• Fotó: Koncz Mónika archívuma
– Követted az olimpiát? Az utolsó napon pont egy rendőrnő szerzett aranyérmet Magyarországnak, öttusában.
– Sajnos azt pont nem láttam, de hallottam róla. Nem volt meglepő számomra, mert nagyon sok ilyen van azért világszinten.
Ezek a sportolók a rendőrség vagy akár a katonaság által működtetett sportkluboknál tevékenykednek. Rendőrökként fizetik őket, rangjuk is van, de élsportolók.
Nem tudom, hogy ennél a sportolónál pont ez volt-e a helyzet, de az én esetemben így volt.
– Épp erre vagyok kíváncsi. Hogyan lettél olimpikonból rendőrnő? De kanyarodjunk a legelejére: kislányként mi szerettél volna lenni?
– Elég korán indult a pályafutásom, mert már 9 évesen tudtam, hogy profi sportoló szeretnék lenni. Azelőtt meg… nem is tudom, hogy voltak-e nagy terveim az életről, hogy mi szeretnék lenni, azon kívül, hogy anyuka... Minden kislány vágyik erre, nem? De miután elkezdtem sportolni, az volt az álmom, hogy élsportoló legyek.
– Miért éppen a sífutást választottad? Valakinek a nyomdokaiba léptél?
– Nem. Csak utólag tudtam meg, hogy édesanyám is valamikor, lánykorában ezt a sportot űzte, de nagyon rövid ideig. Amikor én voltam gyerek, Gyergyóban az utca összes gyereke ezt csinálta, divat volt a sífutás. Aztán aki kitartóbb volt, folytatta később is.
– Ahogy te is.
– Igen, magas szinten űztem a sportot. Már fiatalon, 16 évesen a brassói Dinamo Sport Klubhoz kerültem, (az a bukaresti Dinamónak egy kirendeltsége volt) és az a rendőrséghez tartozott. Ekkor dupla leigazolásom volt, vagyis a gyergyói sportiskolához tartoztam, de már szerződésem volt a Dinamonál is. Majd 18 éves koromban lettem teljes mértékben a Dinamo sportolója. Tulajdonképpen
akkoriban úgy volt, hogy a jobb sportolókat a nagyobb klubok kiválasztották. Akkor a két nagy sportklub a Steaua volt, ami a katonasághoz tartozott és a Dinamo, ami a rendőrséghez.
Annak függvényében, hogy ki harcolt jobban értünk, azt választottuk, vagy választottak ők minket, és bekerültünk abba a sportklubba. Az ők színeiben versenyeztünk élsportolóként, és később rendőrként alkalmaztak.
• Fotó: Koncz Mónika archívuma
– A klub tagjaként kétszer is részt vettél téli olimpián, sífutóként.
– Igen, először 2006-ban voltam, Torinóban, majd 2010-ben Vancouverben. Nem volt könnyű kijutni, a sífutásnál nagyon nehéz volt. Nagyon sok versenyen kellett részt venni, folyamatosan ott lenni nemzetközi versenyeken ahhoz, hogy jó eredményeket érjünk el, és tudjunk kvalifikálni az olimpiára. Na meg utána megtartani azt, mert nem volt elég, hogy megszerezted, azt meg is kellett tartani egészen az olimpia kezdetéig. Szóval, nagyon nehéz volt. Voltak azonban olyan kollégáim, akik korcsolyáztak, és azt mesélték, hogy az olimpia előtt egy évvel álltak utoljára jégre, s mégis ott voltak az ötkarikás játékokon. Tehát nagy különbségek voltak s vannak sportágak között is.
– Milyen élmény volt ott lenni, képviselni az országot, s közben azt csinálni, amit szeretsz?
– Nagy büszkeséggel töltött el, de mivel nagyon komolyan vettük, nagyon a versenyre koncentráltunk, nem tudtuk igazából megélni, szívből átélni az olimpia varázsát.
– A teljesítményeddel elégedett voltál?
