– Eléggé negatív kicsengésű szó a hatalom számomra. A szülői hatalom kontextusában (is) az? Vagy hogyan kellene jól értelmeznünk a szülői hatalmat?
– Ez érdekes, nekem mindig is az „oda tudok hatni”-t, a „képes vagyok rá”-t jelentette. És ez jó. Nekem a hatalommal nincs semmilyen bajom, a hatalmat rosszul gyakorlókkal van. Igyekszem is kivonni magam a hatásuk alól, már ha egy mód van rá. Ez az én hatalmam. A hatalom nem egyenlő az uralommal. Nem uralkodás. Nem hatalmaskodás. Szerintem tisztában kell lennünk a szülői hatalmunkkal, hiszen óriásit, életre szólót tudunk segíteni vagy ártani. Hatalmunkban áll, kár tagadni. Kell a tudatosság, hogy jól kezeljük. A pszichológusok okkal kérdeznek a gyermekkorunkról…
– Hatalmi visszaélésekről szinte csak intézményi szinten hallunk, noha szülőként is sokan, sokszor visszaélünk a hatalmunkkal. (Hány gyereket vernek otthon!) Szerinted hogyan kaphatjuk rajta magunk, hogy épp visszaélünk a hatalmunkkal?
– Szerintem a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban akkor élünk vissza a hatalmunkkal, amikor a saját érdekünket, gyengeségünket a gyermek elé/fölé helyezzük. Nem kell rögtön büntetőjogban gondolkozni:
A gyermek nélkülem nem mehet a játszótérre, pedig lételeme, szükséglete a mozgás a levegőn. Ebben is ki van szolgáltatva nekem. Nekem lételemem a sorozat? Ha így teszem fel a kérdést, talán könnyebb a döntés.
– A gyermek magánéletét például nagyon gyakran nem tartjuk tiszteletben: engedély nélkül turkálunk a dolgaik közt, beleolvasunk az írásaikba stb. Mihez van joga a gyermeknek magánéletileg?
– A gyermeknek ugyanúgy joga van a magánéletéhez, mint a felnőtteknek: jogában áll, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a magánélete (fényképeken sem), hogy a büszke anyuka/apuka/nagyszülő ne ossza meg a közösségi médiában a mondatait, cselekedeteit (sosem tudhatjuk, hogy ez nem szolgál-e majd egy későbbi bullying alapjául). A legdurvább megosztott információknak az egészségi állapotra vonatkozókat tartom: miért kell tudja egy anyuka közösség, hogy piros a gyerek hátsója, netalántán gilisztás? Aztán, amikor fotókkal meg is fejelik ezeket a közléseket, fel is tudok bosszankodni. Pedig egyszerű az elv:
Te hogy éreznéd magad, ha egy idegen az utcán a dolgaid iránt érdeklődne a bennfentesek magabiztosságával? Ha nem elég érett ahhoz, hogy kellőképpen tájékozott döntést hozzon ebben a kérdésben, mert mondjuk négyéves, akkor egyértelmű kellene legyen, hogy nincs érvényes módon kifejezett beleegyezés, tehát nem osztok meg semmit. Majd, ha úgy ad engedélyt, hogy felfogja a súlyát és a következményeit, megoszthatom a vele kapcsolatos információkat... Néhány példa: a gyermeknek joga van kapcsolatokat kialakítani és ápolni. Akkor is, ha nekünk nem tetszik. Kell hagyni a gyerekeket, hogy döntsék el, kivel ismerkednek, barátkoznak. Bíznunk kell abban a mintában, amit nekik adunk, az ítélőképességükben, az értékrendjükben. Csalódni kell néhányszor ahhoz, hogy tudják, ki az igazi. Amúgy is, ha jelen vagyunk, a mi mintánk az erősebb. Nem szabad rájuk erőltetni kapcsolatokat: kell hagyni, hogy a maguk ritmusában közeledjenek. Nem kell szeressék azt, akit én szeretek. Nem kell puszit adni, ha nem akarnak. Tovább is van, mondjam még?
– De sokan akadályozzák, korlátozzák a gyermek iskoláztatáshoz való jogát is, hogy a szülői elidegenítésről ne is beszéljünk: joga lenne mindkét szülőhöz…
– Így van, sajnos. Jónéhány felnőttet ismerek, akik elmondták, hogy őket senki nem biztatta, hogy tovább tanuljanak, a tanulás, a fejlődés egyszerűen nem volt érték a családban. Már ez is egy korlátozás. Lám, mekkora a szülő hatalma: az ő határai kihatnak a gyerekre! Sokszor első szempont iskolaválasztáskor a szülő kényelme: hogy oldom meg a logisztikát? Azonban sokan vannak azok is, akik nem kevés nehézséget is bevállalnak azért, hogy a gyermeknek jó legyen.
