• Fotó: Kovács Enikő saját archívuma
– Nálatok is mindennapos mondat volt, amikor gyerek voltál, hogy „Semmi gond! Megoldom!"?
– Nem. Igazából sem a férjemnél otthon, sem nálunk. Hiába volt egy barkácsboltja édesapámnak, ami több mint 30 éves családi vállalkozás, s bár megvoltak az eszközei, nem volt sem ideje, sem türelme megcsinálni, megoldani dolgokat. A férjem, Zoltán úgy áll hozzá: miért ne, próbáljuk meg megjavítani. És ebben folyamatosan fejlődik. Ez a vállalkozás, a MegoldomPont is az ő fejéből pattant ki. Teljes vállszélességgel mellette voltam, mert
nagyon örültem, hogy van valami, ami kézenfekvő, és megtaláljuk benne magunkat.
Igazából ő azt vallja, hogy bármit meg lehet csinálni, csak akarat kérdése. Persze azért kell egy kicsi know-how, vagyis, hogy tudd, hogy hogyan. Én vagyok az, aki előtérbe hozom, hogy mit kellene megcsinálni.
– Milyen érdekes: bár valójában nem te vagy az, aki konkrétan kezedbe veszed a szerszámokat, mégis mindig szerszámok közt vagy.
– A családi vállalkozástól 2023-ban búcsúztam. Azt éreztem, hogy elkényelmesedtem, és nem fejlődök. Ott több dologgal foglalkoztam: volt marketing, menedzsment, kicsi előkönyvelés, de, ha kellett a vécét is kitakarítottam, pénztáros voltam vagy fogadtam a vevőket. Ez nem is volt feltétlen jó, de mi így működtünk.
• Fotó: Kovács Enikő saját archívuma
– Mégis mennyire kellett értened ahhoz, amivel a cég foglalkozik?
– Az úgymond „fiúsabb” részével a bátyám foglalkozik. Ha jött például egy kliens, aki megkérdezte, milyen pumpát vegyen a kútba, akkor kértem segítséget a férfi kollégáktól, a bátyámtól vagy édesapámtól. Szóval… ebben is úgy hátradőltem, pedig jó lett volna jobban beleásni magam, többet megtanulni. Persze vannak dolgok, amiket tudok, sőt, biztos többet tudok, mint az átlag nők, viszont a gyarolat az megint más kérdés. Jött a termék, én feláraztam, polcra tettem, szépen, úgy, hogy eladható legyen. A férjem vetette fel: Te árulod a boltban, és nem tudod mi az? És igaza volt! A hitelesség hiányzott.
– Kaptál mástól is olyan visszajlezést, hogy mondjuk egy nő miért dolgozik vasüzletben, miért nem keres inkább valami nőies munkát magának?
– Igen, kaptam. Volt egyszer egy bácsi, aki megkérdezte, én mit keresek ott egyáltalán, mert éppen nem tudtam válaszolni arra, amit kérdezett. S tudom, hogy az volt mögötte, hogy nem olyan nemű voltam, mint ő. Szóval igen, volt néha ilyen megkülönböztetés.
– Mit szóltál ahhoz, amikor a férjed előállt az ötlettel, hogy nyissatok egy barkácsboltot, egy műhelyt, ahol mindent (is) meg lehet szerelni, s ami tele lesz szerszámokkal?
– Nagyon örültem.
– Tényleg?
– Vágytam arra, hogy függetlenedjünk. És ilyenről nem is hallottam azelőtt a városban. Az első elképzelés egy közösségi műhely volt, hogy
jöjjenek ide az emberek, szerszámokat adunk a kezükbe, s ők megjavítanak dolgokat, vagy barkácsolnak.
Ebből az egészből az valósult meg, hogy workshopokat tartunk. Ebből én is kiveszem a részem, főleg gyerekeknek tartok különböző foglalkozásokat.
• Fotó: Kovács Enikő saját archívuma
– Milyen jellegűeket?
– Barkácsolunk, tanítjuk őket szerszámokat kezelni, használni. Leginkább fával dolgozunk, de van, hogy fémet is behozunk, s akkor már kellenek csavarok, szegek. Minden alkalommal valami olyant készítünk, amit haza tudnak vinni, fontos, hogy
ne porfogó legyen otthon a lakásban, hanem valami hasznos tárgy.
Tartottunk foglalkozásokat húsvét előtt vagy adventben, a nyári időszakban is például a városnapokon vagy gyereknapkor. És akkor itt kopácsolnak, csiszolnak, festenek a gyerekek.
– Mert ezeket nem minden gyerek próbálja ki otthon…
– Illetve én azt tapasztaltam, hogy a felnőttek nem bíznak a gyerekekben. Nem szeretnek felelősségteljes dolgot rábízni a gyerekre. S így szerszámot sem adnak a kezükbe, szerszámgépről nem is beszélve.
– Nálatok pedig ezt megtapasztalhatják.
– Persze. Mi a kezükbe adjuk a szerszámokat, és a gépeket is, de természetesen segítjük őket, és figyelünk rájuk. Úgy érzem, ezzel önbizalmat is kapnak a gyerekek. Vannak iskolás korú gyerekek, akik visszajárnak hozzánk, mert szabad workshopot tartunk, ami azt jelenti, hogy nem egy szervezett csoport jön, hanem az, aki akar. Van egy testvérpár, akik visszajárnak, és nagyon-nagyon szeretem, mert látom, hogy ők is szeretik ezt csinálni.
