• Fotó: Pinti Emőke archívuma
– Nehezen tudom elképzelni, hogy már kislányként arról álmodoztál, nyomozó leszel…
– Szerintem kevés kislány álmodozik arról, hogy egyszer nyomozó lesz. Ezzel én is így voltam. Sőt, mivel nem volt sem a családban, sem az ismerősök között rendőr, nekem is eléggé idegen volt ez a terep. A rendőrség belső struktúráját valójában akkor kezdtem kiismerni, amikor a munkaközösség tagja lettem.
Nagyon sok ágazat van, és bátran ki merem jelenteni, hogy mindenki meg tudja találni a helyét ezen a szakmán belül.
Csak a példa kedvéért felsorolnám, hogy van például bűnügyi nyomozó szakosztály, közrendészet, közúti rendészet, kriminalisztika, gazdasági nyomozó szakosztály, és még sok más egyéb. Én most bűnügyi nyomozóként dolgozom.
– Mikor kezdett érdekelni ez a terület?
– Előbb a jogi egyetemnek vágtam neki, s az egyetemi évek alatt kezdett vonzani a rendőri munka. Menet közben rájöttem, hogy a jogászi és a rendőri munka között van némi átfedés, és mivel mindig szerettem az izgalmat, vonzott az adrenalin és az igazság felderítése, belevágtam ebbe a szakmába. Először a kriminalisztika, a helyszínelés vonalán kezdtem el dolgozni, aztán később jött a váltás, amit most így, visszatekintve egyáltalán nem bánok. Ez volt az, amit kerestem, és ami segített saját magam megismerésében.
– Mennyire ritka amúgy a nyomozók körében a nő?
– Az irodában, ahol dolgozom, én vagyok az egyetlen, de ez nem jelenti, hogy ezen a vonalon nem dolgoznak nők. Talán az egyik ok, hogy a nők kevésbé választják, hogy a munkaprogram, az esetek száma sokszor megköveteli, hogy hétvégén, éjszaka vagy akár ünnepekkor is dolgozzunk. Egyébként az, hogy női nyomozó vagyok, előnyt is jelenthet, mert a nők nagy része sokkal kíváncsibb, empatikusabb, sokkal jobban elmerül a részletekben. Ezek a tulajdonságok szerintem előnyt jelentenek számunkra.
– Mi volt az első nyomozásod? Azt biztos nem felejti el az ember!
– Az első ügyem egy ismeretlen tettes által elkövetett telefonlopás volt, és sikeresen végződött. A tettest megtaláltuk, a telefon pedig visszakerült a sértett félhez.
Mára az ilyen jellegű esetek a mindennapi rutin részei, de akkor, kezdőként számomra szenzációnak számított, hogy sikerült viszonylag hamar megoldani.
Nagyon jóleső érzés volt. A tapasztalt kollégák is azt mondták, hogy az első megoldott esetet soha nem felejti el az ember, és hát így is lett. Azóta pedig azokra emlékszem leginkább, amiken húzós tempóban, éjjeleken át kellett dolgozni, és amelyek akár huszonnégy órás előzetes letartóztatással végződtek.
– Mi az, amit sokan rosszul tudnak a nyomozók munkájáról?
– Az emberek szemében a rendőrség nem egy közkedvelt intézmény. Sokan tartanak tőlünk, gyakran még a sértett felek sem hajlandóak nyíltan beszélni velünk, ami azért megnehezíti a munkánkat. Valójában
az emberek két nagy táborba sorolhatóak: akik szeretnek minket, mert segítünk rajtuk, és akik nem kedvelnek, mert nem értik, hogy nem minden esetet tudunk egyből megoldani.
A bűnügy valójában a bűntető törvényköny előírásait betartva vizsgál ki egy-egy bűncselekményt, legyen szó lopásról, rablótámadásról, nemi erőszakról vagy épp internetes csalásról. A mi dolgunk kideríteni az igazságot, próbákat gyűjteni, vallomásokat felvenni stb. A lényeg, hogy amikor a nyomozás végére érünk, akkor teljes képünk legyen az esetről.
• Fotó: Pinti Emőke archívuma
– Mi a legnehezebb része a munkádnak, és mi az, amit a legjobban szeretsz benne?
