbahagytam az ivást, és hogyha éjszaka kellett bemennem munkába, akkor valamikor dél körül hagytam abba,
tehát gyakorlatilag előtte tizenkét órával próbáltam megállni. De az egészséges félelmet, hogy másokért vagyok felelős, és felelősségteljesen kellene hozzáállnom a munkámhoz, kiirtotta belőlem. Az értékrendem, gondolkodásom megváltozott, a teljes személyiség megy át ilyenkor egy változáson.
– Mit jelent ez a változás?
– A változás az az, hogy a középpontba egyedül az alkohol kerül. Például, ha véget ért a munkaidőm, az első és legfontosabb feladatomnak tekintettem, hogy megszerezzem a piát, a megfelelő adagot, hogy kibírjam huszonnégy órán keresztül. Vagy
ha bármilyen programom volt, azt mindig úgy szerveztem, hogy előtte is, utána is, s ha lehet, menet közben is az utánpótlás legyen biztosítva.
Ha másképp nem, akkor beugrottam egy kocsmába, és gyorsan elintéztem, mentem tovább. Mindent lekötött ennek a gondolata. Nem érdekelt, hogy az egészségem rovására megy. Nem érdekelt az sem, hogy ez a családom, a kapcsolataim, a párkapcsolatom rovására megy. Ezek mind a háttérbe szorultak. Egyetlen célom volt, talpon maradni, kibírni, tovább menni, tovább élni.
– Anélkül már nem ment?
– Nélküle nem. Két-három napos periódus után nem is mertem hosszabbakat tartani, mert egyszer volt az, hogy öt napig nem ittam, és megint kórházba kerültem az elvonási tünetek miatt. Azt mondtam, hogy inkább iszom, mintsem megint kórházba kerüljek.
– Egészségügyi problémád lett ebből?
– Nyilván ezt nem úsztam meg én sem. Szoktam mondani, hogy nem ússza meg senki sem. A legelső nagyon fontos dolog a szenvedélybetegség felmérésében az az egészségi állapot. Először is mentálisan jelentkeztek már a tünetek. Utána felfedeztem, hogy gondok vannak a vérnyomásommal. Állandóan problémám volt a gyomrommal, egyfolytában hasmenés.
Közben jártam az orvosokat – a nagy ártatlant téve –, hogy nekem biztos valamilyen bajom van, és soha nem merült fel annak a gondolata, hogy talán az alkoholtól van minden.
Az sem riasztott el, hogy egy vizsgálat alkalmával azt mondták, hasnyálmirigy-gyulladásom van. Rövid ideig gyógyszereket szedtem, és utána gyakorlatilag folytattam ott, ahol abbahagytam. Na meg a májfunkciós problémák, de az ijedtség egy-két napig tartott, majd folytatódott minden tovább.
• Fotó: Kozma Ferenc személyes archívuma
– Hogyan tolerálta ezt a környezeted? Mert gondolom, egy idő után látták.
– Az első években még titkoltam. Nyilván nem tudtam teljesen, mert meglátszott rajtam. Ha jókedvű voltam, már tudták, hogy biztos van bennem valami. Most ha visszaemlékszem, volt olyan józan állapotom, amikor nem éreztem magamat boldognak, de amikor ittam, teljesen felszabadultam, nevettem, madarat lehetett volna fogatni velem.
Eleinte csak a feleségem részéről, valamint az ő szülei részéről kaptam visszajelzéseket, hogy ez a fajta viselkedésmód káros lehet az életemre. De nem akartam ezzel szembenézni.
A külvilág felé eleinte ügyesen lepleztem. Abban a közegben, ahol éltünk és dolgoztam, aránylag elfogadott volt, hogy valaki iszik. Nem igazán láttak engem részegen, mert erre ügyeltem, amikor azt éreztem, hogy már tovább nem bírom, mindig hazamentem, és lefeküdtem. Egy nagyközségben dolgoztam, ahol mindenki ismert (terepmunkát végzett egészségügyi asszisztensként – szerk. megj.). Egy idő után azonban a munkahelyemen észrevették az elvonási tüneteket. Volt eset, hogy felhívták a feleségemet, tőle is érdeklődtek.
– Mik voltak a veszteségeid?
– A legnagyobb veszteségem az önmagam elvesztése volt. Gyakorlatilag kicsúszott teljesen a talaj a lábam alól. Nem tudtam a saját életemet kontrollálni. Nem tudtam egyensúlyt teremteni a családon belül sem. Lelkileg egyre jobban elszigetelődtem, befelé fordultam, magányossá váltam. A másik a becsületem. Addig annyira vigyáztam rá, de erkölcsileg lezüllesztettem magam. Ez is egy nagy veszteség volt, hogy valamikor mindenki felnézett rám, és egyszer csak megalázva, számkivetettnek érzem magamat.
