• Fotó: Szoták Mitzi-Enikő archívuma
– Fundraiser vagy. Biztos sokakban felmerül a kérdés: mit is csinál, mivel foglalkozik egy fundraiser valójában?
– A fundraisert még adományszervezőnek is szokták nevezni, és nagyon egyszerűen úgy lehet elmagyarázni bárkinek, hogy adományokat, azaz pénzt gyűjtünk olyan civil szervezeteknek (egyesületekenk, alapítványoknak), akik segítenek egy közösséget, egy ügyet.
Nem kell összetéveszteni a salesmannel (értékesítővel, üzletkötővel), vagy azokkal a fundraiserekkel, akik mondjuk fesztiválokra, különböző eseményekre gyűjtenek pénzt, szponzorizációkat,
mert – bár ők is ugyanúgy pénzt kérnek cégektől –, a kettő mégsem ugyanaz. Az általunk képviselt civil szervezetek ugyanis nem tudnak a támogatásért cserébe mást adni, mint érzelmeket, és azt a jó érzést az embereknek és cégeknek, hogy tudtak adni, segíteni.
– Kaptál furcsa kérdéseket vagy véleményeket a munkáddal kapcsolatban?
– Véleménye az embernek általában mindig van, és sokan kéretlenül is meg akarják veled ezt osztani, amit néha már nagyon unok. Aki egy picit ismeri a fundraising világát, vagy akár a civil szervezeti világában dolgozik, ők általában kérdésekkel fordulnak hozzám, hogyan tudnának ők is fejlődni, vannak jó tippjeim? Vagy alapjáraton örvendek annak, hogy most már több mint két éve fundraising tanácsadással foglalkozom, és végre van, akihez fordulniuk.
– Hogyan kerültél erre a területre? Ha visszatekintesz, akkor szerinted mi volt az, ami a szakmai tevékenységedet megalapozta?
– Talán a legnagyobb előszele az volt, hogy már kamaszkoromban elkezdtem önkénteskedni. Nagyenyeden nőttem fel, ahol iskola után nem sok lehetőségünk volt kulturális vagy bármilyen tevékenységben részt venni. Táncolni vagy sportolni jártunk, majd elkezdtünk önkénteskedni. Akkor nem feltétlen azért csináltam, hogy segítsek valakiknek, persze az is benne volt, de
kamaszként talán inkább az volt a fejemben, hogy egy közösség részévé akarok válni.
Elsőként a Máltai Szeretetszolgálatnál voltam, és amikor felkerültem Kolozsvárra egyetemre, egyre több helyen megfordultam, és az önkéntesség valahogy az életem részévé vált. Majd jött a Yuppi Camp Egyesület az életembe, és ott kezdtem a fundraising karrieremet.
– Milyen egyetemet végeztél?
– Környezettudományokat (Sapientia EMTE), majd PR és reklám mesterképzést (BBTE), az utóbbi szakmámban ügynökségeknél is dolgoztam, ami nagyon sokat segített abban, hogy jó fundraiser váljon belőlem, mert
fontos az, hogy el tudd mondani annak a közösségnek történetét, aki képviselsz, egy olyan ember történetét, aki az egyesületünk tagja, vagy akár a mi saját történetünket,
hogy miért vagyunk mi ennél a szervezetnél, mi a misszió, miért fontos a tevékenysége a szervezetnek. Ez a titka annak, hogy adományozókat szerezzünk. Az, hogy fundraiser lettem, nagyon szépen, lépésről lépésre alakult: önkénteskedésből a kommunikáció területére léptem, ahol megtanultam jól kommunikálni. Aztán volt lehetőségem egy kis ideig eladásban is dolgozni, majd mikor a Yuppiba kerültem, akkor ott kezdtem el megtanulni a fundraisinget. Ezt a szakmát, ugye, nem lehet megtanulni egyetemen vagy egy iskolában, szóval általában mindenki a legelső egyesületénél vagy alapítványánál kezdi megismerni és megérteni. Nekem nagy szerencsém volt, hogy nagyon jó fundraiserekkel dolgozhattam, és nagyon sokat tanultam tőlük.
• Fotó: Szoták Mitzi-Enikő archívuma
– Miért pont a fundraising felé vetted az irányt?