– A legnehezebb és egyben a legszebb része is az emberekkel való interakció. Munkám során sokféle emberrel találkozom. Személyes missziónak érzem megértetni velük, hogy a rendőrség azért van, hogy a sértett feleknek segítsen, és hogy a bűnözőknek, törvényszegőknek a megfelelő büntetést megtalálja.
– Volt már olyan, hogy egy ügy annyira megviselt, hogy „hazavitted”, és otthon is ez járt a fejedben?
– Akik szívvel-lélekkel végzik a munkájukat, azoknál valahol minden eset megmarad kisebb-nagyobb mértékben. Számomra a szexuális jellegű bűncselekmények a legnehezebben emészthetőek.
Egy lopásnál az embert anyagi szempontból éri kár, egy szexuális bűncselekményben viszont a sértett fél testi-lelki károkat szenved, amelyek egy életen át elkísérik őt.
S ha még a sértett fél kiskorú is... Sajnos, egyre több olyannal esettel találkozunk, ahol kiskorú lányok vagy szellemi fogyatékkal élők esnek áldozatul szexuális bántalmazásnak, tapasztalataim szerint leginkább a tudatlanság, a félelem, a kiszolgáltatottság miatt. Bár létezik segítség, a gyógyuláshoz vezető út rögös.
– Mit szólnak ahhoz az emberek, amikor kiderül, hogy nyomozóként dolgozol?
– Elég sokszor hallottam már az Egy rendőrnő az álmom című dalt (nevet). Az elején még zavart. Nem értettem, az emberek számára miért nem elfogadható a szakmám, most már csak viccnek veszem.
A legtöbben azt szokták megkérdezni, hogy láttam-e, dolgoztam-e már gyilkossági eseteken.
A válasz viszont az, hogy nem. Nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert az iroda, ahol dolgozom, nem rendelkezik jogilag ezzel a kompetenciával.
– Mi az, ami mindig meglep vagy meghat egy eset kapcsán?
– Legtöbbször az, hogy egy ilyen fejlődő, demokratikus világban még mindig vannak, akik saját maguknak akarnak törvényt szabni. Nehéz lenyelni, elfogadni, hogy azért, mert valaki épp haragszik egy másik emberre, képes kést rántani, erőszakosan viselkedni.
– Volt olyan pillanat, amikor nagyon nehéz volt, és majdnem feladtad? Mi tartott benne mégis?
– Mindig vannak mélypontok, és szerintem még lesznek bőven. Az igazság az, hogy a megtántorodás teljes mértékben a személyiségtől függ. Én jó példát kaptam a családban, nálunk soha nem volt olyan, hogy valaki feladja.
A karrierem elején vagyok, és biztos vagyok benne, hogy sokszor jönnek még kritikus pontok.
Remélem, a jövőben is képes leszek tartani az iramot, és nem feladni. Itt szeretném kiemelni, hogy mennyire hálás vagyok a szüleimnek, nagyszüleimnek a neveltetésem és a jó példamutatás miatt. A tőlük örökölt ,,nem adom fel’’ gondolkodás csak előre vitt eddig.
– Hogyan lehet nyomozás közben megőrizni az empátiát, vagy épp elengedni, ha kell?
– Nőként teljes mértékben a bántalmazott gyermekek, nők, idősek a gyenge pontjaim. Borzalmas látni, hallani, hogy a mai világban is léteznek eszeveszett emberek, akik könyörtelenek tudnak lenni.
Valahol az empátia a bűnügyi nyomozás része kell, hogy legyen, és itt nem a részrehajlásra gondolok.
Sokszor egy bántalmazott személynek nehéz felidézni a történteket, s emiatt gyakran el kell felejteni azt, amit a nagy könyvek írnak, és sokkal közvetlenebbnek kell lenni.
– Krimi vagy vígjáték? Milyen filmet, sorozatot néz egy nyomozó?
– Hogy mások mit néznek, nem tudom. Én a csendet keresem, kimegyek az udvarra, a kertbe, az állataimhoz. Próbálok közelebb kerülni a természethez, és lelassulni, eltávolodni a munkától, a társadalmi gondoktól. Jó és szükséges, hogy ne legyünk mindig a nyüzsgésben. Végül is az embernek egy élete van, és azt azzal kellene töltenie, ami igazán boldoggá teszi.