A munkahelyemet nem veszítettem el, azonban a bizalmat igen, ott sem vett senki komolyan. Mondjam úgy, engedték, hogy még valamit tegyek, addig, amíg én nem kértem, hogy függesszük fel a munkaviszonyt,
mert képtelen vagyok ellátni a feladataimat. Ez volt a következő veszteség, hogy már nem tudtam ellátni a munkában a feladataimat, képtelen voltam odafigyelni. A családom elvesztése pedig az életem legnagyobb vesztesége. Az utolsó évben, amikor úgy éreztem, hogy a legnagyobb szükségem volna rájuk, egyik napról a másikra elhagytak. A szüleimre támaszkodhattam, akik annyira össze voltak zavarodva az állapotom láttán, hogy szegények gyakorlatilag nem tudták, mit csináljanak. Nem volt sem barátom, sem jó ismerősöm, sem szomszédom, mindenki teljesen elhatárolódott tőlem.
– És végül ez motivált arra, hogy döntést hozz, hogy józan szeretnél lenni?
– 2008 novemberében fontolgattam, hogy feladom az életet. Gyáva voltam, nem tudtam, hogy ezt hogyan tegyem meg. Azt gondoltam, itt vége. Nincs kiút. Akkor végiggondoltam az életemet, és azt mondtam, hogy ebből kibékülés nem lesz, meló nem lesz, a kórház nem segít, hiába fekszem be, két-három hét után úgyis újrakezdem, nem fogok tudni szabadulni az alkoholtól.
A szüleim kutattak lehetőségek után, találtak is egy telefonszámot.
Nem gondolkodtam rajta, azt mondtam, oké, elmegyek, rosszabb nem lehet ez az állapot, mint ami most van. De nem volt bennem sem akarat, sem elhatározás, nem volt egy tudatos döntés, hogy igen, én most terápiázni akarok, és meg akarok gyógyulni.
– Ez azt jelenti, hogy akkor kezdődött el a terápiád?
– A terápia nem akkor kezdődött el, mert ugye ebből az állapotból, amiben voltam, abból egyszerűen fel kellett ébrednem, abból ki kellett lépnem. Az interjún a feltételeknek megfeleltem, amelyek egy hosszú terápiához szükségesek, de még nem tudtak felvenni, mert telt ház volt (Bonus Pastor Terápiás Otthon – szerk megj.). Ki volt tűzve a dátum, hogy mikor kell majd jelentkeznem, de én azt nem vártam.
– És úgy érkeztél oda, hogy nem a te döntésed volt?
– Igen. Éreztem egy borzasztó belső nyomást. Úgy tudom leírni, hogy érthető legyen, hogy mondták, milyen szép idő van, milyen szép a táj, milyen szépen süt a nap. Ez egy januári nap volt 2009-ben. Én azonban mindent szürkének láttam. A napfényt nem tudtam beengedni a lelkembe.
– És mikor kezdett ez megváltozni?
– Gyakorlatilag két és fél hónapot azzal töltöttem el, hogy azon gondolkodtam, jó helyen vagyok-e. Azon járt az eszem, hogy innen kimenni, elmenekülni, messze menni. Annyi változott, hogy mintha azt sugallta volna valami, hogy neked élned kell.
– Mikor jött el az a pont, amikor érezted, hogy józan tudsz maradni?
– Két nagyon fontos mozzanata volt a terápiámnak. Az egyik, amikor megkaptam az értesítést, hogy lesz a válásunk utolsó tárgyalása. Nagypéntek volt. Akkor feszítettek engem is keresztre. A következő nap a szobatársam már nem bírta a sok nyavalygásomat, úgy bevágta az ajtót, hogy a vakolat leomlott. Egy másik munkatárs bejött, és azt mondta:
„Engedd meg, hogy elolvassak egy szentírási részt, és utána, ha szeretnél búcsúzóul mondani valamit a fiúknak, akkor mindenki téged vár.”
Felmentem a fiúkhoz a csoportterembe, és kiültettek közszemlére, elmondták, hogy meg szeretnének hallgatni. És akkor volt életemben először – bocsánat, de elérzékenyültem egy kicsit –, hogy igazából kiöntöttem a lelkemet. Másfél órán keresztül csak egyedül beszéltem. Nem tudom, miket mondtam el. Valószínűleg, ami bennem volt, ami fájt, amit igazságtalannak éreztem.
– Hogy hatott ez rád?
– Ha hiszed, ha nem, a másfél óra után azt mondták, hogy menjek, járjam meg magam két fiú jelenlétében. Végigsírtam, végigbőgtem azt a másfél órát, közben mondtam, mondtam, hol hangosan, hol halkan, és ott, a természetben ért az első istenélmény. Furcsa, de akkor éreztem életemben először igazából szabadnak magam, hogy szárnyalni tudnék, nagy dolgokra lennék képes. Azért van ez az elérzékenyülés most, mert gyakorlatilag én azóta vagyok szabad és józan istenigazából.
• Fotó: Kozma Ferenc személyes archívuma
– Végigcsináltad a kilenc hónap terápiát, de aztán a kintlét adja a kihívást, újra bele kell vágni az életbe.
