– Ma már külön fogalomként beszélünk a társfüggőségről. Mi ez tulajdonképpen?
– A társfüggőség egy olyan jelenség, amikor egy ember a saját életét másokon keresztül próbálja élni, azaz nincsenek saját határai, a kapcsolataiban a vele élő embert próbálja kontrollálni, és nagyon sok olyan jegy ismerhető fel, ami arról szól, hogy mindig a másikat akarja megváltoztatni, és nem önmagát. Nyilván ez rányomja a bélyegét a kapcsolatra. A társfüggőnek különböző szerepei lehetnek. Az egyik ilyen a megmentőé, amikor minden áron meg akarja változtatni a másik felet, például a függőségben élő párját, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a másik változzon, miközben a saját szükségleteire nem figyel, nincs is nagyon rálátása a saját működésére, és emiatt egyértelműen nem fog, nem tud pozitív hatást gyakorolni a társa életére. Sőt. Aztán ott van az ún. detektív szerep, amikor a társfüggő állandóan kutat a másik ember után. Itt sem egyenrangú a kapcsolat, hiányzik a kölcsönös bizalom. Ehhez köthető időnként a kontrolláló, a megmondó ember. A balekszerepben lévő pedig mindenkinek mindent elhisz, tudja, hogy át fogják verni, de ismételten hisz a másik félnek. Ezen „szerepek” mellett lehetetlen az élet. A felelősségvállalás is fontos tényező:
a társfüggő nagyon sokszor átvállalja a másik felelősségét, de önmagáért ezt nem teszi meg. Vagy a másik embert próbálja állandóan megmenteni, nem engedi, hogy következményei legyenek a felelőtlenségének,
legyen ez anya-gyermek viszonyban vagy párkapcsolatban. Egyszerű példa erre, amikor a férj másnapos, nem tud elmenni dolgozni, és a feleség felhívja a főnököt, és beteget jelent helyette, holott egyáltalán nem az ő felelőssége lenne megoldani a férj problémáját… Nagyon fontos azt is tudni, hogy a kodependens kapcsolatok sohasem egyenrangú kapcsolatok. Mindig játszma zajlik a felek között, ahol valakinek győzni kell, és általában a társfüggő megtesz mindent annak érdekében, hogy ő győzzön, miközben látszólag gyakran ő az áldozat. Ezen az úton nagyon manipulatív lehet, és olyan játszmák alakulnak ki a társak között, amelyek adott esetben inkább fenntartják a másik függőségét, mintsem segítenék abban, hogy az illető szabadulásra vágyjon.
– Mi állhat a társfüggőség kialakulása mögött?
– Egészen a gyermekkorig vezethetők vissza az okok, a biztonságos kötődés hiányáig. Az első hat hónapban a kisgyermek teljesen kiszolgáltatott, és biztonságra van szüksége, de ha ezt nem kapja meg a környezetében, akkor ezt később mindig keresni fogja. Ide vezethető vissza a társfüggőség gyökere, de természetesen a kialakuláshoz hozzájárul a nevelési légkör, amikor például később sem tud önállósulni, nem tud leválni a szülőkről. Mivel ez nem következik be, mindig azt az ősbiztonságot fogja keresni, amit pici korban nem kapott meg.
– Igaz, hogy a nők gyakrabban válnak társfüggővé?
– Nem feltétlenül. Talán azért terjedt ez így el, mert nők körében vették először észre a jelenséget. A Névtelen Alkoholisták Mozgalmában a résztvevők többsége férfi volt, azonban a feleségek viselkedésében felfigyeltek a társfüggőség létezésére és dinamikájára. De
a kodependencia kialakulhat szülő és gyermek között, testvérek, barátok között is, nem csak párkapcsolatokban.
Gyermekekben például nagyon korán megjelenhet a megmentő szerep, amikor a szüleit próbálja megmenteni, ennek hatására mindenkiről gondoskodó, mindenkit védő, óvó, mindenkinek az életébe beleszóló ember válhat belőle.