• Fotó: Pinti Emőke archívuma
– Mennyire zavar, ha egy sorozatban, filmben bénán nyomoznak? Szoktál hangosan kommentálni?
– Amit a filmekben látunk, az messze áll a valóságtól. Persze, hogy vannak nekem is ilyen-olyan megjegyzéseim ezzel kapcsolatban! Sokszor talán a túlzás az, ami zavar ezekben a filmekben.
Szerintem nincs olyan nyomozó, aki mindent meg tudna oldani.
Meg kell tanulni a kudarc élményét is kezelni, nincs olyan, hogy mindig minden jól megy. A jóból is és a rosszból is egyaránt kell táplálkozni. A sikerek magabiztossá tesznek, a kudarcok pedig erősebbé.
– Melyik fiktív nyomozót tartod a legmenőbbnek, legjobbnak?
– Engem zavar a filmekben, könyvekben látott szuperhős szerep. Mindenki csak a sikerekről ír, rendez filmet, de valójában mindig is vannak és lesznek megoldatlan esetek.
Ha valójában minőségit akarunk olvasni, nézni, akkor ajánlom azokat a dokumentumfilmeket, regényeket amelyeket igaz történetek alapján írtak.
Különös kedvenceim azok, amik belevonják az emberi pszichológiát, viselkedéstudományt.
– Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy na, most egy filmben vagy?
– Én egy elég kicsi városban dolgozom, és itt szerencsére nincsenek filmbe illő jelenetek, utcai lövöldözések, gyilkosságok és hasonló esetek. Talán olyan esetek vannak, amikről inkább azt mondanám, hogy hasonlítanak a szappanoperákhoz.
– Ha a munkád egy szlogen lenne, mi lenne az?
– Talán, azt mondanám hogy ,,minden csepp számít’’, és ilyenkor arra gondolok, hogy az alapos munkához sok kis csepp információ, türelem és újra meg újrapróbálkozás kell, hogy megteljen a pohár.
– Mi az, amit soha nem gondoltál volna, hogy a nyomozói munkához kell, és mégis szükség van rá?
– Nem mondhatnám, hogy nem gondoltam rá, de leginkább a pszichológia, szociológia, viselkedéstudomány az, amit kiemelnék. Egy jó megfigyelő igyekszik megérteni, ki és mi állhat egy bűncselekmény hátterében. Sokszor a tettes egy-egy régi sérelem, szokás, trauma miatt cselekszik.
– Mit tanultál magadról a nyomozói munkád során?
– Ez most egy kicsit mazochista lesz, de azt vettem észre, hogy élvezem a munka okozta stresszt és a pörgést. Szeretem az adrenalinnal teli pillanatokat, szeretem a határaimat feszíteni.
– Mi az az ügy vagy pillanat, amire mindig büszke leszel?
– Van néhány szép eset, amire igazán büszke vagyok, de a nagybetűs esettel még nem találkoztam. Minden vágyam, hogy egyszer majd nagyobb ügyeken is tudjak dolgozni, olyan igazi kihívásokon.
– Ha nem nyomoznál, mi lennél?
– Nem tudnék most egy másik szakmát mondani, amit legalább ennyire élveznék. Egyelőre nem is szeretnék ezen gondolkodni. Remélem, még jó sokáig megmarad ez a szerelem, semmi nem fog arra vinni, hogy elhagyjam.
Szeretek segíteni az embereken, és valahol ez is a fontos.
Teljesen mindegy, hogy az embernek milyen szakmája van, a célja mindenkinek az kellene, hogy legyen, hogy jobbá tegye a világot.
– Mi lenne az a mondat, amit egy kezdő nyomozónak útravalóul adnál?
– Talán klisé, de azt mondanám, hogy alázatosnak kell lenni. Bármihez fogunk is az életben, kell tudjuk azt, hogy soha nem lehetünk a legjobbak és a legokosabbak.
korábban írtuk
Amikor a lélek a testen keresztül imádkozik
Cseke Ágnes tízévesen került a tánc szépséges és rögös útjára Budapestre, majd huszonhárom év után jött haza, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola balett-tanára. Hazatérni sokszor bátorság, és adott esetben a keskenyebb út vállalását is jelenti.
