– Sokunk számára az iskola egy zárt rendszernek tűnik, ahová a szülő csak „vendégként” léphet be. Ügyvédként és anyaként mit gondolsz erről?
– Nagy kár, hogy sokan ezt hiszik. Nyilván, ennek a gondolkodásmódnak megvan a történelmi háttere, de ideje, hogy elengedjük ezt az elavult felfogást, és aktívabb, sőt proaktívabb módon legyünk részesei gyermekeink iskolai életének is. Sokan valóban elvárják az iskolától, hogy majd az nevelje a gyerekeket. Ez túlzás. A gyermek nevelése továbbra is szülői feladat. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a pedagógus nem nevel. Mert ő is nevel, sőt. De a gyeplő a szülő kezében van. Én vagyok az elsődleges nevelő, soha, senki mástól nem várható el, hogy az én gyerekem fontosabb legyen számára, mint nekem. Én, a szülő, vagyok az, akitől elvárható, hogy a legtöbb figyelmet szenteljem a csemetémnek. És itt nem feltétlenül csak a tanulmányi eredményekre gondolok. Amúgy pedig a szülői együttműködésre a törvény is lehetőséget ad. Nem mondom, hogy ez a törvényes keret tökéletes, vagy kimerítő lenne, megvannak a maga hiányosságai, de a szülők még a meglévő eszközökkel sem élnek, mert nem tudnak a létezésükről, vagy nem érdekli őket.
Természetesen az sem mindegy, hogy miként gyakoroljuk ezeket a jogokat. Meglátásom szerint az nem joggyakorlás, hogy bemegyek az iskolába, kiüvöltözöm magam és távozok. A pedagógus nem bokszzsák. Az nem érdekérvényesítés, hogy bemegyek az intézménybe, jól megmondom a magamét, és meg sem hallgatom mások álláspontját. Egy ilyen magatartás egyértelműen nem szolgálja a gyermek érdekét.
– De milyen konkrét jogaik vannak a szülőknek az iskolában?
– A törvény egy az egyben kimondja, hogy a szülők és más törvényes képviselők az intézmények legfőbb oktatási partnerei. Partnerei. Nem alá- vagy fölé rendeltjei. Talán ez az egyik legtöbbször be nem tartott alapelv minden oktatásban résztvevő részéről: a tanár által, amikor a tanterv szentségére hivatkozik, tekintet nélkül az egyéni sajátosságokra és jogokra, a szülő részéről, amikor otthon szidalmazza, vagy akár csak tiszteletlenül nyilatkozik a gyermek előtt a pedagógusról, fel sem fogva, hogy ezzel megágyaz annak, hogy a gyerek akár tudat alatt is, a saját kárára, elutasító lesz a pedagógussal.
Ha van igazi tisztelet, szülőként és pedagógusként is meghallgatok, figyelek és kommunikálok: változtatok, ha meggyőzőek a másik fél érvei, vagy elmondom, hogy miért nem hatnak rám az indokai, érvelek a saját álláspontom mellett, kommunikálom, hogy miért cselekszem úgy, ahogy. Ha nem is tetszik a másik fél válasza, könnyebb elfogadni, ha jó a kommunikáció. Meg kell tanulni, hogy az nem érv, hogy azért, mert ez az én szerepem, vagy az, hogy már hány éve csinálom ugyanazt, vagy az, hogy hány gyereket neveltem fel. Kiváltképp nem most, amikor mindannyian menet közben tanuljuk az új generációk sajátosságait. Azt hiszem, sok szülő ismeri azt a választ, hogy „mit értesz te ehhez, nem vagy pedagógus, nekem van szakképesítésem. Nekem ne mondja meg egy laikus, hogyan végezzem a munkám”. Való igaz, ma mindenki azt hiszi, hogy ért a pedagógiához, mint a focihoz vagy a joghoz. A pedagóguson múlik, hogy meggyőzi-e a másik felet, a partnerét az oktatásban, hogy ő érti a szakmáját, tudja, mit és miért csinál, van kitűzött célja, ami remélhetőleg nem merül ki abban, hogy legyünk túl a mai napon is. Továbbá, a szülőnek joga, hogy tájékoztassák gyermeke iskolai tevékenységéről, előmeneteléről, az oktatási rendszerről, jogában áll kapcsolatot tartani a pedagógussal – formálisan is, például fogadóórák révén. Jogában áll békés úton kezelni az iskolai konfliktusokat, és jogában áll részt venni a szülői bizottságban. Szülői értekezleteken rendszerint kínos percek telnek el, amíg végre sikerül megválasztani az osztály szülői bizottságának képviselőjét. Nincs tolongás. Pedig hatalmas erő rejlik egy szülői közösségben. Egységesen fellépve sokkal többet lehet elérni.