– Ó, hát ez nem volt tudatos! Igazából a Yuppinál is kommunikációsként kezdtem, de nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Olyan érdekes… Valahogy az univerzum is azt akarta, hogy az nekem ott ne működjön, de aztán felajánlottak egy corporate fundraiser (vállalkozói adománygyűjtő) állást, és elfogadtam. Mindig is érdekelt, hogyan lehet megszólítani a cégeket, velük tárgyalni, szponzorációt kérni, adománygyűjtő eseményeket szervezni. Elsőként egy adománygyűjtő sporteseményt koordináltam, ahol pénzt gyűjtöttünk magánszemélyektől és cégektől, és akkor jöttem rá arra, hogy szerintem ebben én jó lehetek. Azóta senior fundraiser vagyok, megalapítottam a Fundraising Lab-et, és több mint hét éve ebben a szakmában dolgozom.
– És milyen egy jó fundraiser?
– Az én személyes véleményem az, hogy egy jó fundraiser jó storyteller, azaz jó történetmesélő, hisz el kell tudnia „adni” azt az érzést, azt az ügyet, amit az adott (civil) szervezet képvisel. Beszélnie kell a misszióról, mesélni történeteket,
meg kell győznie az embereket, cégeket, hogy miért jobb ennek a nonprofit szervezetnek adományozni, és nem a másiknak.
A jó kommunikációs készség sem elhanyagolható. És persze szeresse a táblázatokat. A táblázatok a legjobb barátaink (mosolyog). Kell a rendszerezettség, mert költségvetést kell számolni, stratégiákat kialakítani, tervezni, összesíteni.
– A fundraiser tulajdonképpen pénzt kér. De hogyan lehet ezt úgy tenni, hogy ne könyörgés legyen, hogy ne azt higgyék az emberek, hogy magadnak kéred?
– Hát volt már nekem is mindenféle tapasztalatom, kaptam hideget-meleget. Vannak, akik szerint különleges az, amit csinálunk, és nagyra értékelnek minket, de ott vannak azok is, akik ítélkeznek és támadnak, hogy biztos mi magunknak kérjük ezt a pénzt, saját zsebbe, mert nekik vannak rossz tapasztalataik.
– Ebből van több, vagy inkább szívesen adományoznak az emberek?
– Én azt látom, hogy egyre inkább adományozókedvűek, mert látják, hogy nagyon sok olyan civil szervezet van, amely már letett valamit az asztalra: épült már kórház, újítottak fel történelmi épületket, iskolákat, segítenek a perifériára szorultak integrációjában, mentenek állatokat stb. Ezek a jó példák másokat is arra sarkallnak, hogy adományozzanak. És igen,
lehet saját zsebből is támogatni egy civil szervezetet, de a személyi jövedelemadó 3,5 százalékának felajánlásával is, ami amúgy az állam zsebébe menne.
Vagy a cégek részéről a profitadó 20 százazalékát lehet felajánlani, sőt, adománygyűjtő kampányok során is lehet támogatni a nonprofit szervezeteket. Sok szelete van ennek, és a fundraisernek mindenre figyelnie kell, és ki kell aknáznia a lehetőségeket.
– Nő vagy férfi fundraiser? Kinek kedvez a szakma?
– Sokkal több a női fundraiser, a konferenciákon is a résztvevők kb. 90 százaléka nő. De nem kell csodálkozni, hiszen a segítő szakmákban többnyire nők dolgoznak. A civil szervezeteket is nagyrészt nők hozzák létre. Mert a nők a segítők. És nem csak feltétlenül azért, merthogy a nők az anyák, de egy családban általában a nő az, aki neveli a gyermekeket, aki segít az idősebbnek, aki ellátja azt, aki lebetegszik, bárki és bárhol is legyen az a családtag. Tehát ha ilyen szempontból nézzük, akkor
nem meglepő, hogy a segítők segítői, vagyis a fundraiserek többsége is nő.
Amúgy ez egy nagyon jó kérdés, és ebbe még sosem gondoltam így bele. Azt tudjuk, hogy általában mi, nők sokkal több érzelmet viszünk bele mindenbe, míg a férfiak sokkal racionálisabbak. Dolgoztam már férfi fundraiserrel egy csapatban, és nagyon jól ki tudtuk egymást egészíteni. Szóval én inkább azt mondanám, hogy az az igazán jó, ha egy csapatban van férfi és nő is.
• Fotó: Szoták Mitzi-Enikő archívuma
– Karriered során mi volt az eddigi legemlékezetesebb, vagy a legnagyobb sikerélményt adó munkád?