– Ezeket a workshopokat a férjed vezeti, vagy közösen tartjátok?
– Közösen. Igazából én vagyok az, aki megszervezi, kitalálja, ő megmondja, hogy a megvalósításhoz mire van szükség. Többnyire újrahasznosítunk. Most voltam például a kislányunk óvodájában, s arra a foglalkozásra a karácsonyfát hasznosítottuk újra. Lemetszettük az ágakat, a törzset felszeleteltettük, és az ovisok azt lecsiszolták, kopácsolták, ütöttek bele szegeket, amiket fonallal körbetekertek úgy, hogy egy szív alakot formázzon. És mindemellett
elmondtam nekik, hogy képzeljék el, hogy ezzel a fának a sokadig életét adjuk.
– Szóval nem csak magát a tevékenységet sajátítják el, hanem az alapanyagok szeretetére is tanítod őket.
– Pontosan. Volt olyan az óvodában, hogy olyan dolgot készítettünk, ami meg volt már nekik műanyagból, mi pedig elkészítettük fából. Abba például kis lyukakat is kellett fúrni.
– És a gyerekek fúrták ki?
– Igen, de természetesen a segítségemmel. Én tartottam a gépet, és ők húzták meg a ravaszt. Az óvó nénik kicsit tarottak ettől, de miért ne próbálhatnánk ki, felügyelettel, természetesen? És igazából azt élvezték a legjobban a kicsik, hogy géppel dolgozhattak. De ugyanakkor azt is jelezte ez számukra, hogy megbízok bennük, hogy nem rontják el, és képesek megcsinálni.
– A felnőttek, használják a szerszámokat, bérelnek tőletek vagy inkább segítséget kérnek? Mindkettőre van nálatok lehetőség.
– Az idő a legtöbbször a probléma, s akkor inkább megfizetik, hogy te csináld meg nekik. Illetve vannak azok a nők, akik egyedülállók, így ők is kérnek segítséget. De vannak, akik kibérelik a szerszámgépeket, főleg nyáron, mert akkor több idejük van, s maguk barkácsolnak.
• Fotó: Kovács Enikő saját archívuma
– Nálatok mindenféle szerszám és gép van? Ahogy körbemutattad a műhelyt, szerintem van itt minden.
– Van! Van, csak rend nincs. (kacag) Úgyhogy, amikor nem kapom a helyén az egyik szerszámot, az nagyon idegölő tud lenni.
– Akkor ez a munkahelyetek?
– Igen, ez a munkahelyünk: én kreatívkodok, ebben élem ki magam, a férjem, Zoltán pedig a gyakorlatias, aki megoldja a dolgokat. Így egészítjük ki egymást.
A férjem kapott is becenevet: Pikk-pakk. Merthogy mindig azt mondja: Pikk-pakk, megoldom.
– Gyerekeiteket is szeretnétek ebbe belenevelni?
– Még kicsik, de azért szoktak lejárni a műhelybe. A 6 éves lányunk szeret itt kopácsolni, ha meglát egy fadarabot, akkor üti bele a szegeket. Ezt ő akarja, szereti csinálni. Egyébként ez olyan, mint egy meditácó. Ezt látom a gyerekeken is, amikor foglalkozásokat tartunk, hogy beülnek hozzánk és elcsendesednek, megnyugodnak. Nem beszélve arról, hogy közben nem is néznek képernyőt.
– Felnőtteknek is milyen jó lenne egy ilyen, jó stresszlevezető lehet!
– Tényleg! Főleg, hogy nagyon sokan most már online térben dolgoznak, irodádban, gép előtt reggeltől estig, s ez milyen jól kikapcsolná őket.
• Fotó: Kovács Enikő saját archívuma
– Tele vagy ötletekkel.
– A gyerekek még kicsik, én pedig most kezdek ebbe bele. Azt érzem, nincsen kiaknázva mindaz, ami bennem van.
Sose késő újra vagy elölről kezdeni, bár ezt korábban nehezen hittem el.
Gyerekekkel nagyon szeretek dolgozni, abban úgy érzem, megtaláltam magam.
– Mi az álmod?
– Az álmom egy foglalkoztató központ, ahol kicsi és nagy is megtalálja a számára legkívánatosabb tevékenységet. Ahol napközben workshopokat tarthatunk csoportoknak, délután pedig a szülők ránk bízhatják gyerekeiket miközben ők befejezik a napi teendőt, munkát, vagy akár egy esti előadást is megnézhetnek, s közben nem kell fájjon a fejük hogy hol van és mit csinál a gyerek, nem kell leterhelni a nagyszülőket. Ezen a helyen több különálló terem lenne, ahol együtt dolgozhatunk más foglalkoztatókkal. Egyik teremben az anyuka jógazik miközben a másik teremben a gyereke barkácsol, kézműveskedik. Ez az álmom.
korábban írtuk
Az első női sebész: Dr. Szabó Judit
Kilencvenhetedik életévében, február 19-én elhunyt dr. Szabó Judit, Erdély és Románia első női sebészorvosa. Egyike volt Kolozsvár polgári karaktereinek, aki nemcsak orvosi tudásával, hanem páratlan emberségével is mindenki segítségére sietett.