– Ahhoz képest, hogy akkor Románia milyen szinten állt, és milyen szintű felkészülésben vettünk részt, teljes mértékben elégedett voltam. A téli sportoknál nagyon sokat számít a körülmény, a hóviszonyok, a felszerelés, ami a mai napig probléma. De akkoriban még pályáink sem voltak, nem volt, aki és ahol előkészítse a pályát,
mi mentünk, zsákokkal hordtuk a havat, láncfűrészekkel nyitottuk meg a pályát, sílécekkel tapostuk a havat. Bármennyire is hihetetlen, de ilyen körülmények között készültünk a torinói olimpiára.
Sokat voltunk Predealon edzőtáborban, de a hóviszonyok nagyon gyengék voltak. Ehhez képest, azt mondhatom, hogy jó volt. A középmezőnyben végeztem mind a két olimpián, és több próbában is részt vettem.
– Hogy kerültél a mostani munkahelyedre?
– Mint említettem, élsportolóként is a brassói Dinamónál voltam, és ez a rendőrség keretén belül volt, így megvolt nekem már a rangom. Aztán 2018-ban két gyerek után, a vezetőséggel úgy döntöttünk, hogy mivel már nem fogok tudni nemzetközi szinten kiemelkedő eredményeket elérni, visszavonultam, és bár az intézményen belül folytattam a munkát, már rendőrként.
– Melyik osztályon?
– Én most a továbbképzési szakosztályon dolgozom.
Próbálom átadni azt, amit tanultam, vagyis a folyamatos fejlődés szükségességét bármilyen téren,
itt beszélhetünk akár elméleti vagy gyakorlati képzésről is. Konkrétan én nem tanítok, de a mi osztályunkon dolgozók vagyunk azok, akik különböző kurzusokra küldjük a többieket.
– Sportolóból lett rendőrként milyen rangod van?
– „Comisar”, azaz rendőrfelügyelő vagyok.
– Viselsz egyenruhát is?
– Nem, nekünk nem kötelező, mivel külsősökkel nem nagyon van kapcsolatunk, de alkalomadtán, ünnepélyeken igen. Amúgy meg civilben vagyok. A szakosztályunkon többnyire a taktikai cucc az, amit mi kell hordjunk, vagyis terepszínű ruházatot.
• Fotó: Koncz Mónika archívuma
– A gyerekeid mit tudnak, anya mivel foglalkozik?
– Ők nagyon büszkén mondják, hogy anya rendőr, de azt is tudják, hogy a „főbb foglalkozásom” a sportolás volt. Ahogy a férjemet megismertem, nagyon sokat bicikliztünk, triatlonoztunk, és próbáltuk a gyerekeket is bevonni, futóversenyeken vettünk részt. Ennek ellenére, a lányom nagy karatés lett. De a sport szeretete jellemzi a családunkat.
– És sportolóként vagy rendőrként mutatkozol be?
– Ha valaki megkérdezi, mivel foglalkozom, egyértelmű, hogy azt válaszolom, rendőr vagyok, de szívesen mesélek a sportéletemről is.
– Él még az emberekben sztereotípia a rendőrökkel kapcsolatban?
– Persze, hallottam már rengeteg viccet rendőrökről és szőke nőkről is… Ugye szőke is vagyok. Vannak, akik ezt a kettőt együtt még szórakoztatónak is találják. Nem szoktak ezzel bosszantani, esetleg jó értelemben kicsit viccelődni.
– Én azt látom, már akad női rendőr is egyre több helyen. Te hogy tapasztalod, nő a rendőrnők száma?
– A mi osztályunkon 30-70 százalék az arány. Az nem rossz, de lehetne jobb is.
– Élsportolóként mindig arra törekszik az ember, hogy a legjobb formájában legyen. Itt mi a legnagyobb kihívás számodra?
– Itt is próbálok mindent tökéletesen megcsinálni. Ezt
biztos, a sportból hozom magammal, hogy mindent a legtökéletesebben kell és időben megcsinálni. S ha ez nem sikerül, akkor az nagyon tud bosszantani.