– Békés konfliktuskezelést említettél. Ezt hogyan segíthetjük elő a gyakorlatban?
– Hát, semmiképpen nem úgy, hogy berontok az iskolába „jólmegaztmondani”. Ha a konfliktus két gyerek között merül fel, helytelen a más gyermekét felelősségre vonni a szülő hiányában, hiszen egyértelmű az erőfölényünk. Mindig a szülővel kezeljük a konfliktust, és ha szükséges, beszélgethetünk a gyermekkel is erről, de csakis a szülője jelenlétében.
Ha ez nem vezet megoldáshoz, írásbeli megkereséssel fordulhatunk az iskola vezetőségéhez. Amennyiben a konfliktushelyzet a nevelési-oktatási egység szintjén nem rendeződött, a szülő jogosult írásban a tanfelügyelőséghez fordulni a konfliktushelyzet közvetítése és megoldása érdekében. Tudom, hogy sokan inkább tűrnek, mert félnek a megtorlástól, hiszen a gyerek ki van szolgáltatva a pedagógusnak. Sajnos, éppen emiatt betonozódnak be rendkívül káros gyakorlatok, amelyek aztán generációkra hatnak negatívan. Igen, ilyen nagy a tét. Azt gondolom, hogy ma már ezt mégsem kellene elviselni. Éppen ezen jogos félelem miatt tartom nagyszerű lehetőségnek az anonim véleménynyilvánítást, amiről, sajnos, kevesen tudnak.
– Az anonim panasz talán kevésbé vehető komolyan, nem? Vagy ténylegesen közelebb segíthet a célhoz?
– Igen, egyetértek azzal, hogy az ember vállalja fel önmagát, a véleményét. Én fel is vállalom. De az én helyzetem más, mert több ebben a tapasztalatom, hiszen hivatásszerűen gyakorlom a konfliktusok kezelését, az érdekérvényesítést, tudom, mi a teendőm, ha retorziót tapasztalok. Feltételezem, hogy pont emiatt a félelem miatt az országos tanulói alapszabályzat rendelkezik a diákok anonim véleménynyilvánítás jogáról. Ehhez még egy űrlapot is kidolgoztak minisztériumi szinten. Az iskolai szülői bizottságnak jogában áll kezdeményezni, kidolgozni és alkalmazni – a gyermekek életminőségének növelése érdekében – egy véleménynyilvánítási eljárást, amelyben minden gyermek részt vehet, és civilizáltan visszajelezhet minden tanárának arról, hogy ő hogyan fogadja be azt, amit a tanár nyújt számára, hogyan érzi magát.
A szervezettség védelmet nyújt. A visszajelzés a pedagógusnak szól, nem kerül nyilvánosságra. A cél nem a lejáratás, a befeketítés. Ez a szülőkben is kell tudatosuljon. A cél csak annyi, hogy a tanár fogadja a véleményt, gondolkozzon el rajta, építse be, erősödjön és fejlődjön általa. Természetesen, a pedagógus gondolhatja másképp, érezheti úgy, hogy ez igazságtalan, rosszulesik. Ebben az esetben már az is jó, ha elgondolkodik azon, hogy vajon miért úgy megy át az üzenete, ahogy. És máris tud viszonyulni. Különben, hogy viszonyuljon ahhoz, amiről nem tud? Hogyan várható így el a fejlődés? Minden gyereknek van véleménye az oktatókról, függetlenül attól, hogy az oktató azt ismeri vagy sem. Struccpolitika nem tudomást venni erről. Mindig preventív tudni, mi az elvárás, hiszen így tudom kezelni a helyzetet. Kommunikálhatom, hogy meghallgattam, elfogadom, változtatok, vagy ilyen meg olyan okból maradok a régi módszereim mellett. Jó eséllyel megerősítést is kapnának a pedagógusok, hiszen minden gyerek és szülő más, másképp láthatja a dolgokat. Tudjuk, hogy sok gyereknek kín az iskola. Ha nem hallgatjuk meg őket és a szülőket, nem tudunk hatékonyan segíteni abban, hogy ne kelljen éveken át szenvedni.