– Tehát ha a szülő mintegy magához akarja láncolni ily módon a gyermekét, annak mindenképp hatása van annak személyiségfejlődésére…
– Óriási károkat okozhat. Ott vannak például a kontrolláló szülők, akik annyira ragaszkodnak saját elveikhez, vélt igazságukhoz, hogy nem is hallgatnak más véleményre, mellettük szinte megbénul a gyermek szellemi-lelki fejlődése. Az ilyen kapcsolatokban benne lehetnek a nagy elvárások is. Hosszú távon az történik, hogy a gyermek megpróbál megfelelni a szülőnek, belelép egy megfelelési kényszerbe, amit aztán tovább vihet majd a saját kapcsolataiba. Amikor hiányzik a biztonságos kötődés, az alacsony önértékelés, az önmagam szüntelen megkérdőjelezése (nem vagyok elég jó, nem felelek meg, stb.), a bizonytalanság, a mások tetszésének minden áron való elnyerése oda vezet, hogy nem alakul ki a saját vélemény, nem mer vállalni saját felelősséget, nem tudja elviselni, hogy a másik nemet mondjon. Illetve gyakran látja, hogy egy mérgező kapcsolatban van, de nem képes kilépni belőle, mert azt éli meg, hogy inkább egy mérgező kapcsolat, mint ne legyen kapcsolat. Ez is arról szól, hogy a társfüggő nem képes önmagában létezni. Valakitől állandóan függenie kell.
– Mégis hol a határ a még nagyjából egészségesnek mondható párkapcsolati működés és a már „kóros” kodependencia között?
– Hangsúlyozom, hogy a társfüggőségnek egyértelműen negatív hatása van a kapcsolatra. Egy kicsit olyan, mint a dinoszaurusz a nappaliban, mindenki látja, csak az nem szembesül vele, akit a leginkább érint.
A kóros függőség és a „még egészséges” kapcsolat közti különbségtétel nem mindig könnyű.
Számomra is sokszor kérdés, hogy hát nem lényeges az a kapcsolatban, hogy a másik ember fontos számomra? Dehogynem. A gond az, amikor a másik ember vélt szükségletei fontosabbak, és a társfüggő teljesen elnyomja a sajátjait. Vagy amikor annyira fontos a másik ember, hogy magamat elhanyagolva a másikat próbálom irányítani. Ha nem vállalok felelősséget a saját tetteimért, a saját gondolataimért, megfelelési kényszerben élek, mindenkinek próbálok eleget tenni, akkor már felsejlik a kodependencia megléte.
– Az addiktológia hogyan tekint a társfüggőségre?
– Az tartja fent leginkább a másik ember függőségét, ha a kapcsolatban lévő felek között nincsenek világos határok. Például olyan dolgokat mond ki a társfüggő elkeseredésében, amit nem fog betartani: „ha még egyszer ez meg az történik, elválok tőled”. Aztán megtörténik az a dolog, és mégsem válik el. Félreértés ne essék, nem a válást akarom népszerűsíteni, de ha nincs következménye a tetteknek, csak fenyegetőzés van, a kimondott szónak elvész a súlya. Tény, hogy
óriási szerepe van a társfüggőségnek a családon belül a szenvedélybetegség fentartásában, a partner viselkedése tartja fenn a másik ember függőségét.
A szüntelen gyanakvás, a szüntelen ellenőrzés, akár az állandó olyan jellegű gondoskodás is, ami nem viszi a másik embert előre, mind-mind fenntartja az állapotot. Mindez abból is jól látszik, hogy a társfüggőségből való kilépés gyakran elindítja a szenvedélybeteg felépülését. Ha azonban esetleg a társfüggő partnere indul el egy terápiás folyamatban, és nagyon sokat változik, miközben a társfüggő partner nem, gyakran szétmegy a kapcsolat. Mert kiderül, hogy a társfüggő szerepe az volt, hogy látszólag ő volt a gondoskodó, az áldozat, ő volt a nehezebb helyzetben, de ugyanakkor ott volt a dominancia is: én irányíthatom a másikat, ameddig függőségben él. Ez sosem egy egészséges kapcsolat. És ha a függő ember felépül, elkezd önállóan gondolkodni, döntéseket hozni, akkor ennek következtében a társfüggő úgymond elveszíti életének az értelmét. Ha ő is nem változik, képtelen egyenrangú kapcsolatra „áthangolni”.
– És ha a társfüggő indul el a gyógyulás útján?
– Ez pont az ellenkezőjét váltja ki, azaz ezzel a szenvedélybeteg társnak is lehetőséget ad a változásra. Erre van egy nagyon szép példám: egy hosszú éveken át társfüggőségben élő feleség járni kezdett az egyik támogató csoportunkba, és ott ráébredt, hogy neki kellene változnia, mert a férjét – aki súlyos alkoholista volt – nem tudja megváltoztatni. A történet vége az lett, hogy ő úgy kezdett el változni, hogy a férj egy idő után rákérdezett, hogy hová jár, mit csinál, mert ő is akarja azt, ő is változni akar. Azóta egy felépült kapcsolatban élnek. Jól látszik tehát, hogy mi van akkor, ha a függő változik, és a mellette élő társfüggő nem, vagy mi van, ha a társfüggő változik, és ezzel mintegy ajtót nyit a szenvedélybeteg partner szabadulása felé is.