Ebben a munkában én a továbbképzés fontosságára próbálom ösztönözni a többieket. Arra, hogy legyenek a legjobbak.
– Mit szeretsz a munkádban a legjobban?
– Azt, hogy amit a sport által megtanultam – mint tökéletességre való törekvés, magabiztosság, kitartás, folyamatos fejlődés –, azt tovább tudom adni a fiataloknak. Amit a sport nyújtott, azt a mindennapokban is sok mindenben, sok helyen fel tudom használni. Úgy érzem, megtaláltam itt a helyem, szeretem minden részét, a lövészettől – pedig soha életemben nem lőttem – egészen a taktikai gyakorlatokig, az önvédelemig. Pedig azt sem tanultam, de nagyon-nagyon szeretem. Sőt, még én is fejlesztem magam ebben.
– Most is épp egy edzésről jössz. Ez is a munkádhoz tartozik vagy ez már hobbi?
– Igen, a munkámhoz tartozik, de ugyanakkor hobbi is. Munkán kívül is el-elmegyek futni, biciklizni. Próbálom formában tartani magam.
– Gondoltad volna, amikor még Gyergyóban sportoltál, hogy végül hol fogsz kikötni?
– Nem. Nem is ez volt a tervem. Egyetemre akartam menni Kolozsvárra, mert ott voltak a barátok, az ismerősök. Brassóról hallani sem akartam. A román nyelvtudásom is eléggé akadozott, szóval, nagyon nehezen váltam meg Gyergyótól. Nem akartam. Aztán
apukám azt mondta, hogy vagy választom mindkettőt, azaz megyek egyetemre is, Kolozsvárra és Brassóba, a klubhoz, vagy egyiket sem. Így vállaltam mindkettőt.
Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de aztán szerencsére tudtam párhuzamosan a kettőt vinni.
– És végül az élsport után is olyan lehetőséget kaptál, olyan munkát, amit szeretsz is.
– Igen, most már a gyümölcsei is megteremnek. Mert miután az ember befejezi az élsportot, jön egy nagy bizonytalanság, hogy akkor most mi legyen. De én szerencsés helyzetben voltam, mert így a rendőrségnél kaptam munkát.
• Fotó: Koncz Mónika archívuma
– És ha fiatalként a másik sportklubnál lettél volna, akkor a katonaság berkeiben tudtál volna elhelyezkedni…
– Pontosan. Vannak sportoló kollégáim, akik ott voltak, s most a katonaság keretén belül folytatják a pályafutásukat.
– Ma is tanultam valamit. Úgy hittem, hogy azok a sportolók, akiket az olimpián látunk, rendőrakadémián végzett rendőrök, de közben meg hobbiból sportolnak is, persze profi szinten. Most megvilágosodtam, hogy ez teljesen másként van.
– A rendőrakadémiát és az élsportot párhuzamosan nem lehet vinni, szerintem lehetetlen, mert mindkettő nagyon komoly jelenlétet és felkészülést igényel. Egyébként aki rendőrakadémiát végez, az más pozíciókban helyezkedik el.
– Más szakmában el tudnád képzelni magad?
– Mivel nem értek semmi máshoz (kacag), csakis a sport keretén belül tudnék valamit elképzelni. Szeretem a tudásomat átadni másoknak, és van egy olyan álmom, hogy kisgyerekekkel foglalkozzak. Azt el tudnám képzelni még a karrieremben.
– Mit gondolsz, lesz valaha olyan, hogy azt mondod, hogy hát igen, én rendőr is voltam?
– Jaj, remélem, igen, és örömmel fogok visszagondolni arra, hogy bizony, én élsportoló, majd rendőr is voltam.
korábban írtuk
Ferencz Lóránt: A család prioritást élvez, utána jövök én
Ferencz Lóránt autóversenyző. A legnagyobb szerelme – természetesen csak a felesége és lányai után – egy 32 éves, sárga Honda, amely egy jó nagy asztalnyi kupát, valamint Románia két legnevesebb versenyén is számos dobogós helyezést hozott neki.
