• Fotó: Metz Balázs
– Hogyan indult a vállalkozás?
– A férjem a kommunizmust követően, mint nagyon sokan, szeretett volna egy céget alapítani. Volt egy kis mikrobuszunk, így azzal akart kezdeni valamit, maxi-taxizni, vulkanizálót nyitni… De jött egy barátunk, aki azt mondta, áruljunk koporsókat. Mi
elsőre nagyot néztünk, hogy a házunk mellé frissen épült garázsunkba tegyünk koporsókat? Aztán mégis úgy döntöttünk, legyen.
Megvettük az első hat koporsót, és így kezdtük el, koporsókat árultunk. De hát nem értettünk hozzá.
– Hogy lehet ebbe beletanulni?
– Mi az elején csak annyiban gondolkodtunk, hogy jön a családtag, megveszi a koporsót, kifizeti, s elviszi. Az elején ez is volt, s akkor csak ilyen üzleti jellege, íze volt az egésznek. Volt egy TV dubánk (Tudor Vladimirescu duba), s az első külföldi szállítást is ezzel oldottuk meg. Kiadták a halottat, de azért szóltak, hogy legközelebb ne ilyen autóval menjünk. Ezekből az esetekből tanultunk például. Keresgéltünk, nézelődtünk, kaptunk már minőségi koporsókat, megjelentek a hűtőfedelek, elkezdtük a halottak balzsamozását, persze, ahogy tudtuk. Akkoriban még formalint fecskendeztünk a testekbe, ami valamennyire jó volt, de láttuk, hogy nem a legjobb.
– A segítség honnan jött, hogy fejlődjenek?
– Minden esetben a segítség a Jóistentől jött. Sokszor úgy alakította a körülményeket, hogy olyan személyekkel tudtunk találkozni, akik segítettek, mi pedig nyitottak voltunk minden újra. Összehozott azokkal is, akik megtanították nekünk azt a típusú balzsamozást, ami most alkalmazunk. De sokszor az alkalmazottak voltak azok, akik valami jó ötlettel szolgáltak.
– A közösség, a barátok nem néztek néha ferde szemmel Önökre a foglalkozásuk miatt?
– De igen, sőt még rokonság is. Volt olyan unokatestvérünk, aki szinte félt velünk kezet fogni. Akárhányszor találkozunk, érződik, hogy úgy tart tőlünk, vagy nem is tudom.
A barátok, ismerősök pedig viccesen szokták nekem mondani, hogy Jajj, ha Vili az én férjem lenne, meg sem engedném, hogy hozzám nyúljon.
– Emlékszik az első esetre, amikor közel került egy halotthoz?
– Be kell valljam, a mai napig, azaz 32 éve, amióta ezzel foglalkozunk, nem szeretem megnézni a halottakat, s persze megfogni sem. De volt olyan eset, s erre jól emlékszem, hogy ketten voltunk a férjemmel, és kellett neki a segítség, a halottat nem tudta egyedül betenni a koporsóba. Persze, hogy segítettem neki, én fogtam a lábánál, ő a fejnél. A kezemet oda nyújtottam, de a fejemet félrefordítottam, úgy fogtam meg a lábát, és segítettem neki.
– Kell ehhez a munkához valamilyen képesítés?
– Most már szigorúbbak a szabályok, a férjemnek boncolói diplomája van, az kellett, hogy a vállalatot működtetni lehessen, s ezt egyébként a fiam is elvégezte. Vagy akik a balzsamozást végzik, azoknak azt a kurzust kell elvégezniük. Egyébként itt nálunk is folyamatosan vannak ilyen képzések, amelyekre lehet jelentkezni.
– Ön miért nem végezte el ezt a kurzust?
– Mert nem szeretek a halottak között mozogni, vagyis látni őket. Amikor a kollégák elhunytat rendeznek, háttal állok, és úgy beszélek hozzájuk, s persze ők viccelődnek velem.
– De itt minden a halálról szól, itt vannak a kegytárgyak, koporsók…
– Azzal nincs gondom.
Minden egyebet intézek. Én aludtam már halott mellett, de ne lássam.
– Az hogy történt?
– Hoztunk haza külföldről egy elhunytat, fáradtak voltunk, ez is még az elején volt, amikor dubával szállítottunk (ma már ez nem is engedélyezett). Szóval, éjszaka volt, fáradtak voltunk, így miután feltettük a koporsót az autóra, az egyik felébe tettük azt, s a másik felébe lefeküdtünk a férjemmel. Aludtunk pár órát, és folytattuk az utunkat.
– A temetkezési vállalat hosszú évekig az otthonuk szomszédságában működött. A gyerekek abba születtek bele, hogy ezzel foglalkozik a család, ott futkorásztak a koporsók között...
– Pontosan. A gyermekeink ebben születtek. Gyakran ráültek a koporsókra, mert akkor még le voltak téve egymás mellé, a földre, ott beszélgettünk, láttak halottat, főleg a fiunk, Dávid, ő sokat segített, bele is tanult a szakmába. Emlékszem, hogy egyszer Budapestre mentünk egy elhunytért, Dávid még gyerek volt, vittük magunkkal, és amíg vártuk a holttestet, jött egy-egy nagyobb kocsi, amibe feltettek több halottat, vitték hamvasztani. Ő meg érdeklődve nézte.
