• Fotó: Bálint Kinga archívuma
– Vadászcsaládba születtél, második lányként. Kik voltak vadászok a felmenőid közül?
– Édesapám vadász, két fiútestvére is az, és nagytatám is az volt, a dédnagypapám és üknagypapám is, szóval, nagyon messzire visszavezethető ez. Ami érdekes, hogy nagytatám 5 unokája közül – 2 lány és 3 fiú – én voltam az első, aki vadász lettem.
– Emlékszel arra, hogy gyerekként mikor kezdett el érdekelni ez a világ?
– Édesapám hobbivadász volt, neki nem ez volt a munkája, de ebben nőtt fel, ezt az örökséget hozta magával, és ezt adta ő is tovább. Én gyerekként mindig vele akartam menni az erdőbe a téli vadászszezonban, de ő a nővéremet vitte magával, aki öt évvel idősebb, mint én.
Akkoriban még olyan telek voltak, hogy térdig ért a hó, ami az erdőben még nagyobb volt, és hát édesapám nem akart cipelni a nyakán.
Mondta, hogy még kicsi vagyok, nem fogok bírni menni utánuk, és így nagyon sokszor lemaradtam a vadászatokról. Végül ötödikes koromban sikerült kiharcolnom, hogy én is mehessek.
– Milyen élmény volt az számodra?
– Hatalmas élmény volt, azért is, mert rajtam kívül csak nagyobb gyerekek voltak ott, és főleg fiúk, hisz az apák a fiaikat vitték magukkal, csakhogy édesapámnak két lánya volt, nem volt, amiből válogatni (nevet).
– De mindkettő ott akart lenni…
– Így van. Mi a nővéremmel mindketten szerettünk ott lenni. Meghatározó élményem maradt, amikor például egy vaddisznót ejtettek el, de olyan is volt, hogy hiúzt lőttek. Akkor még szabad volt. Azóta sem láttam többet. Sőt, azt mondják, van olyan vadász, aki egész életében nem találkozik hiúzzal. Úgyhogy nagy kiváltságnak tartottam, hogy én azt átélhettem.
Nekem az egész erdei élet, a vadkeresés, a vadászat egy varázslat volt: közelről látni a vaddisznókat, szarvasokat. Rengeteget voltunk az erdőn, gyalogoltunk, kukoricával teli hátizsákot cipelve mentünk a nagy hóban, és szórtuk szét a vadaknak.
Ma már nem sok gyerek éli át a természet igazi szépségét, amikor csak ott vagy, és élvezed minden pillanatát, egy különleges természeti jelenséget, egy virágon megpihenő pillangót vagy bármit. A természet csodái mellett ma már sokszor elhaladunk, és nem vesszük észre, mennyi szépet tartogat, és hogy mennyit lehet ebből tanulni. És ezt autóból nem lehet észrevenni. Akkor még ez nem fogalmazódott meg bennem, nem volt tudatos semmi, de éreztem, hogy ott, az erdőben lenni jó.
• Fotó: Bálint Kinga archívuma
– Mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy ez lesz a továbbtanulásod iránya is?
– Fiatalként sok mindenbe belekóstoltam, kipróbáltam a tenisztől elkezdve a néptáncig, a lovaglástól a színjátszásig mindent. Egy adott ponton egy amatőr színjátszó találkozón elnyertem a legjobb amatőr színjátszónak járó díjat, és az akkora lelkesedést adott, hogy azt mondtam, színész leszek. Aztán hamar letettem róla, mert a család nem lelkesedett érte, s a nővérem segítségével találtam rá az erdőmérnöki karra, és azt választottam.
– Azért erdőmérnöknek sem tanul sok lány…
– Hát nem. Az évfolyamunkon nyolcvanan kezdtünk, és abból kb. tíz százalék volt lány, akik pedig elvégeztük, az meg még kevesebb. Végül erdő- és vadgazdamérnök lettem. Ez két külön szakma, de mindkettő közel áll hozzám.
– Mik voltak a terveid, ha végzel?
– Tisztában voltam azzal, hogy nőként kicsit nehéz lesz érvényesülni és talpon maradni ebben a szakmában, és nem azért, mert a feladat meghaladná egy nő képességeit, hanem azért, mert
még mindig él az emberekben az, hogy a női alkalmazottal „bajok vannak”. Nem elég, hogy gyakorlati tapasztalat nélkül jön ki az egyetemről, még ki is esik egy időre, ha gyermeket vállal.
Megtörtént, hogy ahol praktizáltam, épp munkaerőt kerestek, és akkoriban ment nyugdíjba az erdészetvezető. Gondoltam, megyek oda dolgozni, de ő nyíltan elmondta, hogy egy férfi kellene neki.
– Nem bántott ez?
– Fiatal voltam még, és nem szerettem volna egy nálam idősebbel szópárbajba keveredni. Elfogadtam a döntést, és beajánlottam egy ismerősömet, aki pont beletalált ebbe a képbe.