– Amikor eljutottam egy céghez úgy, hogy két évig folyamatosan beszéltünk, két-három havonta megkerestem őket, találkoztunk, e-mailben, telefonon is beszéltünk, és aztán végre, két év után azt mondták, hogy rendben, támogatni fogunk 10 ezer dollárral. Az óriási sikerélmény volt! Workshopokon is gyakran elmondom, mennyire
fontos hosszú távú kapcsolatot kialakítani egy adományozóval vagy egy potenciális adományozóval,
hogy a lehetőség mindig ott legyen pénzt kérni, akkor is, ha legutóbb elutasítottak. Az első ügyfelünknek a Fundraising Labnél már az első tanácsadásunk után sikerült elegendő pénzt gyűjtenie ahhoz, hogy eljusson Kínába egy nemzetközi kórusversenyre, ahonnan aztán az aranyéremmel, első helyezettként tértek haza.
– Gyakran érzed egy-egy ilyen sikeres kampány vagy szerződéskötés után, hogy na igen, ez az, amiért megéri csinálni?
– Volt olyan, hogy vért izzadtam, és azt éreztem, soha nem fog összejönni egy támogatás… Aztán amikor bejött a pénz, akkor egy nagy teher esett le a vállamról, és örültem, hogy sikerült. De volt olyan is, amikor váratlanul jött be egy nagyobb összeg egy adományozótól, ami megint nagy elégtétel, hogy tudok segíteni. Főleg akkor érzem ezt, amikor közel áll egy ügy hozzám, és azt érzem, megérdemlik a támogatást. Szóval amellett, hogy megvan az érzés, az öröm, hogy jól végzem a munkámat, mellette még ott a büszkeség is, hogy sikerül valami jót tenni, és jó helyre megy a pénz.
– Mi a legnagyobb kihívás neked a munkádban?
– Talán az, hogy néha nehéz eljutni a célcsoporthoz, az adományozói körhöz, akik azt az ügyet támogatni fogják. Ma már nagyon sok civil szervezet van, köztük a nagyok, akiket mindenki ismer, akik könnyebben találnak támogatókat. Hogyan tűnj ki közülük?
Az a kihívás, hogy meggyőzz egy céget arról, hogy miért a tiedet, és ne a másik szervezetet támogassa.
Na, itt lesz hasznos a kommunikáció, mert ilyenkor a történet számít. Azzal lehet megfogni a cégeket, magánszemélyeket.
– Csapatban jobb dolgozni fundraiserként vagy egyedül?
– Én mindig csapatban dolgoztam, és az nagyon inspiráló volt. Mostanában inkább egyedül dolgozom, de azt érzem, hogy csapatban minden gördülékenyebb – jó, ha van, akivel ötletelni, egymást támogatni.
– Mit ajánlanál annak a fiatalnak, aki abban gondolkodik, hogy fundraiser legyen? Milyen készségeket fejlesszen, vagy miben mélyüljön el, mit tanuljon, hogy aztán erre az útra térhessen?
– Ha mondjuk valaki kamaszkorában már tényleg ezen gondolkodik, én most azt mondanám, hogy ne menjen egyből egyetemre. Hiszek abban, hogy meg kellene engednünk a fiataloknak, hogy a középiskola utáni egy-két évben megismerjék önmagukat, jöjjenek rá arra, mit is szeretnének csinálni az életben. Mert szerintem nem várhatjuk el azt egy 17-18 éves fiataltól, aki igazából még gyerek, hogy tudja, mivel akar foglalkozni egész életében. Szóval,
ha én újrakezdhetném, akkor elmennék egy-két évre önkénteskedni valahová. És ezt ajánlanám annak is, aki fundraiser szeretne lenni.
Legyen önkéntes, ismerkedjen meg a civil szervezetek világával, sőt, akár menjen el külföldre önkénteskedni, nézze meg, ott hogyan csinálják, és utána azzal a tudással jöjjön haza. Válasszon egy olyan szervezetet, amelynek a missziója közel áll hozzá, és ott kitanulhatja a szakmát, mert máshol, ugye, nincs erre lehetőség, és közben lehet járni konferenciákra, kurzusokra stb. A legtöbb szakmát, ahogy ezt is, a gyakorlat által lehet igazán elsajátítani.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Kontyok nélkül – Történelmi idők csendben
Van az az érzékelhetetlen idő, amikor megtörik a több évszázados hagyomány, és a külvilág ezt nem is észleli. Nincs piros betűvel beírva a falinaptárba, nem jelzi előre a digitális emlékeztető. Kifordul a világ a sarkából egy észre nem vett órában.