– Érdekes, hogy számomra idegen volt ez a világ. Hogy kik a politikusaink, kik a vezetőink, hogy mennyi a kenyér ára. Érted? Számomra egy ismeretlen világ volt, amit fel kellett fedezni. És hogy mit kezdek ezzel az egésszel? Hogy harmincnyolc éves vagyok, és megint egyedül vagyok.
Ez egy nagy ismeretlen volt, féltem. Számomra az újrakezdés arról szólt, hogy betartani mindent, amennyiben lehet, mértani pontossággal.
Kezdve az étkezésekkel, a pihenés, a szórakozás, a feltöltődés, a munka stb., az egyensúlyt tartani. És elindultam egy olyan úton, ami az istenkeresésről szólt. Újra felfedezni, minden nap elmélyülni ebben. Ez óriási erőt adott akkoriban.
– A veszteségeidből sikerült utána helyreállítani dolgokat?
– A családomat nem kaptam vissza akkor. A munkahelyemre visszavettek, de elölről kellett kezdeni. Akkor még nem tudtam, hogy mit kezdjek önmagammal. Azt tudtam, hogy egy évig szigorúan be kell tartanom mindent, egyfajta előírás volt a terápiás időszakomból. A következő évtől elkezdtem tanulni. Képzésekre iratkoztam be, majd később egyetemre.
– Miket tanultál?
– Először is nagyon vonzott a mentálhigiénés terület. És akkor indult a KALOT Egyesületnél Csíkszeredában egy lelkigondozói képzés. Úgy tekintek arra az időszakra, mint a terápiámnak a folytatására. Nagyon szép időszak volt, ez idő alatt békültem ki a feleségemmel is. Érdekes, mert minden akkor történt, amikor végképp elhatároztam magamat, hogy új családot akarok, akár gyermekekkel is.
– Közben meg, ha jól tudom, végeztél teológiát és addiktológiát is.
– Igen, a képzések egymást követték. Nem elégedtem meg ennyivel, folytatást akartam. Valamikor gyermekkoromban az egyik álmom az volt, hogy pap legyek. Elvégeztem Kolozsváron a hároméves alapképzést, ennek lett a folytatása a pasztorális tanácsadás. Azóta egyetlen dolgot szerettem volna, a pszichológiát és mellé az addiktológiát. Addiktológus akartam lenni. Ennyi. Semmilyen más szakma iránt nem érdeklődtem.
– És akkor azóta dolgozol addiktológusként is?
– Addiktológiai konzultáns a végzettségem. Az addiktológus egy magasabb szintű szakma. Konzultánsként függőségi szakemberként dolgozhatok. Jelenleg a Bonus Pastor Alapítvány munkatársa vagyok, ahová sikerült beilleszkednem, mert egyrészt fontosak voltak az önkéntes évek, fontosak voltak a képzési évek, és fontos volt az, hogy legyen ebben a munkában kitartás.
– Mennyire jellemző, hogy nők is igénybe vegyék ezt a fajta segítséget?
– Én azt hittem, hogy csak a férfiaknál van ez. Az egyik döbbenetes dolog az volt, amikor az egyik országos konferencián megjelent egy nő. Nem beszélve arról, hogy részt vettem a támogató csoportjukban, és bemutatkozott három vagy négy alkoholista nő. Eleinte egy kicsit meg voltam rökönyödve, hogy őket is éri ez gond, hogy nem ússzák meg, bizony, rájuk is nehezedik nyomás, nem csak a férfiakra, nekik is megvan a saját történetük, stb. Sőt, mi több, nekik fele adag, vagy fele annyi év kell, hogy kialakuljon a függőség.
– Mennyire függ össze a tudatossággal, „iskolázottsággal” ez az út vagy állapot?
– A klienseim kivétel nélkül értelmiségiek voltak, tanügyből, egészségügyből, voltak üzletasszonyok stb. És nekik nem kell megmagyarázzam azt, ami le van írva, ami az interneten megtalálható, amit ők is el tudnak olvasni.
Nekik megerősítésre van szükségük. Hogy ők ugyanolyan értékesek akkor is, ha isznak, ha nem isznak.
Hogy ez csak egy pillanatnyi állapot. Erre rávezetni őket, hogy ebből ki lehet jönni. Volt, akinek terápiás eszközöket kellett használni, volt, akit csak egyszerűen meg kellett hallgatni, vagy a múlt feldolgozásra volt szüksége. Senkire nem lehet ugyanazt a sémát ráhúzni.
– Hogy vagy most?
– Rendben.
korábban írtuk
Lukácsi Katalin: A szülői hatalom nem egyenlő az uralommal
Mihez van joguk a gyermekeknek? Melyek szülőként az iskolai lehetőségeink és hatásköreink? Hogyan váljunk nagyvonalúan az ő érdekükben? Megannyi gyermekneveléshez kapcsolódó téma, amelyet hónapról hónapra boncolgatunk Lukácsi Katalin ügyvéddel.