Aztán egy alkalmazott szólt, hogy jobb lenne, ha a gyereket elvinnénk onnan. Szokva van – mondtuk. Szóval, ő sosem félt, ebbe nőtt bele tényleg.
Akkor 10 éves volt, ma már 30, és sokat segített a vállalkozásban, a balzsamozást is megtanulta, de a Covid után úgy érezte, valami mással akar foglalkozni. Bár az ő ötlete volt, hogy ezt az új épületet felépítsük itt, a városi temetőben, mindent ő gondolt ki, ő járt el. Aztán mi maradtunk vele, ő pedig más vállalkozásba kezdett. Hogy ő visszatér-e, amikor mi nem leszünk, nem tudjuk. A lányunk szintén itt dolgozik, mellettünk, ő a virágüzletet viszi, a koszorúkat árulja.
– És az alkalmazottak, akik konkrétan a halottakkal foglalkoznak, ezt hogyan élik meg? Mert mi, laikusok, el nem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet egy holttesttel foglalkozni: elmenni a házhoz, elhozni, balzsamozni, megmosdatni, felöltöztetni, felravatalozni, stb.
– Van egy mottónk:
Nem siratjuk meg mindenkinek az elhunytját. Ez a saját magunk lelki egészsége miatt fontos,
mert természetesen ránk is hatással van egy-egy szomorúbb helyzet, ha ismerős, ha egy fiatal kerül hozzánk. Valahogy részben munkaként kell ezt felfogni, de úgy, hogy mindenkivel tisztességesen bánjunk.
– Változott egyébként az évek során a procedúra?
– Régen, amikor valaki meghalt, egy órán belül otthonról el kellett szállítani. Ha éjjel 3 óra volt, akkor bizony, éjszaka intézkedtünk. Mi ugye ott laktunk, ahol a cég is volt, és volt olyan, hogy pizsamában voltam, vettem egy pongyolát magamra, és úgy mentem le a koporsók közé, hogy hamar válasszuk ki, melyik koporsó legyen, rakták a kocsira, éjszaka vitték a házhoz, vagy a tömbházhoz, a a lépcsőházba, ott elrendezték a koporsót, fent felöltöztették a holttestet, balzsamozták, beletették a koporsóba, és vitték ki a temetőbe.
Ma már törvény szerint csak 24 óra elteltével adják ki a halotti okiratot. Előtte egy ideiglenes papírral mi csak annyit tehetünk, hogy otthonról elszállítjuk hozzánk, a hűtőbe.
Amikor megvan a végleges papír, összeállítjuk a dokumentációt, elküldjük az illetékeseknek, akik jóváhagyják a balzsamozást. Utána lehet öltöztetni, stb. Szóval, ma már nyugodtabb körülmények közöttt zajlik az ügyintézés, ha lehet ezt így fogalmazni. Sokat változott minden. Mi a Jóisten kegyelméből eljutottunk egy temetkezési kiállításra Amerikába, ahol azt mondták a jelenlévőknek: Véssétek az eszetekbe: ti nem koporsóeladók vagytok. A koporsóeladás az semmi. Ti szolgáltatók vagytok, és azon van a hangsúly, hogy hogyan készítitek elő az elhunytat a temetésre. Ez is nagyon megváltoztatta a hozzállásunkat, bár mi már akkor próbáltuk erre tenni a hangsúlyt, a minőségre.
– Önök, akik naponta találkoznak tulajdonképpen a halállal, másképp gondolkodnak róla?
– Mi tudjuk, és tudatában vagyunk annak, hogy az életünk véges, és bármikor az életünk fonala megszakadhat. És ezt a gondolatot naponta tápláljuk magunkban, mivel
látunk sokszor fiatalokat, akik ide kerülnek, és ezen a nyáron nagyon sok volt. Sokkal több, mint máskor. Ez azért megviseli a személyzetet, hatással van ránk.
Mi is már közelebb vagyunk a 60-hoz, mint az 50-hez, és már mi is gondolkozunk ezen…
– A saját temetésén is gondolkodik, hogy az milyen legyen?
– Nem. Itt van két lépésre anyukám eltemetve, az egyik sírba, egy másikba apósomék, aztán oda valamelyikbe minket is tegyenek be. Ennyi. Mi hitbéli meggyőződésből tudjuk azt, hogy a halál és a koporsó nem a végállomás, hanem lesz feltámadás. Ezért nem fontos számunkra az, hogy mibe és hová temetnek.
– Márta, büszke arra, hogy ezzel foglalkoznak?
– Igen. És felemelt fejjel tudok akárhol, akárkivel erről beszélni.
Nem mondom azt, hogy nem hibáztunk a 32 év alatt, mert voltak hibák, de azt próbáltuk lehetőség szerint rendezni.
Emberek vagyunk, hibázunk. Én nagyon sokat tanultam ezen a munkahelyen.
– Hát nem egy hétköznapi munkahely az biztos, az embert utolsó útjára előkészíteni.
– Nem, de megvan a szépsége és az elégtétel is, amikor a családtagok megköszönik, és elmondják, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem mindegy, hogy hogyan veszünk végső búcsút az elhunyttól. Végső soron az a cél, hogy az ember utolsó útja is tisztességes legyen, és ebben, nekünk temetkezési vállalkozóknak nagy szerepünk van.