– Hogy jött vissza a vadászat az életedbe?
– Kolozsváron az egyetemnek van egy óriási vadászterülete, és ott elkezdtem járni vadászni már harmadév elejétől, majd ezzel párhuzamosan elvégeztem a fegyvertartáshoz szükséges kurzust és egyéb szükséges felkészítőket, letettem az orvosi- és pszichológia vizsgát, stb., majd hét évvel ezelőtt sikerült levizsgáznom. Így azóta vagyok hivatalosan is vadász.
– Akkor ez mit jelent tulajdonképpen?
– A fegyvertartási engedély mellett, amelyet vizsgával lehet megszerezni, szükség van még vadászvizsgára is. Ehhez be kell jelentkezni egy csoporthoz, akikkel legalább egy évig kell járni hajtani a vadakat.
Ha sikeres vadászvizsgát tettél, akkor része vagy a csapatnak, és attól kezdve tudsz kiváltani vadászengedélyt arra a vadfajra, amelyikre éppen vadászati szezon van, és az az engedély arra a vadra és arra a területre szól.
Persze, elmehetsz vendégvadásznak más területre is, de az további költségekkel jár.
– Drága mulatság a vadászat?
– Hát, eléggé (nevet). De az az élmény és az a feltöltődés, amit ott kapsz, az mindenért kárpótol.
• Fotó: Bálint Kinga archívuma
– Hobbinak tekinted, vagy ez is a munkád része?
– Én inkább az életem részének tartom, mert amióta gyermeknevelési szabadságon vagyok,
az útjaim egy kicsit eltávolodtak a vadászattól, ám amikor eljön a szarvasbőgés ideje, akkor mindig érzem, muszáj kimenjek, bár egy órát vagy kettőt.
Ott kell lennem, mert ha nem, végem van.
– Most egyébként vadászszezon van?
– Igen, ha nem tévedek, még a szarvasbikának is szezonja van (november elején készült az interjú – szerk. megj.). Most, hogy újra engedélyezték és jóváhagyták a medvekilövést, annak is szezonja van, a vaddisznó egész éves, arra bármikor lehet vadászni, ugyanúgy a rókára, sakálra. Apróvadra is lehet most menni, rókára, nyúlra. Úgyhogy elég színes a paletta a téli szezonban, elég szép szokott lenni ilyenkor.
– Emlékszel az első alkalomra, amikor kilőttél egy vadat?
– Nem az első volt, de amelyikre nagyon emlékszem, az egy vaddisznó volt az egyetem vadászterületén. Egy bükkerdőnek a szélén voltunk, egy magaslesen. Az útra ki volt szórva a kukorica, etetőpont volt ott a vadaknak. Amikor már kezdtük volna megunni a várakozást, akkor jött a vaddisznó. Az adrenalin teljesen eltölt, már amikor csak hallod, hogy érkezik. Egy idő után nem hallasz mást, csak, hogy a füledben lüktet az egész szíved, úgyhogy nagyon kell összpontosítani. Holdvilágban lőttem le. Csalóka volt, mert azt hittem, hogy az utolsó pillanatban koca lépett a tűzkeresztbe, amit tilos volt akkor kilőni a szabályzat szerint, de végül kiderült, hogy egy 40-50 kilós süldő volt. A vadászat számomra nem a gyilkolászásról szól, számomra ez egy kiváltság, megtiszteltetés.
Egy ajándék a befektetett munkáért, hisz a vadat etetni, gondozni kell, nem úgy van, hogy kimegyünk a területre, és amit meglátunk, vagy amihez kedvünk van, lelőjük.
Nekem a legnagyobb örömöt az adja, hogy etethetem, gondozhatom őket, megfigyelhetem azt, hogy a szóró környékén vannak-e nyomok, milyen gyakorisággal érkeznek oda a vadak, elfogy-e a kősó, amit kiteszünk, stb.
• Fotó: Bálint Kinga archívuma
– Sokan elítélik a vadászatot…
– Mert nem tudják, hogy miről szól.
Ha nem lennének vadászok, és nem lenne vadászat, akkor nem tudna minden vadfaj fennmaradni, egyesek kipusztulnának, mások túlszaporodnának.
Itt a konkrét példa a medvével. Onnantól kezdve, hogy betiltották a vadászatát, nagyon súlyos problémák következtek be, amit most így szűk tíz év távlatából kezdenek beismerni. Nemrég ugye vissza is adták rá a kilövési keretet.
– Medvét te akkor még nem lőttél?
– Azt még nem. Azután lettem vadász, hogy betiltották. Medve engedélyt kiváltani egyébként nem lenne olcsó mulatság.
– Ahhoz egy külön engedély kell?