– Mennyire jellemző, hogy az emberek ki akarjanak lépni a társfüggőség ördögi köréből?
– Említettem már, hogy tulajdonképpen jól látható jelei vannak a kapcsolatokban ezeknek a függőségi folyamatoknak. Például amikor az egyik fél mindig az áldozat szerepében van, körülötte mindenki rossz, ő az, aki mindenkit megpróbál megbékíteni, elsimítani, aki mindenkiről próbál gondoskodni, egy kicsit saját maga körül „forgatja” a környezetét. Nem ad szabadságot a másik embernek, és ha jól megnézzük, a társfüggővel való kapcsolatokból nagyon lejön, hogy ő irányítja a másik embert. Nyilván ebben nagyon ott van a hiányos önismeret is, az önreflexió képességének hiánya is. A támogató csoportokban nagyon gyakran látjuk, hogy ha valaki nem képes mozdulni egy helyzetből, holtbiztosan úgy éli meg, hogy neki van igaza, és senki nem érti meg. Ez már vörös fényjelzés: mindenki látja, hogy igazából ő az, akinek változnia kell. Egyébként épp ezért
a támogató csoportok jelenthetik az egyik gyógyulási lehetőséget a társfüggőségből, ahol a résztvevők rávilágítanak egymás működésére.
Ahol mások el tudják mondani, hogy én is benne voltam, átéltem, majd így változtak körülöttem a dolgok. A rendszerelmélet jegyében, ha az egyik változik, akkor körülötte is változni kezdenek a kapcsolatok, az emberek. A társfüggő számára mindenképp szükséges az önismereti fejlődés, olyan képességre kell szert tennie, hogy rálátást nyerjen saját működésére. A kulcs az lesz, hogy nem fenntartom a másik ember működését, elnyomva a saját szükségleteket, hanem képes leszek annyira elhatárolódni, hogy a másik is képes legyen felismerni a felelősségét, ezáltal az ő életében is elinduljon a változás. Mondhatjuk úgy is, hogy bennem kell elkezdődnie a változásnak ahhoz, hogy mások változzanak körülöttem…
– Az kijelenthető, hogy a legtöbb szenvedélybeteg mellett van egy társfüggő?
– Nem merném ezt így kijelenteni, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy gyakori jelenség. Mindig nagyon rácsodálkozom arra, amikor látom, hogy egy-egy szenvedélybeteg mellett a társ nem függő. Tehát gyakori a felvetett képlet. De a társfüggőség nemcsak a szenvedélybetegek mellett alakul ki, működhet például súlyos beteg mellett is, vagy például egy baleset után, amikor a partner munkaképtelenné válik, és át kell rendeződnie a családi rendszernek, az „egészséges” félnek át kell vennie a terheket, és nem helyesen teszi ezt. Mert nem kap elég segítséget, nincs elég rálátása a dolgokra, és kezébe veszi nemcsak a saját, hanem mindenkinek az életét.
– Hogyan hat vissza a társfüggőre, ha éveken-évtizedeken át ilyen játszmákon keresztül él?
– Egyértelműen akkor lesz igazából szabad, amikor ebből a társfüggőségből ki tud lépni. Van erre lehetőség, van erre remény, mint minden függőségből, ebből is van felépülés. Egy-egy egészséges baráti kapcsolat is segíthet, ahol a másik ember rá tud világítani helyzetekre, és szaksegítséget is igénybe lehet venni a változásért. A legfontosabb a felismerés, és megszakítani a kört. Tehát
a gyógyulás útja a felismerésen át a saját viselkedésem újraértékelésén, az önismeret megszerzésén át vezet.
Ez jelentheti a társfüggő számára a szabadulást, ugyanakkor lehetőséget arra, hogy akár a gyermeke, vagy akár a társa életében kinyíljanak a kapuk a szabadulás felé. Az ő változása a környezetében élőkre is pozitív hatással lehet.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: A testem csupán tünethordozó
Most először nem akartam térdre kényszeríteni a testem és kifacsarni a végletekig, hanem partnerként tekintve, figyeltem a szükségleteit. Végre megértettem, hogy a testem csupán tünethordozó, és a lelkem irányából kell megközelítenem.