– Szülőként milyen kötelességeink vannak az iskolát illetően?
– Szerintem a legfontosabb szülői kötelmünk a témában, hogy biztosítsuk nem csak azt, hogy a gyerekünk jelen legyen az órákon, hanem azt is, hogy a gyermek olyan állapotban legyen jelen, ami lehetővé teszi, hogy figyeljen. Igen, meg kell vívni a konfliktusokat az időben való lefekvés és képernyő-korlátozás témában. De
Amikor megállok egy osztály gyerek előtt, óhatatlanul is mindig eszembe jut, vajon hánynak nem jött álom a szemére, mert a szülei veszekedését hallgatva rettegett, vagy ő maga veszett össze valakivel, mert fél, mert kilátástalannak érzi a helyzetét. Ha nem is tudjuk megoldani – sokszor nem is szabad –, vagy kiküszöbölni ezeket a szorongást keltő helyzeteket, mindig ott lehetünk, hogy érzelmi biztonságot nyújtsunk, hogy tápláljuk a jövőbe vetett hitet… Kötelességünk együttműködni a tanárokkal, biztosítani a tanuláshoz szükségeseket, ismerni és betartani az iskolai házirendet és szabályzatokat, megtéríteni a gyermekünk által okozott kárt, hogy csak néhányat említsek.
– Van-e törvényes rendelkezés például a házi feladatokról? Nagyon sokaktól hallom, hogy megkeseríti a délutánjaikat a (sok) házi feladat.
– Igen, a házi feladat egy örök vitatéma. Egy 2016-os tanügyminiszteri rendelet szerint a tanuló házi feladatának elkészítési ideje legfeljebb 2 óra, az összes tantárgyból, úgy, hogy a tanuló napi felkészülési átlaga tanórán és órán kívül, beleférjen a napi 5-8 órába. Előkészítő osztályokban nem lehet házi feladatot adni, alsósoknak, tehát 1-4 osztályban, legfeljebb napi 1 óra lehet. Na, most, ha ezt a valósággal összehasonlítjuk, tudjuk, hogy nincs összhang. Bízom benne, hogy csak lesz változás. A tanulás a gyerekek munkája. A munka törvénykönyve napi nyolc órát vesz alapul felnőttek számára, szigorúan szabályozva, hogy milyen feltételek mellett lehet növelni az időtartamot.
Tudom, hogy vannak gyerekek, akiknek ez akár meg se kottyan. Ki lehet számukra találni valamilyen rendszert, hogy haladhassanak a saját ritmusukban. Azonban annak a többségnek az egyéni ritmusát is tisztelni kell, amelynek bizony, fárasztó ez a megterhelés.
– Te személy szerint hol húzod meg a szülői beavatkozás határát?
– Ott, ahol azt látom, hogy az adott helyzet meghaladja a gyermekemet. Hiszen én vagyok a felnőtt. Az én felelősségem. Ez konkrétan megnyilvánul abban, hogy követem a gyermekem előmenetelét – vagy éppen helyben topogását – elviselem, akkor is, ha nem tetszik, és beavatkozom, amikor azt látom, hogy az, amit csinál vagy nem csinál, kárára van. Igen,
Azzal védem meg, hogy megvívom vele a harcot. Van prioritási sorrend. Ennél konkrétabb nem lehetek, mert nem kaptam rá engedélyt a fiaimtól. A konfliktusaikat hagyom, hogy kezeljék, amikor azonban azt látom, hogy nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, előzetesen engedélyt kérek tőlük, és ha megkapom, beavatkozom. Arra is volt példa, hogy kértem, nézhessem meg a videofelvételt az adott helyzetről, azért, hogy azt a gyermekemmel kielemezve, elkerüljük az ismétlődést… A gyermekeknek tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül az iskolarendszerben: mi is ott vagyunk a magunk támogató, figyelő magatartásával. Ez a mi szerepünk, amit senki nem vitathat el.
korábban írtuk
Gyermekeink és a függőségek: mikor kezdődjön a megelőzés?
A szülők egyik legnagyobb aggodalma, hogy jaj, nehogy cigizzen, igyon, drogozzon a gyermeke. És aggodalomra tényleg van ok, hiszen amellett, hogy bizonyos addikciókat jól tolerál a társadalom, egyre több ilyen jellegű veszély is fenyegeti a fiatalokat.