– Így van. Ahhoz, hogy én kilőhessek egy nagyvadat (őzet, szarvast, vaddisznót, medvét), minden egyedhez ki kell váltani egy-egy engedélyt, és az mind pénzbe kerül. Minél nagyobb kuriózum, annál nagyobb az ára is.
– Van olyan (nagy)vad, amit szeretnél levadászni?
– Talán egy farkas lenne az és egy fajdkakas. Mert a farkas nagyon okos, és nagyon nagy ügyesség vagy szerencse kellene ahhoz, hogy ez megtörténjen. Már csak ahhoz rengeteget kellene lenni a terepen, hogy az ember találkozzon vele.
A fajdkakas pedig számomra az erdők megkoronázója. Láttam már többször is, sikerült is lefényképeznem, de tovább nem jutottam.
Szóval, ez a kettő lenne az álmom, de persze mind a kettő tiltólistás.
– A férjed büszke rád?
– Igen, és képzeld, most ő is vadász lesz. Hétvégén teszi le a vadászvizsgát. Úgyhogy sikeresen megfertőztem ezzel. Épp a minap mondta, hogy neki annyira tetszik, és annyira vagány, hogy én ezen az erdész-vadász vonalon mozgok, mert ugye nem hétköznapi az ilyen.
– És édesapád, akitől tulajdonképpen ezt tanultad?
– Ő igazi székely ember. Talán nem mondta, de mindig éreztette. Nekem ő volt mindig a mérce. Képes voltam a magaslesen megfagyni mellette, csak azért, hogy tudjuk meglőni azt a vaddisznót, amit várt. Velem lőtte a legnagyobb vaddisznóját, és ez olyan közös élmény maradt, amit már nem lehet kitörölni, meg nem történtté tenni. Azt a pillanatot mi együtt éltük át. És az nagyon fontos számomra.
– És hamarosan már a férjeddel is lehetnek ilyen közös élményeitek...
– Én is remélem, mert nagyon jól lehet egymáshoz kapcsolódni ezáltal.
• Fotó: Bálint Kinga archívuma
– Még kicsik a gyerekeid, de készülsz arra, hogy továbbadod ezt az örökséget? Próbálod a természet és a vadak szeretetére nevelni őket?
– A kislányom sokszor emlegeti már, hogy ő megy vadászni, meg apának megmondja, hogy mit szabad és mit nem levadászni. Őzet nem lőhet, szarvast sem lőhet, csak medvét, farkast és rókát. Az erdő mellett lakunk, és már az sokat jelent nekik, a természetközeliség.
– A vadászatban azért van veszély is, nem?
– Van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jár veszéllyel, mert az elengedett golyó soha nem tér vissza többet. Úgyhogy
mielőtt az ember lőne, előtte nagyon biztosan meg kell győződnie arról, hogy mire lő, hogy veszélyezteti-e vele bármely vadász- vagy hajtótársát, és hogy száz százalékos-e abban, hogy a megfelelő vadat lövi.
Nem úgy van, hogy mozgott a bokor, és akkor én lövök egyet. De a sebzett vad is jelenthet veszélyt, mert nem mindig sikerül végzetes lövést leadni a vadra, amely keresés közben veszélyes lehet, támadhat. Jó esetben elmegy, rossz esetben megsebzed, és nem találod meg. Ez a legrosszabb, ami történhet, mert akkor igazából kárt tettél, és szenvedést okozol az állatnak.
– Mi a szépsége, mit szeretsz te az erdőgazdálkodásban meg a vadászatban?
– A vadászat számomra attól szép, hogy adsz valami a természetnek, amiért ő megajándékoz majd téged, és küld neked egy vadat. Azt a vadat úgy is meg lehet lőni, hogy előtte nem gondoztad, de az már csak puszta kedvtelés, nincs abban sem etika, sem kultúra.
– Elismer most már a vadásztársadalom?
– Kezdenek, és nem csak személyesen engem, hanem egyre inkább a női vadászokat is kezdik elfogadni. Egyre többen vagyunk nők, vadászok és erdészek is. Nemrég voltam egy erdészeti konferencián Parajdon volt, és akkora élmény volt az, hogy annyi férfi között újabban vannak nők is, akik érdeklődnek a szakma iránt. És igen, kaptam elismerést tőlük is, ami nagyon jól esett. Nőként azt látom, hogy a jelenlegi vadásztársadalom anyagi- és teljesítményorientált irányba halad, ami elveszi a vadászat igazi lényegét.
Számomra az a cél, hogy a vad iránti tisztelettel és becsülettel, a nagytatámtól látottak és tanultak alapján megőrizzem a vadászati kultúra igazi értékét,
ápoljam és gondozzam azt, amit a természet számunkra megalkotott, és hogy legalább olyan alázattal tudjak majd évek múltán is mesélni, mint nagyapám tette, aki szerette, becsülte és tisztelte a vadat, s aki, azután, hogy megtanult lőni, idővel megtanult nem lőni is.