Értsük már meg, hogy, ahogy nekünk fáj, ha szidják a csemeténket, még ha okkal és joggal is teszik, a gyermeknek is nagyon fáj, ha bántják/szidják a szülőjét. Akkor is fáj, ha vannak igazságmorzsák az elmondottakban. A gyermeknek az egészséges fejlődéséhez is szüksége van arra, hogy higgyen a szüleiben, és hogy azt élje meg, hogy fontos számukra, akkor is, ha a másik szülő úgy érzi, hogy apuka/anyuka tehetne többet. Miért akarnánk fájdalmat okozni a gyermekünknek?
– Nehezebben tetten érhető, de hatalmi visszaélés az is, ha nem vesszük figyelembe a döntéseit (pl. iskolaválasztás), mert azt hisszük, mi, a felnőttek tudjuk jobban, mi a jó neki…
– Így van. Figyelni kellene, meghallgatni, feltenni a kérdést magunknak, hogy miért fontos nekünk az, amit erőltetünk, és akkor csökken a visszaélés esélye.
– És akkor az egészségügyi döntésekről még nem is beszéltünk: pl. oltás, vérátömlesztés, különféle orvosi kezelések megtagadása…
– Na, ez is kemény. Képzeld el, mekkora konfliktust tud szülni a szülők között csak az, hogy homeopátiás vagy allopátiás legyen az eljárás. Pedig mindketten jót akarnak. De mi a jó a gyermeknek?
Bevallom, sokszor hoztam meg olyan egészségügyi döntést, ami esetleg szembement az általánosan elfogadott álláspontokkal. Felelősen és tájékozottan hoztam meg ezeket a döntéseket, ha szükséges volt, érvelve a gyerekek apjának. Szerencsém volt, mert többnyire rám voltak és vannak bízva ezek a döntések, de én is viselem a következményeit: ha nyűgös volt a gyermek, mert lassúbb a gyógyulás, ha az alternatív kezelés több odaadást és figyelmet igényelt, nekem kellett jelen lenni. Vállaltam, és ma is vállalnám.
– Egyikünk sem tökéletes (anya), de jut eszedbe olyan alkalom, amikor visszaéltél a szülői hatalmaddal?
– Egészen biztosan volt ilyen helyzet. Ezt nem ússzuk meg, gyarlók vagyunk mindannyian. Ettől még törekednünk kell arra, hogy csökkentsük a gyakoriságot. A legjobban talán az bánt, hogyha elszakad a cérna, és üvöltök. Igen, van ilyen, és
Persze, a gyermek meg kell tapasztalja ezt is, de ettől még nem vagyok büszke magamra, mert tehettem volna többet a helyzet kialakulása ellen, megelőzésképpen: ha türelmesebb, megértőbb, kevésbé fáradt stb. vagyok. Mindez csak magyarázkodás addig, míg egy felnőttel ugyanabban az állapotban és hasonló helyzetben képes vagyok visszafogni magam.
– Mit gondolsz, hány százalékban határozzuk meg mi, szülők, a gyermekeink későbbi pályáját? Mert én azt látom, hogy nagyjából már gyermekkorban eldől – épp a szülő prioritásai miatt – hogy kiből lesz zenész, orvos, ügyvéd stb. Hatalmas ez a felelősség…
– Szülőként mindenre kihatunk a gyermekünk életében. Miért pont erre ne lenne hatásunk? Szülőnek lenni a legnagyobb felelősség. Egy apró mozdulat, egy figyelmetlenül odavetett mondat, egy el nem hangzott biztatás, az anyagi és szellemi korlátaink mind-mind meghatározóak lehetnek. Tény, hogy más utat jár be az, aki a szülő nyomdokaiba lép. Nagyon örülök, hogy most már az iskolában is önismereti felméréseket végeznek. Ez sokat segít. Mert hiába szeretném, hogy mondjuk zenész legyen a csemete, ha alkalmatlan rá, nem szereti. Másrészt azonban, ha szeret zenélni, de látjuk, hogy nem elég kimagasló ahhoz, hogy majd meg tudjon élni belőle, mégiscsak ki kell elemezni vele a lehetőségeket... Van abban szépség, hogy bármik lehetnek még.
korábban írtuk
Bruncsák Anna: Az anyák is sírnak
Az anya boldog, elégedett, mindig vidám, alázatos, türelmes és erős, vagy ha nem, akkor valami baj van vele. Ezt gondolja, és ezt várja a társadalom. Ezt gondoljuk, és ezt várjuk mi magunk is.
